Mentsvár az üvegpalotában – A Vadász utcai Üvegház történetéből

Az V. kerület szélén, a Vadász utca 29. alatt áll egy különleges ház. Külalakra meglehetősen idegen, jellegtelen, csupasz falaival elüt a körülötte álló klasszicizáló és eklektikus bérházaktól. Ez azonban nem volt mindig így. A második világháború előtt a Weiss-féle Üvegház nemcsak az ipar területén volt fogalom, de az épület maga is a Bauhaus irányzat egy kimagasló alkotása volt, a vészkorszak legsötétebb napjaiban pedig menedékhelye lett üldözött zsidók ezreinek. A Judapest anno mostani cikkében ezekről az időkről emlékezünk meg. 

 

Tábla- és tükörüveg-lerakat

A bécsi származású Julius Weiss, vagy magyarosított nevén ifj. Weiss Gyula (1866–1961) 1896-ban nyitotta meg üveglerakatát a belváros egy csendes kis mellékutcájában, a Vadász utcában. Szellemi, üzleti képessége és hatalmas munkabírása a magyar üvegpiac vezetői sorába juttatta, s bár vagyona a mágnások és iparbárók közé emelték, ő nem kívánt közéjük jutni, s megmaradt jó zsidónak, aki rendszeres látogatója volt a Rumbach utcai zsinagógának. Weiss az Andrássy úti bérpalota- és villasorok helyett az akkoriban kiépülő Újlipótvárosban, a Pozsonyi út 23. szám alatt építtetett modern, hatemeletes bérházat Hámori Istvánnal (szül.: Hamburger, 1895–1970). Támogatta a szegényeket, s emellett, a hazai zsidókra kevésbé jellemző módon Cion szerelmese volt, aki birtokot vásárolt a haifai Karmelen, s részvényekbe fektetett Mizráchi Bankban. Jelmondata a következő volt: „nil judaeum me alienum puto”, vagyis „semmi, ami zsidó, nem idegen előttem”.¹ És Weiss Gyula büszke zsidó szellemben nevelte hét gyermekét is.

 

Üvegpalota az ódon bérházak között

Idővel Weiss Gyula egy saját iroda-, üzlet- és raktárházat álmodott meg, melynek megtervezésével Kozma Lajost (szül.: Fuchs, 1884–1948), a Bauhaus irányzat egyik fő alkotóját bíz­ta meg. Az 1935-ben elkészült „Üvegház”, bár a Bauhaus remek funk­cionalitásában gyökerezett, több építészeti megoldása mégis páratlan volt, s eleganciát tükrözött. A vasbeton szerkezetű épületben nem csupán az ablakoknál köszön vissza az üveg, de a főbb helyeken különböző színű üvegmárvánnyal voltak burkolva a padlók és falak is. Az üzleti főlépcsőház pedig külön említést érdemel, ugyanis az 25 milliméter vastag belga öntött üveglapokból áll, méghozzá úgy, mind a fellépő, mind a homloklap üveg, melyeket az illesztéseknél kisebb keresztmetszésű szögvas tart egyben, így aztán a lépcsőház teljes egészében átereszti a fényt, s légiességet kölcsönöz a térnek.²

A kétemeletes ház a korábbi, leégett lerakat helyén épült, s földszintjén elsősorban a raktárak kaptak helyet, illetve a házmesterlakás, alattuk pedig pince. Az első emeleten mintatár, nagyszabású irodák, irat- és pénztár, továbbá egy négyszobás szolgálati lakás volt, míg a második emeleten újból raktár, azonban itt ne egy hagyományos, sötét kamrát képzeljünk el, ahová minél több mindent akartak bezsúfolni, hanem egy 36 méter(!) hosszú utcai ablakkal ellátott fényárban úszó termet, ahol a különböző üvegtermékek sorakoztak szép rendben.³

Az Üvegházban 1935. december 18-án az üvegesek ipartestületének elöljárósága is látogatást tett, miután lapjukban azt írták:

„Azt szokták mondani, hogy a kereskedelemben és az iparban nincsen poézis. Az Üvegház alaposan rácáfol erre a véleményre, mert az igazolja, hogy az üvegben líra, a legszebb poézis van, csak ki kell belőle hozni. Az ily modern építkezéshez azonkívül sok szeretet is kell, az anyagnak és a hivatásnak a szeretete, mert enélkül ezt a sok szépet nem lehet holt anyagból kihozni.”⁴

Az életmentő Üvegház

A belváros új színfoltjáról a nívós épí­tészeti folyóirat, a Tér és Forma is beszámolt. A magyar építészeti modern mozgalom legfőbb fóru­ma, mielőtt Kozma új alkotását jellemezné, hosszabb már-már filozófiai szintekre lépő bevezetőt ír az üveg fejlődéséről. A bevezető rész egyik mondata így hangzik: „Az ablak nem elzárás, csak egy diafragma, amely megvéd hidegtől, esőtől.”⁵ A cikk írója ekkor legelvetemültebb rémálmában sem gondolhatta, hogy tíz évvel később a Vadász utcai üveglapok nem csupán a természeti elemektől fognak védeni, de az ottani üveglapok által kettéosztott tér, a kint és a bent életeket fog menteni.

Weiss Gyula legfőbb üzleti segítője a legidősebb fia, Weiss Arthur (1897–1945) lett, akit, miután lovas tüzérként végigharcolta az első világháborút, San Salvador tiszteletbeli konzuljának is kineveztek. A náci német megszállás után, míg az ország zsidó lakosságának legnagyobb részén páni félelem lett úrrá, addig Weiss Arthur az ellenállást választotta: egyszerre gyűjtötte maga köré a cionista szervezetek vezetőit, s épített ki kapcsolati hálót a svájci kormánnyal, az ellenállás bázisául pedig az Üvegházat ajánlotta fel. ⁶

Az üveglapok törékeny biztonságában

A cionisták Palesztina Hivatala 1944 júniusában költözött az Üvegházba, mely a svájci nagykövetség, s Carl Lutz (1895–1975) diplomata védelmét élvezte.

Az akció cionista kezdeményezésű volt, ám itt hamar minden üldözött zsidó menedéket kaphatott. Egy helyen az találjuk, hogy az Üvegházban kevesebb mint 72 óra leforgása alatt mintegy 40–50.000 embert láttak el biztonságot jelentő dokumentumokkal, további 2500–3000 embernek pedig óvóhelyet biztosítottak.

A bújtatottak között volt néhány híresebb rabbi is, mint a zidacsovi rebbe, Reb Eichenstein Solom (1901–1987), az egri Ráv Szófer Jochánán (1923–2016), a pápai Reb Grünwald Joszef (1903–1984) vagy a soproni Ráv Posen Simon Jiszráél (1894–1969).⁷

 

Ortodox rabbik „nyilas” gyermekei

Az Üvegház kapcsán egy kevésbé ismert tény, hogy az ellenállás munkájában ortodox zsidók is részt vettek. Közülük az egyik kiemelésre érdemes Rosenbaum Tibor (PinchászSzGáL Litsch, 1923–1980), a kisvárdai főrabbi, Rosenbaum Smuél Smelke SzGáL Litsch (1895–1944) fia, s így a Lechem Ráv írójának, Rosenbaum Mose Chájim SzeGáL Litsch (1864–1942) unokája volt. Aki 1944 Peszách után mint munkaszolgálatos Budapestre szökött, és sejtve az elkövetkező borzalmakat, családját is erre buzdította, azonban ezt apja megtagadta, mert nem akarta magára hagyni kétségbeesett nyáját. Rosenbaum Tibor, kihasználva „árja-külsejét” nyilasegyenruhában mentett meg tucatnyi embert a haláltól.⁸ Egy visszaemlékező a következőképpen írta le a korábbi jesiva-bócher „nyilas külsejét”:

„Pinchász egy hideg, kegyetlen és vérszomjas tekintetet kölcsönzött magának; a kék szemei, melyek korábban a Tóra-tudósok kedves és kifinomult tekintetét tükrözte, most hidegséget és fagyot sugárzott.”⁹

Nem csoda hát, hogy mindenkit megtévesztett, és sikeres tudott lenni. A vészkorszak után még visszatért szülővárosába, s ott 1946 tavaszán felmenői rabbiszékébe is beiktatták, azonban mártírhalált halt családja emlékét nem tudta az egykor felhőtlen gyermekkor kiüresedett dísztele között elviselni, ezért alig egy évvel később Svájcba telepedett ki, ahol családot alapított – halála után a testét Jeruzsálemben temették el.

A másik, szintén híres rabbicsaládból származó életmentő Pollák Jicchák Lévi (1920–1981) volt, a szerencsi főrabbi, Pollák Menáchem háLévi (1890–1952), a Chélek Lévi szerzője volt, aki szintén kihasznál­ta erős testfelépítését, „magyaros vonásait” és nyilasruhában kísért em­bereket biztonságos helyekre, illetve csempészett dokumentumokat a túlélés érdekében.¹⁰

 

Dióbél-chanukiják

Az Üvegházban, zsúfoltsága ellené­re, a vallásos élet is működhetett. Így például volt napi háromszori imádkozás és még kóser konyha is.

Az ország minden bizonnyal a legtöbbek által rettegett telén, minden hátráltató tényező ellenére, 1944 decemberében az Üvegházban is felvillantak a Hanuka apró mécsesei, melyek rendes gyertyatartó hiányában dióbelekben lobbanhatott fel. Salamon Mihály, a Mizráchi csoport vezetője erre a Hanukára így emlékezett vissza:

„A sarokban egy székre rakott fadarabon néhány dióhéj volt felsorakoztatva, benne olaj és kanóc. Egyenként meggyújtottam a hanuka-gyertyákat. Sosem felejtem el azt a meghatott ünnepi hangulatot, ami elfogott bennünket, de még kevésbé azt a vacsorát, amit feleségem készített nekem ebből az alkalomból. Néhány krumplilángost vett elő az asztal alóli edényből, amiket nem tudom, hogyan sütött, s főleg nem tudom, hogy miből. Mert krumpli akkor már nem volt a Vadászban látható hónapok óta. A lángoson valami kis zsiradék is volt, hideg volt már nagyon, nem volt nagyon frissnek mondható. De mégis, olyan finom krumplilángost talán azóta se ettem.”¹¹

Egy másik visszaemlékezés szerint a félbe tört dióhéjba egy kis margarint raktak, s abban egy cérnaszálat gyújtottak meg.¹²

Weiss Arthur mártírsága

Weiss Arthur özvegyének elbeszélé­se alapján: „December 31-én, du. 3 óra körül, körülbelül tíz főből álló gépfegyveres nyilas horda tört be az épületbe. […] Ez a betörés négy halálos áldozatot követelt […] Másnap, január 1-jén délután ugyanazon nyilas alakulat néhány tagja ismét megjelent, és férjemmel kívántak tárgyalni. El akarták vinni az élelmiszerraktárt. Férjem, hogy az ostromra előkészített készletet megvédje, most is szembeszállt velük, és megtagadta a raktár kiürítését. Végül is az ott szolgálatot teljesítő egyik városi parancsoksági tiszt tanácsára a raktár egy kis részét hajlandónak mutatkozott kiadni, ők azonban többet kívántak, és ennek megtárgyalására elvitték férjemet. Vonakodott, hiszen ő itt helyben is meg tudja velük tárgyalni az ügyet, azonban a hátának szegezett géppisztolyok láttára, de főleg azért, mert a fent említett városparancsnoksági tiszt, Fábri Pál tiszti becsületszavát adta, hogy egy óra múlva ő saját maga hozza vissza kocsiján, elment a nyilas hordával, gondolván arra, hogy egyszer s mindenkorra meg tud egyezni a bandával és ezáltal a ház lakóinak életét biztosítani tudja. Sajnos erről az útjáról férjem már nem tért vissza. Amikor ezután Fábri Pált felszólítottuk, tegyen eleget tiszti becsületszavának, gyáván, bután viselkedett és azt mondotta, hogy tekintsem férjemet mártírnak, aki feláldozta magát 2500 embertársáért…”¹³

Weiss Arthur emlékére 1947-ben táblát helyeztek el az Üvegházon, melyet 1993-ban összetörtek. A meggyalázott táblát egy évvel később pótolták, melyet 2000-ben elloptak. A ma látható, 2002-ben kihelyezett tábla kapcsán a mártír New Yorkban élő fia, Katona Gábor reményét fejezte ki, hogy „a bronzból készült harmadikat már nem tudják összetörni”.¹⁴

A Carl Lutz Alapítvány 2005-ben az egykori garázs helyén emlékszobát nyitott, mely minden nap délutánonként látogatható.

 

¹ Heller Imre dr., „Weiss Gyula slosimjára”, Új Kelet, 1961. 42. évf. 4022. szám, 13. old.; ² „Üvegház Budapesten – ifj. Weiss Gyula üvegnagykereskedő üzlet- és raktárháza”, Tér és Forma, 1935. 8. évf. 2. szám, 54–56. old. A továbbiakban: Tér és Forma, 1935.; ³ Uo.; ⁴ „Üvegház–üvegkultúra.”, Üvegesek Lapja, 1935. 9. évf. 1. szám, 10. old.; ⁵ Tér és Forma, 1935: 52. old.; ⁶ Szita Szabolcs, „Száz éve született Weiss Arthur”, Új Élet, 1997. 52. évf. 16. szám, 4. old.; ⁷ Farbstein, Esther, Hidden in the heights – Orthodox Jewry in Hungary during the Holocaust, vol. I. Jerusalem: Mossad Harav Kook, 2014. 453–454. old. A továbbiakban: Farbstein, 2014.; ⁸ Jólesz Károly dr. (szerk.), Kisvárda és környéke zsidósága. Tel Aviv: Kisvárda és Környéke Egyesület Izraeli Bizottsága, 1980. 62. old.; ⁹ Farbstein, 2014: 456. old.; ¹⁰ Farbstein, 2014: 458. old.; ¹¹ A www.uveghaz.org honlapon az „Élet az Üvegházban” cím alatt található idézet szerint.; ¹² Farbstein, 2014: 453. old.; ¹³ Ember Mária, „A cinkos vállat von”, Magyar Nemzet, 1989. 52. évf. 202. szám, 7. old.; ¹⁴ Bőhm Ágnes, „Az Üvegház legendája”, Népszabadság, 2002, 60. évf. 240. szám, 10. old.