Három évtized telt el azóta, hogy a magyarországi zsidóság először szagolhatott a szabadság levegőjébe. A rendszerváltás és a magyar-izraeli diplomáciai kapcsolatok újrafelvétele óta eltelt harminc évben hatalmas átalakuláson esett át a hazai zsidó intézményrendszer.
– 30 év telt el a magyarországi zsidó közösségek demokratizálódásának kezdetei óta. Mit sikerült az EMIH-nek elérnie ebben a három évtizedben?
– Ha nem is három évtizedben, de az elmúlt 20 évben elég sok intézmény létrehozása körül bábáskodtunk. Célszerű ezeket három részre osztani. Kiemelt helyet foglalnak el közöttük azok, amelyek alapvető infrastrukturális igényeket elégítenek ki, azaz amelyeket a zsidó közösség, mondjuk így, közvetlen szolgálatára hívtak életre. Ilyen egy zsinagóga, egy mikve és azok az oktatási intézmények, amelyek nélkül szintén elképzelhetetlen az aktív zsidó vallási élet. Ide sorolnám azokat az intézményeket, amelyek a kóser ellátást szolgálják, a kóser éttermeket, az élelmiszerboltot, de talán a kóser élelmiszergyártás egészét is. Ezek nélkül a zsidó élet mindennapjai elképzelhetetlenek lennének.
Amikor mi tizenévesek voltunk, és elkezdtünk visszatérni a zsidóságunkhoz, az akkori zsidó hivatalos intézményrendszer minden jó szándéka ellenére – nyilvánvalóan a holokauszt pusztítása, majd a 40 évnyi kommunizmus miatt – diplomatikusan fogalmazva is szűkében volt az ilyen jellegű zsidó intézményeknek. Ráadásul a fennálló intézményrendszert tartalommal is meg kell tölteni; nem elég, hogy van zsinagóga, fontos, hogy abban Tóratekercs is legyen, illetve imakönyv, méghozzá jó esetben olyan, amit olyasvalaki is tud követni, aki nem hároméves korában kezdte a héber betűkkel való ismerkedést.
Az EMIH-nek és nekem személyesen is a kezdetektől fogva az volt a deklarált célja, hogy ezt az intézményrendszert bővítse, a meglévő elemeket pedig „áramvonalasítsa”.
Mindebben a mai helyzetet nem lehet a 30 évvel, de még a 15 évvel ezelőtti állapottal sem összehasonlítani. Az EMIH keretein belül gyakorlatilag minden, amit eddig felsoroltam, létrejött. Van elemi iskola, óvoda, gimnázium, idősotthon, kóser étkezés, kóser étterem és bolt, kóser élelmiszergyártás, illetve imakönyv és zsinagóga és így tovább. Emellett megvannak azok az intézmények, amelyek a zsidóság önálló talpra állását és autonóm létezését biztosítják. Ezen intézményeknek esetenként valamilyen gazdasági vonatkozása is van, elég a vágóhídra gondolni, ami egyszerre támogatja a kóser élelmiszerellátást és szolgálhatja a közösség mindennapjait.
Rendkívül fontosnak tartom, hogy egy zsidó hitközség ne legyen teljességgel kiszolgáltatva az állami szubvencióknak, hanem valamiféle öngondoskodást is fel tudjon
mutatni. Komoly előrelépés történt ezen a téren is.
– Nem beszélt a harmadik kategóriáról…
– A harmadik kategóriába, ami tulajdonképpen összefügg az imént említett másodikkal, az olyan típusú intézmények tartoznak, amelyek ugyan nem közvetlenül a zsidó közösséget szolgálják, de a zsidó közösség is haszonélvezője a működésüknek, egyúttal a zsidóság beágyazottságát is erősítik. Vegyük például az egyetemet. Érdemes definiálni, mely intézmények esetén van értelme zsidó intézményről beszélni, arról tehát, hogy kifejezetten zsidók csinálják zsidóknak. Ilyen lehet egy zsidó általános iskola, egy gimnázium, ahol a gyerekek közösségi élete és a zsidósággal való megismertetésük egyaránt fontos szempont. Joggal mondhatjuk, hogy ezeknek van létjogosultsága Magyarországon. Egy zsidó egyetem esetén viszont a megítélésem szerint már nem elsőrendű fontosságú, hogy kifejezetten zsidók csinálják zsidók számára, hiszen a felsőoktatás egészen más jellegű, mint a középiskolai vagy általános iskolai tanítás. Minden valószínűség szerint olyan igény sem teremthető elő, hogy mindez egy korszerű, széles oktatási spektrumú egyetemhez méltó módon fenntartható legyen.
A Milton Friedman Egyetemnek – amit az EMIH három évvel ezelőtt megvásárolt, és elkezdett a saját elvárásaihoz alakítani – sem az a célja, hogy kizárólag zsidók számára nyújtson naprakész tudást, hanem hogy zsidó hitközségi tulajdonú egyetemként magas szintű ismereteket adjon át a magyar társadalom valamennyi érdeklődő tagjának. Természetesen ennek haszonélvezői azok a zsidó fiatalok is, akik erre az egyetemre jelentkeznek, hiszen barátságos zsidó környezetben zsidó tanokban is elmélyülhetnek. Az egyetem mindemellett a zsidóság társadalmi beágyazottságát is nagy bizonyossággal növeli.
– Ilyesmire vannak példák más egyházaknál is. Évtizedek óta sikeresen működik a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Károli Gáspár Református Egyetem is. A Milton Friedman Egyetem azonban mégiscsak világi egyetem.
– Nagyon jó ez a párhuzam, hiszen a Milton Friedman Egyetemen a zsidó vallás nagyjából ugyanolyan mértékben jelenik meg, mint mondjuk, a Pázmányon a katolicizmus. A Pázmányra járó diákok nagy része sem gyakorló katolikus és nem is a katolikus kánonjogot megy oda tanulni, ugyanakkor megvan erre a lehetősége. Önmagában az a tény, hogy a Pázmányra jár nagyjából 10 ezer diák, növeli a katolikus egyház amúgy is igen erős társadalmi beágyazottságát. A Miltonra egyébként jelenleg 1400 diák jár, és a célunk az, hogy ezt 2000-2500-ra felvigyük.
– Vegyünk egy más példát: a CEDEK Izraelita Szeretetszolgálatot hova sorolja be? A zsidó életet közvetve segítő intézmények közé? Vagy más kategóriába?
– A CEDEK Szeretetszolgálatot leginkább az egyetemhez hasonlítanám, hiszen egy zsidó egyházi fenntartásban álló szeretetszolgálatról van szó, ami más egyházak gyakorlatához hasonlóan nem csupán az azonos felekezethez tartozókkal lép kapcsolatba.
– Visszajuttat a többségi társadalomnak is a javakból és a gondoskodásból?
– Így van, ugyanúgy, mint más egyházak szeretetszolgálatai.
A származáson, felekezeteken átívelő adakozásnak a zsidóságban megvoltak a hagyományai a háború előtt Magyarországon is, ám valahogy a háború után ez elveszett.
Ami maradt, az a zsidóságról alkotott, nem mindig pozitív sztereotipikus kép a többségi társadalomban, amelynek erős meghatározója, hogy a zsidók bezárkózóak, csak saját magukkal vannak elfoglalva.
Az EMIH-nek kifejezett célja, hogy saját elkötelezett vallásosságából és konzervatív zsidó értékvilágából semmit sem feladva, a lehető legnagyobb nyitottsággal forduljon a többségi társadalom felé. Pontosan azért, mert fontos az, hogy a többségi társadalom tagjai első kézből szerezzenek pozitív benyomást a zsidóságról és ismerkedjenek meg a hagyományaival. Ezáltal az egész zsidó közösség társadalmi beágyazottsága növekedni tud, arról nem is beszélve, hogy a CEDEK hitvallása, tehát az, hogy a jótékonyság útján kell járni, mindenkire vonatkozik.
– Melyik út az üdvösebb, ha az intézményrendszert alulról, vagy ha felülről szervezik meg? Észszerűnek tűnik azt feltételezni, hogy a közösség igénye hozza létre az intézményrendszereket: adott 80 zsidó, kint állnak a parkban, majd eszükbe jut, hogy mégsem ott kéne imádkozni, hanem legyen inkább egy saját zsinagógájuk. Viszont tagadhatatlan magyar sajátosság, hogy az intézményeket felülről szokás létrehozni, mert a zsidó közösség nagy része nem képes az önszerveződésre.
– Az EMIH önmagában alulról szerveződik, hasonlóan például ehhez a podcast-sorozathoz. Tehát én, amikor magyar zsidóként a saját és a közösségem tagjainak közös hitrendszerével hitelesen azonosulva többedmagammal megalapítottuk az EMIH-et, az maga volt az alulról jövő kezdeményezés, ráadásul onnantól fogva az összes projektünk, valamennyi intézmény megalapítása ebbe a sémába illeszthető. Az egy másik kérdés, hogy mondjuk egy magas színvonalú zsidó középiskolára jelentkezik-e egyáltalán igény.
– Nem döngetik tömegesen az ajtót a szülők, hogy hova adhatnák a gyerekeiket…
– Valóban, ez azonban csak az érme egyik oldala, hiszen a piacgazdaságban is a legtöbb dologgal éppen ez a helyzet, a keresletet gerjeszteni szükséges. Emlékszem, amikor az Óbudai Zsinagógát ötven év Csipkerózsika álom után újraindítottuk, hosszú cikkek jelentek meg arról, hogy kinek van erre szüksége, ráadásul Óbudán nincsenek zsidók, ugyan már, ki fog oda, a világ végére elmenni, az EMIH-nek csak azért van erre szüksége, mert a történelmiségét akarja hangsúlyozni. Folytathatnám… Ehhez képest jelentem, ez nincs így, és az óbudai, hál’ Istennek, időközben az egyik legaktívabb budapesti zsinagóga lett, és az azóta nyitott további imahelyekről is rendre ugyanez bizonyosodott be.
Az ötödik lubavicsi rebbének van egy híres mondása, hogy egy zsidónak lámpagyújtogatónak kell lennie,
aki meggyújt egy lámpát, és az emberek köré fognak gyűlni.
Az a gondolat, hogy „zsinagógába szeretnék járni”, nem olyasvalami, amit az emberek hangoztatni szoktak, meg egyáltalán nem biztos, hogy tudják, mindez ténylegesen mit jelent. Nem beszélve arról, hogy nem mindegy, milyen zsinagógába megy az ember, ki vezeti, milyen ott a hangulat, úgyhogy ebben lehet sokkal optimistábbnak lenni, mint ahogy sokan mernek. Én merek optimista lenni, és szerintem mindig az bizonyosodik be, hogy végül mégiscsak el lehet érni dolgokat.
– Mi az, amit a magyarországi zsidóság egészét nézve, úgy érzi, fontos elérni?
– Amikor 2011-ben elnökválasztás volt a Mazsihisz-ben, írtam az Egységbe egy cikket arról, hogy szerintem milyen programra lenne szüksége a magyar zsidó hitközségeknek. Felvázoltam néhány dolgot arra vonatkozóan, hogy mire kéne nagyobb hangsúlyt fektetni. A legfontosabb, amit kiemeltem, az volt, hogy minél előbb el kellene indulni a gazdasági függetlenedés irányába. Következő, megkerülhetetlen teendőként az oktatási portfólió kiszélesítését jelöltem meg. Itt jegyezném meg, hogy egy jesiva létrehozásának is szükségét érzem, a következő tíz évben valamikor érdemes lenne erre sort keríteni. Harmadik pontként a kóser élelmiszerellátás feltételeinek a biztosítását említettem, és azóta, hál’ Istennek, ezen a téren is sok mindent elértünk. Jóleső érzés, hogy sikerült bizonyítanunk: a felvázolt program nem a levegőbe szórt tételekből állt össze.
– Adódik a kérdés: milyen tételek szerepelnének a következő tíz évet felölelő programban?
– Valóban, itt az ideje egy új tízéves tervet felállítani, mert ugyan az intézményrendszer a megítélésem szerint csaknem teljes, azért legyünk őszinték, a felvevőképessége lényegesen nagyobb, mint amennyi le is van kötve ebből. Hogy úgy mondjam, van egy buszunk, amiben foghíjasok a sorok. A következő évtized kihívása, hogy ezt a nagy felvevőképességű rendszert fel is töltsük. Azt gondolom, hogy az előttünk álló tíz év talán legfontosabb feladata a kisközösségek létrehozása.
Mindig az emberek interakciója teremti meg a közösségi létet, és a közösségi interakciókban a méretarányosság nagyon fontos tényező. Tapasztalataim szerint körülbelül 100-150 fő a rendszeres közösségi lét ideális köre. Ezért van az, hogy a 4-5 ezer fős zsinagógák nem szoktak működni, mert ott a személyes részvétel súlya elvész. Mindenki oda szeret közösségbe járni, ahol ki tudja magát fejezni, ahol adni tud valamit, ahol figyelembe veszik. Röviden: ahol azt érezheti, hogy szükség van a jelenlétére.
Az EMIH-nek jelen pillanatban nyolc ilyen jellegű közösség kialakítására áll a rendelkezésére saját zsinagóga. Ezek a Keren Or, a Zsilip, a Budavári Zsinagóga, Óbuda, a Vasvári, illetve Szentendre, Debrecen és Miskolc. Van továbbá két olyan zsinagóga, amely nem az EMIH-é, mégis EMIH-es rabbi végez benne szolgálatot. Ezek a Teleki téri és a Nagyfuvaros utcai zsinagógák. Ez így már összesen tíz szakrális tér, ráadásul most fog megnyílni, ha Isten is úgy akarja, egy új zsinagóga a Bocskai úton. Bár tudom, hogy megdöbbentően hangzik, meggyőződésem, hogy 100 hasonló zsinagóga is elférne Budapesten. Ha abból indulunk ki, hogy 50-100 ezer zsidó lehet a fővárosban, és legfeljebb 10 ezret fedtünk ebből, a Mazsihisz-nek pedig lehet úgy 10-15 zsinagógája Budapesten, még mindig marad további 80-nak hely. Azt szeretném, hogy ha tíz év múlva újra beszélgetnénk, már azt mondhatnánk, nem vagyunk messze a 100 elérésétől.
Az elmúlt három évben négy közösségi központot nyitottuk meg, de évi 4-5 új imahely átadásáig jó lenne felpörgetni az aktivitást. Ennek két előfeltétele van, amelyek közül az egyik könnyebben megoldható, a másik már valamivel nehezebben. A könnyebben teljesíthető peremfeltételt az alkalmas helyszínek megtalálása jelenti. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a történelmi, ám ma már az eredeti funkciójuktól eltérően használt zsinagógákat preferáljuk. Itt azonban korlátokba is ütközünk, hiszen jóllehet van még pár ilyen Budapesten, de 80 azért nincsen. Mégis, szinte bárhol ki lehet alakítani működő közösséget. A Zsilip sem volt eredendően zsinagóga. A másik, ami már nehezebb dió, hogy meg kell találni, ki az, aki ezt a közösségszervező feladatot végre is tudja hajtani. Azt gondolom, jó mintákra tudunk támaszkodni: azoknak a lubavicsi rabbiknak és rebeceneknek a példájára, akik mind a maguk egyedi módján, de egységesen sikeresen működtetik a saját kis közösségüket. Közöttük ráadásul, hál’ Istennek, sok olyan van, aki már „hazai nevelés”, maga is a közösség újraéledésének a gyümölcse.
– Egy pillanatra térjünk vissza a Bocskai úti zsinagóga megnyitásához…
– A Bocskai úti épület a XI. kerületben, közvetlenül az újbudai önkormányzattal szemben van, a Zsombolyai utca és a Bocskai út sarkán. Tudomásom szerint ez Európa egyetlen Bauhaus zsinagógája, egyben Magyarország utolsó háború előtt avatott zsinagógája. Érdekes kultúrtörténeti kuriózum, hogy a zsinagóga 1936-os megnyitóján a magyar kormányt az a Hóman Bálint képviselte, aki nem sokkal később már a nyilas kormány tagja volt. Fantasztikus képek vannak a 2500 ülőhelyes, gyönyörű Bauhaus zsinagóga megnyitójáról. A csodálatos épületet 1960 körül a Mazsihisz jogelődje eladta a magyar államnak. Akkoriban egyfajta zsinagóga-eladási láz tombolt, a magyar állam az aktuális politikai célkitűzéseinek megfelelően mindent megtett a vallási élet ellehetetlenítése érdekében. Nemrég jelent meg egy nagyon szép cikk Novák Attilától, aki a zsinagóga eladását elemzi, és leírja, hogy Hochberger László főrabbi miként próbált ez ellen minden erejével fellépni, sajnos nem sok sikerrel. Az állam az épületet a Tudományos Ifjúsági Társaságnak, a TIT-nek adta, majd „nagyon jó érzékkel” két emeletet belehúztak a 15 méteres belmagasságú épületbe, teljesen tönkre téve az egészet kívülről-belülről. De aztán eljött az a pillanat, amikor a TIT tagjai el akarták adni az épületet. Mi pár évvel ezelőtt béreltük ki a felső szintjét, és most meg is vettük az épületet, amelynek a felső szintjén – ami önmagában is egy hatalmas terület, 800 négyzetméter – újra zsinagógát és közösségi központot hozunk létre. Most folyik a felújítás, a régi zsinagóga több elemét, például az ablakait, illetve bizonyos díszítőelemeket rekonstruálunk a képek alapján, és ha nem is az eredeti belmagassággal, mégis gyönyörű tér lesz az eredmény. Ha minden jól megy, már a nagyünnepek előtt meg is nyitjuk a zsinagógát, ahova nagy szeretettel várjuk a XI. kerületi híveket. A zsinagóga rabbija Ájzik Stell barátunk lesz, aki már három éve Magyarországon lakik és nagyon jól megtanult magyarul. A feleségével, Mushky-val a gimnáziumban tanítanak, és máris kiterjedt közösségi kapcsolataik vannak.
– A zsinagóga valóban jó adottságokkal rendelkezik, van tetőkertje és egy kertje, tehát a Szukkot vagy egy esküvő megtartása is megoldott…
– Igen, ráadásul jól megközelíthető, bőven van ok a reményre a zsinagógával kapcsolatban.
– Tehát akkor, hogy alakul a következő tízéves terv?
– Mára tehát megoldottak a vallásos élet feltételei Budapesten, felállt egy működő intézményrendszer. A következő cél ezért az, hogy minél szélesebb kör vonjunk be ebbe a körbe. Ez lesz a következő 10 év feladata. A másik fontos cél, hogy bár ma már a kóser háztartás valamennyi fontos összetevője elérhető, még mindig vannak problémák az ellátással. Egyrészt az, hogy sokkal-sokkal drágább, mint nem kóser háztartást vezetni, részben azért, mert az igény, a felvevőpiac is kisebb rá. Másrészt továbbra sem olyan könnyen elérhető: mindenkinek, bárhol lakjon is, be kell jönnie a Dohány utcába, ha meg akar vásárolni valamit. Ezért az a feladatunk, hogy a következő időszakban a kóser élelmiszereket jóval megfizethetőbb áron és területileg is sokkal kiterjedtebben tegyük elérhetővé.
Megyeri A. Jonatán interjúja
Az interjú eredetileg Megyeri A. Jonatán podcast műsorában hangzott el. Itt a közel egy órás műsor kivonatolt verziója olvasható.
Megjelent: Egység Magazin 30. évfolyam 132. szám – 2020. július 1.