Mit várhat Izrael és a zsidóság Bidentől?

Az új amerikai elnök külpolitikai prioritásai között egyelőre nem szerepelnek az Izraellel kapcsolatos folyamatok. Sok még a kérdés, de a jó hír az, hogy fontos gesztusokat már tett a zsidó államnak. Seres László írása

 

Izrael és még a nem baloldali zsidó közösségek is fellélegezhettek, amikor kiderült, hogy a demokrata párt Joe Bident és Kamala Harrist nevezi az elnöki és alelnöki posztért induló versenybe. Sem ő, sem alelnöke nem részesei ugyanis annak a demok­ra­tákon belüli egyre hangosabb erő­cso­portnak, amely „progresszív” agendájával, az Izrael-ellenességet nor­malizálni próbáló, posztmarxista retorikájával mérgezően hat az ame­rikai közéletben.

Ha e két centristánál baloldalibb jelöltek győztek volna, akkor az Alexandria Ocasio-Cortez, Ayanna Pressley, Rashida Tlaib és Ilhan Omar, és persze a még nyíltabban antiszemita Linda Sarsour nevével fémjelzett militáns „anticionista” irányzat nyerhetett volna pozíciókat a külpolitika területén is. Fontos az is, hogy – a fenti squaddal ellentétben – Biden és Harris is ellenzi a zsidó állam elszigetelését hirdető, annak legitimitását megkérdőjelező BDS-mozgalmat.

A kétállami megoldás melletti hang­súlyozott kiállásuk is a helyén ke­zelendő: évtizedek óta része a de­mokrata (sőt a republikánus) mainstream elképzeléseknek. Az EU-val ellentétben azonban a demok­raták legalább tudják, hogy a helyzet alap­vetően megváltozott: a kétállami megoldás sehol nincs napirenden, egyre több szunnita állam köt bé­két Izraellel, a zsidó állam ellensé­gei, Iránnal az élen, világszerte elszigetelődőben vannak.

 

Visszatér az Obama-korszak?

De mit várhat a zsidó állam egy demokrata adminisztrációtól? „Trump és csapata a 2020-as kampány során felhívta a figyelmet arra, hogy Bidennel visszatérhet az Obama-adminisztráció kevésbé barátságos politikája Izrael felé. Ugyanakkor tény, hogy Biden eddigi pályafutása során kevés olyan lépést tett, amely szemben állt volna Izraellel” – állapítja meg joggal Tevi Troy a neokonzervatív Commentary Magazine-ban. A szerző fontosnak tart­ja megemlíteni, hogy bár Biden ko­rábban ellenezte a lépést, mégis megtartja az amerikai nagykövetséget Jeruzsálemben, azt nem fogja visszaköltöztetni Tel-Avivba.

Joe Biden honlapján külön oldalt szentel az elnök Izraellel és a zsidó közösséggel kapcsolatos állásfogla­lá­sainak („a zsidó örökség: amerikai örökség”). Ez a record pozitív: bár a gyűlölet, az antiszemitizmus amerikai növekedését kizárólag Trumpéknak tudja be, nem pedig a baloldali és „emberi jogi” mozgalmak térnyerésének, és szót sem szól Trump történelminek nevezhető közel-keleti sikereiről, legalább hitet tesz a zsidó állam biztonsága mellett, és határozott választ ígér a nemegyszer erőszakos antiszemita atrocitásokra.

A Jewish Virtual Library még rész­letesebben dokumentálja Biden több évtizedes elkötelezett kapcsolatát Izraellel és a zsidó közösséggel, hangsúlyozva, hogy az elnöknek lényegesen jobb a személyes kapcsolata Netanjahu miniszterelnökkel, mint korábbi főnökének, Barack Obamának, aki köztudottan hűvösen és távolságtartóan viselkedett a miniszterelnökkel éppúgy, mint a zsidó állammal. Biden 2012-ben kijelentette, hogy Netanjahut harminc éve a barátjának tekinti: „Bibi, egy szóval sem értek egyet azzal, amit mondasz, de szeretlek.”

Biden már 2010-ben, alelnökként és később is bírálta a júdea-szamáriai telepépítéseket, illetve bővítéseket (»a telepek szisztematikus és folyamatos terjedése és a földek lefoglalása rossz irányba sodorják Izraelt«), és ellenezné Izrael egyoldalú annektálási terveit (amelyek hírek szerint épp a sorozatos békekötések okán kerültek le Jeruzsálem napirendjéről). Várhatóan folytatja majd a palesztinpárti retorikát és a palesztinok humanitárius segélyezését, ugyanakkor azt ígérte: a 2018-as, Trump elnök által aláírt Taylor Force Act szellemében megkövetelné a Palesztin Hatóságtól, hogy ne finanszírozza tovább a terrorizmust, valamint a halott »mártírok« családjait.

 

Példaértékű szolidaritás

Épp ezeknek az elköteleződéseknek a fényében van jelentősége annak a gesztusnak, amit Biden külügyminisztere, Anthony Blinken tett március elején Izraelnek.

Szinte órákkal azután, hogy a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC)  főügyésze bejelentette, vizsgálatot indít Izrael 2014-es, a gázai hadművelet idején elkövetett állítólagos háborús bűncselekményei miatt, Blinken közölte: „Az Egyesült Államok határozottan ellenzi ezt a döntést, és mélyen csalódott. (…) Továbbra is fenntartjuk Izrael és biztonsága melletti határozott elkötelezettségünket, többek között azáltal, hogy szembeszállunk azokkal a cselekedetekkel, amelyek Izraelt tisztességtelenül célozzák meg.”

Az Izraelben egyöntetű felháborodással fogadott ICC-döntéssel a fő jogi gond az, amit Blinken is ír („Izrael nem része a Nemzetközi Büntetőbíróságnak, és nem járult hozzá a Bíróság joghatóságához, így komoly aggodalmat kelt bennünk az, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság megpróbál joghatóságot gyakorolni az izraeliek felett”), a fő morális gond pedig az, hogy a vizsgálat teljesen figyelmen kívül hagyja a gázai hadművelet okát: egy nappal korábban palesztin terroristák elraboltak és meggyilkoltak három izraeli tinédzsert. Az ICC vizsgálata az ezt követő palesztin terrorra is kiterjed ugyan, de a Hamász valószínűleg jogosan ünnepelte a vizsgálat megindítását: ő természetesen „jogos önvédelemre” fog hivatkozni, és valószínűleg számíthat a hágai testület mély megértésére.

Blinken szolidaritási nyilatkozatában nyilván benne lehet, hogy az Amerika és Izrael kárára elfogult ICC az Egyesült Államokat is a vádlottak padjára állítaná afganisztáni „háborús bűnök” miatt, ám a kiállás így is fontos, Izrael-párti, a palesztin narratívára nemet mondó üzenet.

Az amerikai sajtónak is feltűnt, hogy szokatlanul sokáig tartott, amíg az új amerikai elnök végül, február közepén, felhívta Netanjahut, de a Fehér Ház közlése szerint a beszélgetés során két fontos dolog is elhangzott: Biden egyrészt „megerősítette az Izrael biztonsága iránti szilárd személyes elkötelezettségét”, másrészt közölte, hogy „az Egyesült Államok támogatja azt a megállapodást, amelyet Izrael, valamint arab és iszlám országok kötöttek a viszonyuk normalizálása érdekében.”

 

Mi lesz az iráni fenyegetéssel?

Izraelnek az arab világban egyre stabilizálódó helyzetét tekintve egy kulcsfontosságú terület maradt, amivel a Biden-adminisztrációnak foglalkoznia kell, ez pedig Irán. A síita autokrácia nemcsak nukleáris terveivel, Izraelt megsemmisítő re­to­rikájával fenyegető tényező a zsidó állam – és az egész szabad világ – számára, de idegen országokba való beavatkozásával (Szíria, Libanon, Irak), a szélsőséges iszlám ideológia exportjával és a nemzetközi terro­riz­mus támogatásával továbbra is számolni kell.

Biden fő dilemmája hamar megmutatkozott: külpolitikai prioritásai közé sorolta a visszatérést az Obama által erőltetett és tető alá hozott 2015-ös atomalkuhoz, ami pedig alig nyújtott garanciát az iráni nukleáris ambíciókkal szemben, másrészt erre deklaráltan csak úgy hajlandó, ha Irán teljesíti a rá szabott kötelezettségeket.

Itt is jó hír, hogy várhatóan együtt mozog majd Amerika Izraellel (pl. közös nukleáris szakértői csapatot is felállítanak az amerikai visszatérés előkészítésére), ami szintén nagy változás a jeruzsálemi aggodalmakat rendre figyelmen kívül hagyó Obama-korszakhoz képest. Ezt a közös fellépést Teherán „veszélyes magatartásával” szemben erősítette meg március elején Netanjahu és Kamala Harris alelnök telefonbeszélgetése.

Ha tehát a Biden-csapat ellen tud állni a hazai, pártjukon belüli szélsőséges és mélyen ellenérdekelt politikai lobbik nyomásának, meg annak a kísértésnek, hogy appeasement-politikával a „béke” kedvéért mégiscsak alámenjenek Teheránnak, akkor nem kizárt, hogy nemcsak Trump sikeres közel-keleti politikát tudják folytatni, de a világot is egy fokkal biztonságosabb hellyé tehetik.

 

A Jewish Virtual Library Biden-archívuma: https://www.jewishvirtuallibrary.org/views-on-israel-of-u-s-presidential-candidates-2020-joe-biden