Támuz 17-én veszi kezdetét a háromhetes gyászidőszak, amely a Szentély pusztulására és a zsidó történelem tragédiáira emlékeztet.
Idén július 2-ára esik támuz hó 17-e, az a böjtnap, amely megnyitja a zsidó naptár egyik legmegrázóbb időszakát, a háromhetes gyászidőszakot. A támuz 17-től áv 9-ig tartó időszakot héberül bén hámécárimnak, vagyis „a szorosok közötti napoknak” nevezik. Ez a 21 nap Jeruzsálem pusztulására, a Szentély elvesztésére és a zsidó népet ért történelmi tragédiákra emlékeztet.
A három hét a támuz 17-i böjttel kezdődik és a tisá böávi, 25 órás böjttel ér véget. Ebben az időszakban a zsidó hagyomány fokozatosan csökkenti az öröm külső megnyilvánulásait. Nem tartunk esküvőket, nem hallgatunk zenét, nem vágatunk hajat, és tartózkodunk számos olyan tevékenységtől, amely az ünnepléshez kapcsolódik. A cél azonban nem a reménytelenség vagy a szomorúság önmagáért való átélése, hanem annak tudatosítása, hogy mit veszített a zsidó nép a Szentély pusztulásával.
A Misna öt olyan tragikus eseményt említ, amelyek támuz 17-én történtek. Ezen a napon törte össze Mózes a kőtáblákat, amikor lejött a Szináj-hegyről és meglátta az aranyborjút imádó népet. Ugyancsak ezen a napon szűnt meg az első Szentély idején a mindennapi áldozat bemutatása, áttörték Jeruzsálem falait, elégettek egy tóratekercset, valamint bálványszobrot állítottak a Szentélyben.
Meghatározó nap a zsidó történelemben
Bölcseink a kőtáblákat az Isten és Izrael közötti szövetség jelképének tekintették. A kőtáblák olyanok voltak, mint egy házassági szerződés. Ha Mózes átadta volna őket a népnek abban a pillanatban, amikor azok bálványimádást követtek el, az olyan lett volna, mint egy házasságtörés közvetlenül az esküvő után. A táblák összetörésével Mózes valójában megmentette a népet a még súlyosabb következményektől.
Mégis ezt a pillanatot gyászoljuk, mert valami pótolhatatlan veszett el. A Talmud szerint, ha az első kőtáblák megmaradtak volna, a Tóra tanulásában nem létezett volna felejtés. Az első táblák az Istennel való kapcsolat olyan magas szintjét képviselték, amelyet a második kőtáblák már nem tudtak teljes egészében visszaadni. Mózes tette szükséges volt, mégis egy olyan veszteséget jelképezett, amely örökre megváltoztatta a zsidó nép történetét.
A három hét során a gyász fokozatosan mélyül, de a hagyomány nem engedi, hogy a veszteség érzése eluralkodjon az emberen. A Lubavicsi Rebbe többször hangsúlyozta, hogy ezekben a hetekben különösen fontos a tóratanulás, az adakozás és a micvák teljesítése. A hangsúly nem a veszteségeken van, hanem azon, hogy erősödjön bennünk a harmadik Szentély iránti vágy, és közelebb kerüljünk a megváltáshoz.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.