Nyüzsgő élet a halál csendes kertje helyén – Mozaikok az egykori Váci úti zsidó temetőből

 

Ha a Váci úton a dugóban araszolunk vagy dolgunkra sietünk, eszünkbe sem jut, hogy errefelé egykor temető volt. Azok, akik a helyén álló épületekben élnek, tanulnak, dolgoznak, talán nem is sejtik, hogy valamikor hírhedt martalócok bujkáltak a sírok közt, vagy hogy itt nyugodott a csárdás műfajának megteremtője.

Az önállósulás szimbóluma

Pest első zsidó temetőjét 1794-ben (más forrás szerint már 1788-ban) a nyilvánvaló földrajzi okok mellett azzal a céllal alapították, hogy az itt élő zsidók minél előbb ledobhassák magukról az óbudai hitközség kényszerű igáját és legfőképpen azért, hogy mihamarabb maguk mögött tudhassák az ottani rabbit, Münz Mózest (1750–1831).

Münz rabbi autokrata vonása még több mint kétszáz év távlatából is tisztán látszik, a különböző fel­jegyzések a tekintélyelvűségéről árul­kodnak. Münz a legkorábbi idők­től kezdve szekírozta a Pestre köl­töző zsidókat (is), pláne azután, mi­kor látni kezdte, hogy befolyása a Duna túlpartján közel sem vég­telen. A pesti zsidók malmára haj­totta a vizet Boskowitz Wolf (1740–1818) 1793-as – ugyan nem hi­vatalos – rab­bivá választása is, aki Münz egyik régi ellenlábasa volt. Nem meg­lepő, hogy Boskowitz minden esz­közt megragadott, hogy borsot tör­hessen az óbudai rabbi orra alá: ő javasolhatta a temetőalapítást is, hogy ne csak az élők, de a holtak is el­szakadhassanak Óbudától.

 

Pest első és második zsidó temetője

A temető a mai Nyugati pályaudvar külső vágányai helyén terült el, nagyjából ott, ahol 1875 óta a Ferdinánd-híd ível. Méretét tekintve alig volt nagyobb egy átlagos méretű bérház telkénél – 15 öl széles és 20 öl hosszú téglalap volt. (Egy öl kb. 1,89 méternek felel meg.)

A hely szűkössége miatt a pesti zsidók 1808-ban újabb telket vásároltak, mely a Lehel utca – Taksony utca – Dózsa György út – Váci út által határolt területen, az 1790-ben megnyitott első pesti közteme­tő deltájától északra húzódott. A két sírkert mind a zsidó, mind a nem-zsidó köznyelvben mint „Váci te­mető” él(t).

A régi zsidó temetőt 1839-ben szá­molták fel, csontjaikat pedig a Vá­ci temetőbe exhumálták.

Az újabb temetőt egyébként a pesti folklór is megőrizte: köztudott volt, hogy akinek kedves az éle­te, az szürkülettől pirkadatig messzire elkerüli a buja bokrokkal és az út porába hajoló fákkal benőtt sír­kertet és környékét, tudniillik a 19. század vége felé ez volt az angyalföldi martalóc legények egyik kedvelt portyázóhelye…

Nyolc sírdomb emelkedik…

A temető sírkőtengeréből kiemelkedett nyolc kőváza: az első nyolc pesti rabbi míves sírja. A tudós társaságot Wahrmann Izrael (1755–1826 / 5586. sziván 19.), Pest első hivatalos rabbijának macévája nyitotta, kit 1799-ben hívtak ide bodrogkeresztúri posztjából. Wahrmann

saját kezűleg vetette papírra a hitközség alapszabályát és rakta le a nagyra hivatott közösség alapjait. Ha­lála után olyan nagy űrt hagyott, hogy tíz évig nem találtak megfelelő főrabbit.

 

Rabbiülnökök svát hónapból

A mindenkori főrabbik munkáját úgynevezett rabbiülnökök (dáján) segítették, közülük az első Oppenheimer Simon (1751–1851 / 5611. svát 22.) volt, aki hosszú, százéves életének a felében, 1801-től szolgálta a pesti hitközséget. Csak a Tórának élt, ezt bizonyítja hagyatéka is, melyet a 200 kötetes könyvtárán kívül két kopott szekrényből, egy asztalból, egy kanapéból és az ezüstórából állt.

Brill Azriel (1778-1853 / 5613. svát 25.) 1813-tól Oppenheimerrel együtt volt dáján. Egyenes ember volt, kiváló bíró, aki nem ismerte a részrehajlást – melyről sírverse is megemlékezik: „Igazsággal ítélt szegények felett, de kimondta az igazat a nagyok előtt is”. Brill rabbi felügyelete mellett működtek a – Münz által sokat kritizált – kóser éttermek és ivók is, melyek akkoriban sorban nyíltak meg Pesten.

Az előző kettővel együtt tevékenykedett Kunitzer Mózes (1774-1837 / 5597. svát 27.), ki kezdetben a szülőföldjén, Óbudán, majd később Breslauban tanult először hagyományos zsidó, majd modern egyetemi keretek között. Hazatérése után kereskedőnek állt, ám folytonos kudarcok után 1828-ban végleg csődbe ment, ekkor mankóként jött neki a pesti rabbiülnök pozíció és a budai rabbiszék. Kunitzer mindkettőt elfogadta, és haláláig már rabbiként működött. Kunitzernek egyébként több munkája is megjelent, melyekkel hol az akkori reformzsidóságot, hol pedig a hagyománypáriakat sokkolta. Leghíresebb munkája a Ben Johai (Bécs, 1815) hatással volt a későbbi Talmud-kritikai iskolára.

1826-ban Wahrmann rabbi halálával szinte egy időben nyitották meg a haladóbb gondolkodású zsidók az úgynevezett Kultusztemplomot az Orczy-ház egyik udvarán. Rabbi és hitszónok hiányában – akkori feljegyzések szerint ugyanis Oppenheimer és Brill rabbik, amilyen kiváló bírók voltak, annyira kevéssé voltak a retorika mesterei – a pesti haladó zsidók közössége Bach József (1784-1866 / 5626. svát 18.) Talmudistát hívta meg hitszónoknak.

 

Bach felragyogása, hanyatlása és megdicsőülése

Bach szintén Óbudán született, ott mélyedt el a Tóra és a Talmud köny­veiben, majd Csehországban böl­csészetet és matematikát tanult – leveleit egyetemi végzettségéhez mér­ten szignózta: „Dr. der Phil. der höheren Mathesis Magister”. Ám képzettsége ellenére, miután hazatért, Kunitzerhez hasonlóan ő is kereskedőnek állt, majd tönkrement – ekkor jött kapóra neki is a pestiek megkeresése.

Bach lett a pesti hitközség első hivatalos hitszónoka, ki ékes, irodalmi német nyelven – időnként magyarul – tartotta beszédeit, melyeket gyakorta a más vallásúak is elmentek meghallgatni.

1836-ban viszont fordulat következett be a pesti zsidók életében: tíz év után végre főrabbit választottak Schwab Löw (1794-1857 / 5617. niszán 9.) személyében, ki szintén magával ragadó szónok volt és talán a magasabb rangja miatt, talán nem, de a hallgatóság őt kezdte preferálni. Bach háttérbe szorult, ezért a felmondását helyezte kilátásba, de végül a helyén maradt, sőt túlélte Schwab főrabbit és megérte az újat is, Meisel Farkas Alajos (1815-1867 / 5628. kiszlév 3.) személyében. Bach elismerése végül a legmagasabb helyről érkezett: 1861-ben Ferenc József császár arany érdemkereszttel tüntette ki a sokéves munkájáért.

 

A nyolcadik rabbi

A Váci úti rabbisort Wahrmann Jehuda (1792-1868 / 5629. kiszlév 1.) zárta, az első pesti főrabbi elsőszülött fia. Más dájánokhoz hasonlóan az ifjabbik Wahrmann rabbinak is volt több rosszul sikerült – posztó, majd olaj – üzlete, mely felhagyásával a hagyományos zsidó oktatásban lelt otthonra, ő járt ki hittant oktatni a gimnáziumokba is. 1851-től haláláig volt rabbiülnök.

 

Történelmi események lenyomata

A rabbisírok mellett a temetőben megkülönböztetett helyen állt az 1831-es kolerajárvány áldozatainak emlékműve és tőle jobbra egy cedáká-gyűjtő szögletes márványoszlop. A fertőzésekben Magyarországon körülbelül negyedmillió ember halt meg, közöttük zsidók is, igaz, az ő köreikben némileg alacsonyabb volt a halálozási arány, köszönhetően a rituális tisztasági előírások betartásának: a rendszeres mikve-látogatásnak.

Szintén itt volt az 1848-as szabadságharc zsidó hazafiainak pesti emlékműve. Bár pontos kimutatás nincs a „negyvennyolcas zsidókról”, hősi halottak sírjaival szinte minden nagyobb város zsidó temetőjében találkozhatunk. Eddig alá nem támasztott szóbeszédek szerint egyszer Kossuth Lajos húszezer zsidó vitézről beszélt a szabadságharc kapcsán…

Csárdás és gyógyítás

Ebben a temetőben feküdt a hege­dű­virtuóz Rózsavölgyi Márk (Ro­sen­thal Markusz; 1788-1848), a csár­dás műfajának megalkotója is. A balassagyarmati születésű Rózsavölgyi már gyermekkorában megta­nult hegedülni, ennek ellenére so­káig szépírásoktatásból tartotta el magát. Pestre először 1808-ban ke­rült, ekkor már mint elsőhegedűs mű­ködött, majd hosszabb vidéki in­termezzo után csak 1833-ban tért vissza a fővárosba, ahol 1837-ben a Nemzeti Színház elődjéhez, a Pesti Magyar Színházhoz szerződtették, de az intézményes keretektől megbéklyózott Rózsavölgyi a további ván­dorélet mellett döntött. A verbunkos muzsika utolsó meghatáro­zó alakja betegen tért csak vissza Pest­re, ahol a feledés homályában, sze­gényen halt meg. A tragikus sorsú zenész jó barátja, Petőfi Sándor költő a magyar balsorstól szaggatott elégiában énekelte meg a zeneszerző halálát:

„Vén muzsikus, mit vétetettem én neked,

Hogy mindig csak szomorítasz engemet?

Keseregtem, mikor szólt a hegedűd,

Hejh nem szól már, s ez nekem még keserűbb,

Ez nekem még keserűbb!”

A temető másik nagy halottja volt dr. Jakobovits Fülöp (1782-1864) orvos is, kinek egyebek mellett az első zsidó kórház felállítása sze­repelt az érdemei között. Az 1805-ben Orczy-házban megnyitott egy­szobás és négyágyas ispotály a következő évtizedekben számos al­kalommal költözni kényszerült, mígnem Jakobovits doktor megnyerte az ügynek Schwab rabbit, aki­vel a továbbiakban együtt lobbiztak egy önálló kórházépület felállítására.

1841. szeptember 21-én tették le az első önálló pesti zsidó kórház alap­jait, méghozzá József nádor je­len­létében. A Hild József tervezte in­tézmény (Aradi és Jókai utca sarkán állt) a következő év januárban nyitotta meg kapuit.

 

„Megmozdultak a dombok” – Felszámolás és megtérés

1910 nyarán megkezdődött a teme­tő felszámolása, ezzel a pesti hitközség cirka 80 évének felszámolá­sa (1874-től már a Salgótarjáni ut­cai temetőt használták). Habár a zsi­dó vallás tiltja a sírok megbolyga­tását, a városi hatalom, mint oly sokszor más­kor, ekkor is győzedelmeskedett.

A Hevra Kadisa értesítette a fő­vá­rosi zsidóságot, hogy gondoskod­ja­nak elődjeik újratemetéséről, ellen­ke­ző esetben sajnos tömegsírba lesz­nek kénytelenek elhantolni a ma­gára hagyott elődök porait. Érkeztek is a megkeresések mindenféle társadalmi csoportból, kivéve a kitértek részéről, akik úgy látszik, nem csak az ősi hitüket, de az őseik iránt érzett kegyeletet is levetették.

1910. szeptember 12-én a nyolc rabbi fölött dr. Adler Illés (1868-1924) Rumbach utcai rabbi mondott búcsúbeszédet, aki Dávid király „nyolc húros” hárfáján zengte el a hitközség könnyes dicséretét.

Az egykori Váci úti temető helyén ma iskola, lakóházak és munka­he­lyek sorakoznak, az ott pihenő nagyok a Kozma utcai zsidó temető par­celláiba költöztek át – kegyeletteljes tiszteletünket ott róhatjuk le.

 

Bibliográfia:

Adler Illés dr., „Megmozdult dombok. – Temetői beszéd” in: Egyenlőség (1910) 29. évf. 38. szám, 17-18. o.; Büchler Sándor dr., „A gettótól a szabadságig” in: Egyenlőség (1925) 44. évf. 49. szám, 10-11. o.; Büchler Sándor dr., „A pesti rabbik III.” in: Egyenlőség (1898) 17. évf. 2. szám (melléklet), 3-4. o.; Groszmann Zsigmond dr., „Bach József a zsidó vikárius”, in: Egyenlőség (1932) 52. évf. 47. szám, 6. o.; Groszmann Zsigmond dr., „Gávóók – régi testamentumok”, in: Egyenlőség (1933) 53. évf. 33-34. szám, 18. o.; Groszmann Zsigmond dr., „Temetőlátogatás. (A váci úti temetőben nyugvó rabbik)” in: Egyenlőség (1910) 29. évf. 33. szám (melléklet), 2-3. o.; Komoróczy Géza (szerk.), A zsidó Budapest, vol. 1. (Budapest: Városháza, MTA Judaisztikai kutatócsoport, 1995), 102; 119; 133-138. o.; Mohácsi Jenő, Hegedű és koldusbolt (Budapest: Hungária Könyvkiadó, 1942); „Nagy temetés”, in: Egyenlőség (1910) 39. évf. 36. szám, 8-9. o.; „Tíz nap alatt öt Jahrzeit, Sevát havának emléknapjai”, in: Egyenlőség (1933) 53. évf 19. szám, 6. o.

Cseh Viktor írása

 

A cikk az Egység magazin 100. számában jelent meg. Az Egység magazin legújabb számát keresse a Keren Or Központban (1052 Károly krt. 20) vagy a Kóser Piacon (1074. Dohány utca 36.). Ha érdekesnek találta írásunkat, és szeretne még több zsidó témáról olvasni, csatlakozzon előfizetőink táborához! Előfizetésért kattintsonhttp://fizetes.zsido.com/ujsag.php oldalra.