Történt valamikor az 1700-as évek derekán, hogy két mérges mezőgazdász felkereste a híres prágai bölcset, Jechezkél Landau rabbit, hogy tegyen igazságot peres ügyükben. A két zsidó birtokának szomszédos volt a határa és egy darabka földön folyt a vita, hogy bizony kinek is az ekéje szánthatja fel azt.
Egyik fél sem akart engedni, mindketten ragaszkodtak a maguk igazához, hogy az a darabka föld bizony az övék, és Landau rabbi hiába igyekezett mindent bevetni, hogy a pert békésen lezárhassák, a mezőgazdászok makacssága lehetetlenné tette az ügy elintézését.
A kilátástalannak tűnő helyzetben végül Landau rabbi felkiáltott, s azt mondta, hogy „Hát akkor döntsön maga a föld!” Az addig hangos perlekedőknek ettől aztán bizony elállt a szavuk, ki hallott már beszélő földről, dehát ne felejtsük, hogy Mózes tanítónk is azért nem léphetett be az Ígéret földjére, mert az Örökkévaló parancsa ellenére sem akart szólni a kősziklához…
A rabbi lehajolt a talajhoz, majd fülét a rögök fölé emelte, mintha azok szavait hallgatná. A két pereskedő néma döbbenettel figyelte a jelenetet, mire a rabbi végül így szólt:
„Drága testvéreim, a föld döntött, s azt mondta: »Nem vagyok én sem az egyiké, sem a másiké, hanem mind a ketten az enyémek. Amikor a Teremtő úgy dönt, mind a ketten bennem fognak pihenni, hát csak mondd meg nekik, hogy arra a rövidke időre, míg rajtam járnak, éljenek egymással békében!«”
A két zsidó gazda megszédült az intő szavaktól, s megrendülve kértek egymástól elnézést, s köszönték meg a rabbi segítségét. Végre békésen megegyeztek.
Fotó: Daniele Franchi
| „Régi bölcs mondások”, Zsidó Ujság, 1929. 5. évf. 15. szám, 9. old. alapján. |
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.