A Besálách hetiszakasszal kapcsolatban Mirjám prófétanő alakját idézzük fel az aish.com cikke alapján.
Hárman álltak ki Izrael népe mellett: Mózes, Áron és Mirjám… (Talmud, Táánit 9a) Mirjám és két fivére ellátta a zsidókat mindazzal, amire szükségük volt a megváltáshoz. Mindhárman saját, egyéni képességeik, módszereik és lehetőségeik szerint vezették a zsidó népet: Mózes Tórát tanított, Áron kohén gádolként, vagyis főpapként szolgált, Mirjám pedig a nőket tanította (Targum – Micha 6:4).
Bölcs belátása, okos meglátásai és magabiztos meggyőződése segítségével arra ösztönözte a nőket, hogy teljesítsék a zsidó túlélésre és folytonosságra vonatkozó kötelességüket akkor is, ha nehézségek és fájdalmak között élnek.
A kommentátorok elmondják, hogy a pusztai sátorszentély építése során hogyan adakoztak a nők és milyen különleges adományt (rezet) vittek a Szentély építéséhez.
Rási, a híres középkori kommentátor ezt a magyarázatot fűzi Mózes második könyvének 38:8-as mondatához:
„A zsidó asszonyoknak tükreik voltak, melyeket arra használtak, hogy [belenézve] kicsinosítsák magukat. Ezeket vitték el adományként a Miskán felépítéséhez. Azt mondta Isten: Drágábbak ezek nekem minden másnál, mert e tükrök segítségével hoztak a világra sok-sok gyereket a zsidó nők Egyiptomban. Férjeik kimerültek a rabszolgamunkától, ők [az asszonyok] ekkor ételt és italt vittek nekik és a tükrök segítségével kidíszítették magukat. Ennek eredményeként a férjeik vágyakozni kezdtek utánuk, ők megfogantak és gyermekeik születtek, ahogy olvassuk az Énekek énekében (8:5): Az almafa alatt ébresztettelek föl…”
Mirjám erős hitet és a jövőbe vetett töretlen bizalmat ültetett el ezekben a nőkben, akik így képessé váltak arra, hogy felülemelkedjenek kétségbeesésükön és a körülöttük gomolygó sötétségen és biztosítsák a nemzet túlélését. Amellett, hogy emberfeletti erővel és kitartással képesek voltak erre, még egy lépéssel is továbbmentek: a legsötétebb időszakban a lehető legpraktikusabb módon készültek a szebb napokra. „És vette Mirjám, a prófétanő, Áron nővére a dobot kezébe, és kimentek mind a nők utána dobokkal és körtánccal. És Mirjám elkezdte nekik: Énekeljetek az Örökkévalónak, mert fenségesen fenséges volt, lovat és lovasát a tengerbe döntötte.” (2Mózes 15:20-21)
Rási felteszi a kérdést: Honnan tudták e nemzedék asszonyai, hogy magukkal kell vinniük a dobokat, amikor még arra is alig volt idő, hogy élelmet vigyenek magukkal? Hiszen még a kenyerük sem tudott megkelni, ennek emlékére esszük a kovásztalan kenyeret, a maceszt pészáhkor. Annak a nemzedéknek az istenfélő asszonyai biztosak voltak abban, hogy az Örökkévaló csodákat tesz majd velük a sivatagban, ezért magukkal vitték a dobokat, hogy legyen mivel dicsérniük Istent.
Ez volt az, amit Mirjám adott a népnek: a remény fénysugarával, lelkesedéssel és a jövőbe vetett hittel oszlatta el a kétségbeesést. Ráadásul nemcsak más emberek esetében volt képes erre, hanem saját életében is sikerült ezt az átalakulást megvalósítania.
A II. században született Széder olám rábá, vagyis a Világ nagy rendje című, a történelem kronológiáját felsorakoztató mű felteszi a kérdést: miért nevezték őt Mirjámnak? A keserűség – héberül már – miatt. Mirjám neve magában hordozza azt, hogy a zsidók milyen helyzetben és státuszban, milyen borzalmasan elkeserítő helyzetben éltek, a prófétanő életének jelentős részében. Mirjám nevével is képviseli egész népét, átérzi a fájdalmait és ugyanakkor arra ösztönzi és biztatja a zsidókat, hogy készüljenek a fényesebb jövőre és a megváltásra.
Nyitókép: Chabad.org