(Nagy)Magyarország zsidó bölcsei és rabbinikus irodalma – 1421-1944

Nagy-Magyarország térképét manapság már csak vallásos zsidó kiadványokon lehet látni, olyanokon mint ez amit most a kezünkben tartunk. Ha a magyarországi jesivákról van szó, vagy nagy rabbi-dinasztiák élettörténetéről és családfájáról, egy szerző sem fog lemondani a pressburgi (Pozsony) jesiváról, ahol a Szófér család “uralkodott”, vagy a dési Panethokról, nem beszélve a híres hunfalvai jesiváról, csak azért, mert Trianonban valaki elhatározta, hogy ezentúl Pozsony Bratislava lesz, Hunfalva pedig Huncovce. Így ez a monumentális, nagyformátumú, közel 700 oldalas hébernyelvű mű – amely folytatása és kiegészítése a nyolc évvel ezelőtt napvilágot látott “Erdély zsidó bölcsei” című kötetnek – szintén a “történelmi” Magyarországot veszi alapul, amikor az ott évszázadok óta folyó és a Holocaust által megszakított zsidó kultúráról, irodalomról és annak művelőiről számol be.

Ez a kultúra és irodalom – amit itt a most fél éve elhunyt tudós szerző, J. J. Kohén tudományos színvonalon ismertet – természetesen vallási és vallásos kultúra és irodalom. Ebben kultúrában és irodalomban azonban igen sok minden benne van: a responzumok ismertetése során feltárul egy ismeretlen világ, a magyarországi zsidó emberek naivan hívő és odaadóan istenfélő, Jeruzsálem után epekedő világa, amelyben Cion nem politikai “izmus” volt, hanem lelki szükséglet, az elgyötört szív vigasza és reménysége. Aki ezt a kötetet figyelmesen áttanulmányozza, már nem fog csodálkozni azon, hogy a Natonek féle Chibát Cion megelőzte Herzl Tivadart és hogy Petách Tikvá megalapítói, valamint a jeruzsálemi újjisuv határainak kiterjesztői, szinte egytől-egyik vallásos magyar zsidók voltak.

Ős-új problémák – ős-új megoldások

 

A közel 200 oldalas Bevezetőben a szerző bőven merít a korabeli responzum könyvekből, amelyekből a legtöbbet lehet tanulni a kor zsidó közösségének életéről. Zsidók és nem-zsidók viszonyáról, később a reformtörekvésekről, majd a zsidó mesterekről és kereskedőkről, akiknek ügyes-bajos dolgai voltak nemzsidókkal, mit szabadott nekik tenniük és mit nem, mikor volt szabad egy zsidó tetőfedő mesternek a keresztény templomtetőt felújítania, úgy, hogy ne ütközzön vallási tilalmakba. Vagy a betérési problémákról, amelyek már évszázadokkal ezelőtt előrevetítették a ma árnyékát; ha egy zsidó férfi nemzsidó nővel él együtt és gyerekeik is vannak – szabad-e, kívánatos-e betéríteni a nem-zsidó felet, és kell-e tartani attól. hogy amaz érdekből akar betérni. Vagy ugyanez az eset de fordítva: az asszony zsidó, özvegy aki összeállt egy nemzsidóval, és most az be akar térni… vagy egy jómódú kereskedő, kinek házában dolgozott egy jó eszű nem zsidó cselédlány, akit a gyerekek nagyon szerettek, és amikor a feleség meghalt, kérte a rabbikat térítsék be a lányt, hogy elvehesse. A kérdéseket – amelyek a 19. század végén datálódnak – általában liberálisan kezelték a rabbik – természetesen ortodox rabbik –, sokkal liberálisabban mint ma…

Természetes hogy a gáluti élet felvet olyan vallási problémákat amelyek ma Izraelben ismeretlenek. Mi van, ha a katolikus körmenet során a papok azt követelik, hogy az üzletek kirakataiban gyújtsanak gyertyákat? Kik? Természetesen a zsidók, hiszen az övék az üzletek? Mi ilyenkor a teendő? És szabad-e nemzsidó templomba belépni, ha ott valamilyen hazafias összejövetelt tartanak? A szerző megjegyzi, hogy a magyar zsidók hazafiassága – az ortodoxoké is! – sok bonyodalom forrása volt…

Az első könyv – majd többszáz éves szünet

 

A Tóra-irodalom első magyarországi megjelenése 1421-re datálódik, amikor a nagyszombati (Tyrnau) Reb Ájzik könyve, “Az országok vallási szokásai”, megjelent, előbb kézzel írott másolatokban, majd a nyomda elterjedése után nyomtatásban is – héberül, majd jiddisül. Ezután 200 év szünet következett – a háborúk miatt amelyek három részre szakították Magyarországot, mondja J. J. Kohén – és aztán újabb 50 év amíg megjelent, a 17. század közepén egy Széfer Smot című könyv, melynek szerzője Szimchá Hákohén, egy “vegyes” – áskenáz-szfárd – házasságból származó zsidó volt.

Innen tovább a könyv sok neves vallásfilozófiai, hitbuzgalmi és főleg responzum jellegű művet ismertet, csak az nem derül ki hogy ezek legtöbbje miért nem ismert a zsidó világban, kivéve a Chátám Szófért és még egy-kettőt? Itt még a nyelvi torlaszról sem lehet szó, hiszen ezek a művek nem magyarul jelentek meg.

A könyv csak érintőlegesen beszél – egy fejezet a tízből – a szakadásról, az ortodox-neológ “háborúról”, annak kiváltó okairól és jelentőségéről és lehet hogy helyesen teszi ezt, mivel ma a Holocaust után, “nincsenek Magyarországon sem ortodoxok sem neológok, hanem csak alig-zsidók” (ezt a sziget-szatmári rebbe mondta híveinek, akik, a 90-es évek elején, arról panaszkodtak neki, hogy a pesti ortodox sakter – horribile dictu – “vág a neológoknak is”!).

A páratlanul értékes művet a Máchon Jeruzsálem (Jeruzsálem Intézet ún. “magyar osztálya”, Mifál Moreset Jöhudé Hungária, adta aki, Joszéf Buxbaum vezetésével. A kötet végén ott van az elhunyt szerző-szerkesztő, J. J. Kohén Előszava magyarul is, Turán Tamás fordításában. A könyv emléket állit a Csengeri családnak – üknagyapától az Auschwitzban elgázosítottakig – és J. Buxbaum köszönetet mond Csengeri (Jehuda) Imrének, aki ezúttal is kitett magáért és anyagilag lehetővé tette a kötet megjelenését.

Cháchmé Hungárjá vöhászifrut hatoránit bá (Magyarország zsidó bölcsei és rabbinikus irodalma) – 1421-1944, Szerkesztette: Jichák Joszéf Kohén. Kiadta: Máchon Jeruzsálem, 1997

Naftali Kraus

Megjelent: Egység Magazin 7. évfolyam 30. szám – 2014. július 30.