A tragikus témáról – amelytől az Örökkévaló mentsen meg mindenkit, hogy személyesen átélje – Yehuda Shurpin rabbi, a Chabad.org állandó szerkesztője írt ismeretterjesztő cikket.

Shurpin rabbi azzal kezdi az írását, hogy háláchikus, vagyis zsidó jogi szempontból a „halva szülött” kifejezés nem csak az olyan gyermeket jelenti, aki élettelenül jött a világra, hanem azokat a koraszülött gyermekeket is, akik röviddel születésük után hunynak el. A héber kifejezés mindkettőre „nofel” (vagy „nefel”).

Mivel a gyakorlatban, háláchikus szempontból nehéz megállapítani, hogy a gyermek „koraszülöttnek” minősül-e, ezért a kifejezés minden olyan csecsemőre vonatkozik, aki – az Örökkévaló mentsen tőle – élete első 30 napjában elhunyt.

Azt a csecsemőt, aki 30 napon belül meghal, el kell temetni (Sulchán Áruch, Joré Deá 263:5.), azonban a szokásos gyászszertartások mellőzésével. Ilyen esetben még a temetéskor elmondott gyászoló kádis sem hangzik el.

Ezekre a tragikus esetekre sajátos törvények vonatkoznak, amelyekről a Chevra Kadisa, vagyis a Szentegylet gondoskodik. Ez magában foglalja a névadást, illetve a fiúk esetében a körülmetélést is, amennyiben szükséges. Az ilyen temetések jellemzően igen szűk körben, a Chevra Kadisa három tagjának jelenlétében történik, amelyen általában még a család sem vesz részt (Sulchán Áruch, Joré Deá 353:4.).

Így tehát bár a gyermeket eltemetik, ez mégsem számít „hétköznapi” temetésnek, a sírt is jelöletlenül hagyják, sokszor a szülők nem is tudják, hogy a temetőn belül hová helyezték végső nyugalomra a gyermeküket. 

Egészen a közelmúltig az újszülöttek körében a halálozási arány meglehetősen magas volt. A középkorban az asszonyok sokszor estek teherbe, de tudatában voltak annak, hogy a magzatok nagy százaléka sajnos nem éli túl a születést. Bármennyire is szomorú a vetélések és a halva születések ténye, a korszak családjainak mindennapi része volt ez, s ezekre a veszteségre fel voltak készülve. Ezzel pedig természetesen a rabbik is tisztában voltak, így az uralkodó zsidó álláspont az lett, hogy ha a csecsemő az első 30 napot nem éli túl, akkor rá úgy kell tekinteni, mintha nem élt volna (Mishné Torá, Hilchot Ávélut 1:6., illetve Sulchán Áruch, Joré Deá 374:8.). 

Hozzá kell tenni, hogy mivel napjainkban már – hála az Örökkévalónak – a halvaszületések ritkák, ezért vannak olyan közösségek, ahol a szülők részt vesznek a temetésen. Ilyen tragédia esetében mindenképpen konzultálni kell a rabbival és a Chevra Kadisával.

A halottak feltámadása

Bár a halva szülöttek esetében nincs temetés és gyászidőszak, mégis ügyelni kell, hogy a gyermek zsidó temetőbe legyen temetve. Ez a gyakorlat a zsidó hitben gyökerezik, amelynek kardinális része, hogy a lélek örök. Amikor egy ember meghal, akkor a lelke tovább él a túlvilágon, és végül, amikor eljön a Messiás, a halottak feltámadnak és újból egyesülnek szeretteikkel.

A feltámadás pedig a halva szülöttekre is vonatkozik, ez az oka, hogy a Chevra Kadisa héber nevet ad nekik, és a fiú csecsemőket még a haláluk után is körülmetélik.

Utóbbi azért is fontos, mert a Tórában áll, hogy szégyenteljes dolog, ha egy férfi nincs körülmetélve (1Mózes 34:14.), ennek pedig egy halva szülött fiú csecsemőt sem lehet kitenni. Emellett a Talmudban találunk olyan véleményt is, hogy csak azok a fiú csecsemők támadnak fel, akiket körülmetéltek (Szánhedrin 110b.). A Zohárban (1:116a., 3:177a.) áll, hogy a temetéssel kifejezésre jut a feltámadásba vetett hit is.

Körülmetélés

A körülmetélés, héberül brit mila vagy brisz mila fizikai jele Isten és a zsidó nép közötti örök szövetségnek, állandóan emlékeztet bennünket küldetésünkre és annak fontosságára.  A körülmetélést a gyermek születése utáni nyolcadik napon tartjuk (amennyiben, Isten ments, valamilyen egészségügyi körülmény másként nem indokolná, mely esetben a hátráltató körülmény elmúltával kell a körülmetélést megejteni). A körülmetélés, … Olvass tovább

Miért születtek ezek a lelkek?

Vannak olyanok, akik ezoterikus módon magyarázzák ezt a szörnyű jelenséget. Szerintük azok a lelkek, amelyek csak ilyen rövid időre lépnek be ebbe a világba, nem kerülnek kapcsolatba annak fizikai részével, így nem is szennyeződnek be tőle. Többek között ezért is nem szükséges a kádis elmondása, amely a lelket „emelné”, hiszen az tiszta, eredeti állapotában van. Az eltemetésére viszont azért van szükség, hogy utána csatlakozni tudjon a többi lélekhez, amelyekkel majd a Messiás eljövetele után együtt feltámad.

A Talmudban (Jevámot 62a) az is áll, hogy a Messiás és a végső megváltás addig nem jön el, míg egyetlen lélek is van a mennyei raktárban, azaz amely nem jött még le ebbe a világba.

Azzal vigasztalódhatunk, hogy a halva született gyermekek lelke részt vett a végső megváltás és a Messiás eljövetelének közelebb hozásában.

Imádkozzunk azért, hogy kiérdemelhessük azt a napot, amelyről a próféta szól:

„Megsemmisíti a halált örökre és eltörli az Úr az Örökkévaló a könnyet minden arcról; és népének gyalázatát eltávolítja az egész földről, mert az Örökkévaló szólt. És mondják ama napon: Íme ez az Istenünk, akiben reménykedünk, hogy megsegít bennünket: ez az Örökkévaló, akiben reménykedünk, ujjongjunk és örüljünk az ő segítségének.” (Jesájá 25:8–9.)

Nyitókép: Chabad.org