A zsidó állam 1948-as megalapítását követően két éven át folytak a viták a Kneszetben arról, hogy hogyan és mikor emlékezzenek meg állami szinten a még szinte kézzelfogható múltban megélt holokausztról.
A gettóharcosok és az ő véleményüket támogatók a niszán hó 14-15-hez lehető legközelebb eső dátumra voksoltak, mivel ez a varsó gettófelkelés dátuma. Niszán 14. azonban peszách ünnepének előestéje, a rá következő nap pedig az ünnep első napja, ezért nem tehették arra a napra az emléknapot. Ha peszáchkor emlékeznénk meg a holokausztról, azzal éppen a szabadság ünnepét semmisítenénk meg, hiszen akkor a szomorú emlék elnyomná a vele éppen ellentétes szabadulás ünnepét. E csoport számára a legutolsó elfogadható nap május 16. volt, az a nap, amikor Jürgen Stroop német generális bejelentette, hogy teljesen megsemmisítették a gettót. A másik oldal támogatói, az ortodox zsidók a lehető legmesszebb akarták tolni az emléknapot peszáchtól, lehetőleg ijár hónapba, hogy ne szegjék meg a niszán hónap örömteliségével kapcsolatos szabályokat. A peszáchot követő időszak, az ómerszámlálás témakörébe azonban beleillik a gyász, hiszen maga az ómerszámlálás is részlegesen gyászidőszak.
A szigorúan vallásos zsidók a kor egyik vezető rabbinikus tekintélyéhez, a Cházon Ishez (Ávráhám Jesájá Karelitz rabbi, 1878-1953) fordultak tanácsért. Ő kijelentette, hogy semmi esetre sem szabad niszán hónapban megtartani ezt a szomorú emléknapot. A másik oldal ragaszkodott hozzá, hogy a holokauszt emléknapja előzze meg az ijár ötödikére eső izraeli függetlenségi napot, a jom háácmáutot, viszont hajlandóak voltak arra, hogy csak peszách után emlékezzenek meg a soáról, illetve annak áldozatairól. Végül megegyezés született, és a jom hásoá számára niszán hónap 27-ét jelölték ki. Azt azonban kikötötték, hogy amennyiben ez a nap péntekre, vagy szombatra esik, úgy eltolják, és a következő vasárnap tartják meg a megemlékezéseket.
A Kneszet 1951. áprilisában fogadta el a törvényt, amely niszán hó 27-ét a holokauszt és a hősiesség emléknapjává tette, de még évekbe tellett, míg végül állami ünnepnap lett belőle, amikor minden szórakozóhely zárva tart. A rabbik azt is kijelentették, hogy minden egyes zsidó, akit a soában megöltek, attól függetlenül, hogy vallásos volt-e, vagy sem, vagy éppen kikeresztelkedett, ál kidus Hásem – Isten nevének megszentelésével halt meg. A középkori mártírhalálokkal ellentétben, amikor a zsidók „választhattak” a halál és a kikeresztelkedés között, a zsidóknak a holokauszt során semmiféle választási lehetőségük nem volt. A varsói Menachem Ziemba rabbi és más rabbik ezért úgy vélték, hogy maga az a tény, hogy ezek az emberek zsidók voltak, tanúskodik az Örökkévaló és a Vele kötött szövetség mellett, ezért haláluk mártírhalál, Isten Nevének megszentelése volt. Így a jom hásoá sem csupán azoknak állít emléket, akik megpróbálták az ellenállást, hanem minden egyes, a holokausztban meggyilkolt zsidónak. Azoknak, akiket 1938 és 1945 között üldöztek, elnyomtak és akik Isten Nevének megszentelésére a saját életüket adták a lágerekben, a gettókban, a gázkamrákban, vagy éppen a Duna-parton.
Fontos azonban, hogy a jom hásoá megelőzze a függetlenségi napot, és kellőképpen közel is legyen hozzá időben. A függetlenségi nap ugyanis nem más, mint a holokauszt-emléknapra adott válasz. Izrael Állam léte a holokausztra adott válasz. A virágzó és élettel teli ország a teljes megsemmisítésünkre való törekvésre adott reakció. Éppen ezért követik a modern kori Izrael Állam naptárában egymást így az ünnepek: niszán hó 27-én a holokauszt nap, egy héttel később, ijár 4-én az elesett izraeli katonák és a merényletekben meggyilkoltak emléknapja, majd ijár 5-én Izrael Állam függetlenségi napja.
Végezetül álljon itt egy történet a zsidó hősök emlékére, akik a végsőkig kitartottak zsidóságuk mellett: egy fagyos decemberi éjszakán zsidók egy kis csoportja eldöntötte, hogy hanukai gyertyát gyújtanak. Apró kis vajadagokat gyűjtöttek össze, lemondva az életben maradásukhoz nélkülözhetetlen élelem egy részéről, és dacolva a leleplezéssel járó halálos veszéllyel, míg végül elegendő vajuk volt egy kis mécses elkészítéséhez. Azon az estén a rabbi titokban maga köré gyűjtötte a végsőkig meggyötört és megkínzott embereket, elmondta hanuka első estéjének három áldását, és meggyújtotta a kis mécsest. Az egyik ember megkérdezte tőle: »Rabbi, hogyan mondhattad el a harmadik áldást, melyben megköszönjük az Örökkévalónak, hogy megértük ezt a napot, itt, a kínok és a halál földjén.« A rabbi így felelt: »Én magam sem voltam biztos abban, hogy elmondhatom ezt az áldást. De akkor felemeltem a pillantásom, és megláttam az arcotokon ragyogó fényt. Ekkor megértettem, hogy a szívetekben és a lelketekben hit van, és így az áldás nagyon is helyénvaló, mert köszönetet mondtam általa Istennek, hogy megengedte, hogy megérjem ezt a napot, melyen az Isten Nevét nyilvánosan megszentelő mártíroktól körülvéve gyújthatom meg a hanukai lángot. Ez a láng jelképezi soha ki nem hunyó hitünket.«”
Legyen a meggyilkoltak emléke áldott!
zsido.com
Forrás: myjewishlearning, torah.org