Nyaral a Karpfenstein utca

Olvasóink már jól ismerik a Karpfenstein utca-József utca tengelyen élő Spindler család életének számos történetét. Ezúttal Spindler Éva a nagy családi nyaralások idejébe repít vissza bennünket, amikor „szamárvonattal” érkeztek a férjek a Duna-parton vagy a Balatonnál üdülő családjaik után és a nyaralók kedvelt programja az esti korzózás volt.

 

– Milyenek voltak a gyerekkori nyarak, a háború előtt?

– Mindig az iskola befejezése utáni héten mentünk el, és minden évben augusztus 20-án jöttünk haza, a tűzijátékra. Az egyik típusú nyaralás Nagymaroson volt. Először az anyu meg az apu elmentek, és kivettek egy házat. Nagymaroson a Váci utcában béreltünk sváb házakat. Ebből éltek akkor a tulajdonosok, hogy nyárra kiadták a házaikat. Ide elvittünk mindent, feladtuk a vasútra a nagy utazókosarakat, abba raktuk az ágyneműt, és közé raktuk a poharakat, az edényeket, a fazekakat, tányérokat, mindent. A vasútra tettük, és érkezésnél kiváltottuk. Az állomásról lovaskocsi vitte a nagy kosarakat arra a helyre, ahol laktunk. Ott kipakolták, és elkezdtük az életet. Az egész nagy család ott volt, az összes házat kibérelték. A nagymama sajnos sokat volt beteg, csak pihent mindig a fotelunkban. Nyugágyat is vittünk, egy vagon tele lett a család holmijával.

Nagyon népszerű volt, még az ortodox iskola tanárnője is ott volt. Egy kulturált dolog volt: a Dunában fürödtünk, kirándultunk, jól mulattunk. És micsoda evészet, ivászat volt! Annyi csirkét kopasztott a cselédlány, merthogy elvittük őt is magunkkal. Anya egész nap főzött.

 

– Hogy teltek a napok?

– Reggel meghozták a friss tejet, amit a mi edényünkbe belefejtek, kakaót főztek meg kávét meg süteményt sütöttek. Gyönyörű nagy strand volt Nagymaroson, volt rendes trambulin, ott tanultam meg úszni, voltak öltözőszekrények meg kabinok. Délben, vagy később, egy órakor hazamentünk, addigra anya megfőzte az ebédet, megebédeltünk. Délután kimentünk a főtérre, ott volt egy nagy vendéglő, öt ötórai tea volt, és estélyi ruhákban mentek be, hosszú nyári ruhákban, mi meg ültünk kint a padon, és néztük. Este megjöttek a férjek, a szamárvonattal, úgy mondták, az öt- vagy hatórás vonattal. Este volt egy imádkozás, utána vacsora, beszélgetés, séta, móka.

Nagymaroson a legfőbb látnivaló az volt, hogy sok hajó ment a Dunán. Minden este lementünk 10 órakor a Dunára. Először jöttek a kofahajók, mentek Bécsbe: a magyar kofák nagy hajókon, uszályokon ültek, és vitték a friss árut a bécsi piacra. Éjjel mentek, és reggel meg jöttek visszafelé. Hát azt imádtuk nézni. Aztán ment a gyönyörű hajó Budapestről Bécsbe, ami azt jelenti, hogy reggelre ért Bécsbe, és tánc volt rajta és vacsora, lehetett hallani róla a zenét. Napközben is szerettük a hajókat, amikor a strandon voltunk, amikor jött egy hajó, akkor kiabáltuk „hullám, hullám”, mert akkor a hajó csinált hullámot a strandon, és azt nagyon szerettük.

Maroson nem szabadott menni az erdőbe, mert mindig azt mondták, hogy ott rossz emberek vannak. De jártunk kirándulni, gyalog elmentünk erre-arra. Megvolt akkor is már a kisvasút.

Amikor nem volt olyan jó idő, ak­kor társasoztunk, vagy játszottunk. A nagybátyáim eljártak tán­col­ni, anyu meg apu sétáltak, olvastak, rádiót hallgattak. Nem tudom el­mondani azt a légkört, azt az éle­tet, mert az egy olyan csodálatos világ volt. Tényleg nem lehet azt úgy elmondani, hogy milyen volt a boldog békeidőben. Voltak kisebb at­rocitások, de ott nem éreztük. Az­tán már a svábok nem akartak kiadni lakást Nagymaroson, és akkor tértünk át a Balatonra.

 

– Ez volt a másik fajta nyaralás?

– Igen, a másik típusú nyaralás a Balatonon volt. Balatonszárszóra jártunk, ugyanezekkel a rokonokkal, mindenki együtt volt, de oda nem kellett vinni edényt, csak reggelit, úgy emlékszem. Mert ott volt egy ortodox kóser vendéglő. Két lány vezette, a nagybátyjuknak Siófokon volt szintén ortodox kóser étterme. Szárszón, a Balatonnál nagyon jó volt, rengeteget úsztunk, játszottunk, ott volt az egész család. Jártunk a strandra, ott is jó volt. Ezek a kóser éttermesek tartottak egy cukrászdát is. Beültünk a cukrászdába, és ettük a fagylaltot. Azt imádtam, csak nem nagyon adtak nekem, mert folyton fájt a torkom tőle. Ezért tejszínt nyomtak a tölcsérbe, és a tetejére gesztenyét, úgy hívták, hogy kornis: üvöltöttem, hogy „nem kell kornis, fagylaltot vegyenek nekem!”

 

– Ott milyenek voltak a napok?

– Ott úgy volt a nap, hogy reggel megreggeliztünk, elmentünk a Balatonra, ott voltunk délutánig. Aztán elmentünk az étterembe, előre meg volt beszélve, hogy mi lesz az ebéd. Egyszer az apu szólt ennek a két lánynak, hogy rántott csirkét szeretne enni. Jó, nekünk csinálnak, csak menjünk később, az aput nagyon szerették, de a menüben nem lesz rántott csirke. A család minden tagja kérdezte, hogy megyünk-e már ebédelni, mi meg mondtuk, hogy nem, még nem. Így megszimatolták a rokonok, hogy valami készül, és ők is később mentek. A két szegény lány a fejét kapkodta, annyi rántott csirkét kellett végül csinálniuk.

Balatonfüreden voltunk, amikor egy éves voltam, mert a nagymamának a szíve nagyon rossz volt, ott itta azt a vizet, bejárt a kórházba. Ott tanultam meg járni. Van egy fénykép is, a gyerekkocsi meg én, és fogok egy falat, abba kapaszkodva pró­bálok lépkedni. Az aztán nem egy mostani ügy! 88 évvel ezelőtt volt. De elment ez az idő. Mennyi sok bajjal…

– Milyen emlékek vannak még a nyaralásokról?

– Emlékszem, a főtéren szemben volt egy öreg parasztasszony, aki meghalt, láttam, ahogy vitték, azt mondták, azért, mert sárgabarackra vizet ivott. Azt nem engedték nekem. Vettek nagy dinnyéket, azokat betették a kútba, és ott hűtötték.

Nagymarosra minden csütörtö­kön járt át a metsző, és vágta a csirkét, libát, kacsát az egyik háznál. Anyukáék mentek minden csütörtök reggel a piacra, vették a kis rántani való csibéket, kacsát, aztán a sakter elnyeszetelte. Vonattal jött Vác­ról, még akkor senkinek nem volt kocsija, mindent vonattal intéztünk.

Szegény apu, mielőtt reggel el­ment, a hajnali vonattal, imádko­zott. A férjek este jöttek Nagyma­ros­­ra, a Balatonra pedig csak egy-

­szer egy héten jöttek le, péntek­től vasárnap estig, akkor mentek vissza dolgozni. Onnan nem lehe­tett minden nap menni, kocsija meg nemigen volt senkinek.

 

– Meddig tartott a nyaralás?

– Augusztus huszadikán reggel bepakoltuk a cuberákot, levittük az állomásra, és Nagymaroson feladtuk a vonatra. Apuka, mire hazajöttünk, kitakaríttatta a lakást. Nyárra ugyanis feltekertük a szőnyegeket, feltettük a szekrénytetőre molyirtóval. Mindent elraktunk, a fotelekre huzatokat húztak, de mire megjöttünk, az apu odahívott egy asszonyt, és minden csodálatosan el lett rendezve.

Amikor aztán már nagylány voltam, akkor volt a Svábhegyen a gyerekorvosomnak, Dr. Földes fő­or­vos úrnak egy üdülője, fiatalok ré­szére. Volt egy háza, és nyáron üze­meltetett benne nyaralót, kóser ellátás volt. Ez ’42-’43-ban volt, és ott voltam nyáron, akkor már nem mentünk el a családdal. Rengeteg fiatal volt, nagyon jól éreztem magam. Az anyuék egy héten kétszer feljöttek megnézni. Az volt az utolsó nyár, amikor még nyaralás volt, utána csak córesz volt és a bujkálás.

– Mi volt a háború után?

– Rögtön a háború után elvittek Siófokra, és arannyal kellett fizetni. Nagyon le voltam fogyva, egy nő tartott fenn egy üdülőt, egy gramm arany volt egy nap. Apu levitt egy karkötőt, és lemérték, és annyi napig maradhattam, ameddig a karkötő kitartott, mert akkor a pénz nem ért semmit. Aztán később már ilyen közös dologban nem nagyon volt részem.

Apa volt Balatonfüreden sokszor beutalva a szívkórházba. A Vörös Csillagban laktunk, és a kóserájban ettünk, rokon volt, aki vezette. Aztán átadta a hitközségnek, és a mai napig annak az üdülője. Aztán az is elmaradt.

Jaj, Istenem, micsoda világ volt, remekül éreztük magunkat, nem tudom, azért, mert gyerek voltam, meg fiatal… Olyan nyarak voltak, olyan gyönyörű idő volt! És gondtalanság … éltük a gyerekkort és az ifjúságunkat. Aztán a háború az egészet elmosta. Se nyaralás, se semmi, örültünk, hogy ép bőrrel megúsztuk valahogy. De előtte … Istenem, micsoda jó világ volt!