Jedwabne városában több száz zsidót öltek meg az 1941-es pogrom alatt. A település polgármestere ki akarja nyittatni a sírt, hogy megállapítsák, tényleg a helyiek vagy inkább a német katonák voltak a gyilkosok. Oberlander Báruch rabbi szerint azonban egy történelmi kérdés megoldása érdekében nem szabad megalázni a holtakat.

Michael Chajewski, az északkelet-lengyelországi város polgármestere azt nyilatkozta a Gazeta Wyborcza nevű újságnak, hogy támogatja az exhumálást. Kijelentése a lengyel oktatásügyi miniszter állásfoglalását követi, aki nem tartja egyértelműnek, hogy 75 évvel ezelőtt a helyiek gyilkolták meg a jedwabnei zsidókat. Annak ellenére, hogy a szemtanúk őket vádolják az 1941. július 10-i pogrom elkövetésével.

„Igen, meg fogom tenni” – mondta az újságnak Chajewski arra a kérdésre, hogy aláírná-e az exhumálást indítványozó petíciót. “Tudnunk kell, hogy hány embert öltek meg, és ki tette ezt, hogy végre eloszlassuk a kételyeket.”

A lengyel Nemzeti Emlékezés Intézete szerint pár tucat helyi lakos gyilkolt meg Jedwabnéban legalább 340 zsidót. Közülük néhányat egy istállóban égettek el. Az eset, mely egyike annak a legalább húsz pogromnak, melyet lengyelek követtek el zsidókkal szemben a holokauszt alatt, vagy közvetlenül utána, Jan Gross történész könyvének 2001-es kiadásáig nagyrészt ismeretlen volt Lengyelországban.

Az intézet szerint azonban „a bűntett színhelyén több tucat golyót találtak. Egyáltalán nem biztos, hogy lengyelek voltak az elkövetők” – mondta Chajewski. Egyes történészek azt állítják, hogy a golyók azt bizonyítják, a gyilkosságokért valószínűleg német katonák voltak a felelősek, mivel a lengyelek számára 1941 júliusától – amikor a német hadsereg már jelen volt a területen, bár nem gyakorolt felette teljes hatalmat – tilos volt a fegyverviselés. Szemtanúk és túlélők tucatjainak vallomásai azonban arról szólnak, hogy helyiek voltak az elkövetők.

Az eset azért különösen vitatott, mert a lengyelek közül sokan a saját nemzetüket kizárólag áldozatnak tekintik, hiszen a németek Lengyelországban a hárommillió zsidó mellett ugyanannyi lengyelt is meggyilkoltak. A jedwabnei eset azonban arra kényszerített sokakat, hogy újragondolják ezt a tézist, és elfogadják, hogy egyes rémtetteket lengyelek követtek el.

2001-ben megkezdődött a tömegsír igazságügyi orvostani feltárása, azonban a zsidó törvények megsértésétől (a sírok fölösleges megbolygatása) való félelem miatt leállították azt. Lengyelország jobboldali elnöke, Andrzej Duda megválasztás óta azonban felerősödtek azok a hangok, melyek a holttestek exhumálását követelik.

Duda nemrégiben elismerte, hogy a lengyeleknek is szerepe volt zsidók meggyilkolásában. Tavaly azonban tagadta, hogy ezek az események megtörténtek, és megtámadta elődjét, amiért 2011-ben bocsánatot kért Jedwabne miatt.

“Mások hamis vádjaival ellentétben mi nem vettünk részt a holokausztban”- mondta Duda egy 2015-ös televíziós vitában. “Az Isten tudja, hogy a lengyelek nem vettek részt a holokausztban.”

A jedwabnei petíciót Ewa Kurek, szélsőjobboldali történész körözteti Lublinból. A Nemzeti Emlékezés Intézetének egyes dolgozói is megváltoztatták álláspontjukat a témában. Piotr Gontarczyk, az intézet igazgatóhelyettese azt nyilatkozta, hogy „a témáról nehéz vitát folytatni teljes exhumálás nélkül”. Marek Chrzanowski, az intézet történésze, a következőket mondta: „Hiszek abban, hogy meg kell fontolnunk az exhumálást, és meg kell ismernünk az igazságot, mert az ügy sérti a lengyelekről alkotott képet.”

Az intézet szóvivője viszont azt állította, hogy a szervezet nem támogatja az exhumálást, annak ellenére, hogy néhány ott dolgozó szakember más véleményt fogalmazott meg – írja az Arutz7.

Az esetleges exhumálás háláchikus vonzatairól Oberlander Báruch rabbit kérdeztük:

Megnyitható-e a Soá mártírjainak jedwabnei tömegsírja, hogy megállapítsák: lengyel lakosok vagy német katonák gyilkolták meg őket?

Oberlander Báruch: a Jeruzsálemi Talmudban[1] olvassuk, hogy nem emeljük ki a halottat, illetve a csontokat a sírjából, és nem helyezzük át másik sírba, legyen szó arról, hogy tisztességes sírból gyalázatosba, vagy akár arról, hogy gyalázatos sírból tisztességesbe. Ennek két fő oka van[2]: a) ez megalázó[3] mind az élőre, aki látja, hogy mi lesz az emberből az élete végén, mind az elhunytra nézve, akinek a csontjait látják[4], és b) az ítélettől való félelem: a sír kinyitása miatt az elhunyt attól tart, hogy újra az Égi Bíróság elé állítják majd, mint az első temetése után[5].

A Talmud írja[6]: egy fiatalember nem sokkal a halála előtt eladta egy tulajdonát. Örökösei a halála után semmissé akarták tenni az eladást, arra hivatkozva, hogy kiskorúról volt szó. Ennek igazolására ki akarták nyittatni a sírt, hogy bizonyítsák: az elhunyton még nem mutatkoztak a pubertás jelei. Akiva rabbi azonban elutasította ezt, mondván: „nem alázhatjátok meg az elhunytat, és nem nyittathatjátok ki a sírt”, még akkor sem, ha emiatt pénzbeli veszteség ér. Ezt követi a Sulchán áruch[7] is. A Sulchán áruch még hozzáteszi ehhez, hogy innen tanulunk még egy háláchát: nemcsak a holttest áthelyezése, hanem a sír vizsgálat céljából történő megnyitása is tilos, a lezárás pillanatától kezdve.

A Sulchán áruchból azt is megtudjuk, hogy vannak esetek, amikor megengedett, vagy egyenesen micva áttemetni a halottat. Az első esetre példa, ha Izrael földjén akarják újratemetni. A másodikra, ha felmerül a gyanú, hogy ki akarják dobni a halottat a sírból, vagy ha kiderül, hogy vízzel van elárasztva a sír.

Ugyanígy megengedett néha a vásárlók érdekében megnyitni a sírt[8], valamint azért, hogy eldönthessék, valóban az-e az elhunyt, akinek mondják, nehogy a felesége élete végéig águná (olyan asszony, akinek eltűnt a férje, ezért nem számít sem elváltnak, sem özvegynek) maradjon, és ne tudjon újraházasodni. Ez azért is fontos, hogy a gyermekei kádist tudjanak utána mondani, ha megbizonyosodtak arról, hogy valóban ő van ott eltemetve[9].

Megkérdezték Izrael állam főrabbiját, a tudós Ovádjá Joszéfet (1920-2013): több mint negyven évvel ezelőtt, amikor jemeni családok tömegesen alijáztak Izraelbe, állítólag nem egyszer megtörtént, hogy az egészséges, vagy a kicsit beteg gyermeket elvették a szüleitől, és pár nappal később közölték, hogy meghalt, majd egy sírhelyet is megmutattak a tehetetlen szülőknek, hogy ott van eltemetve a gyermekük. Ki szabad-e nyitni ezeket az állítólagos sírhelyeket, hogy bebizonyítsák: üresek, és gyermekük nem meghalt, hanem elrabolták? A rabbi úgy határozott, hogy az igazság feltárása érdekében megengedhető a sírhelyek felnyitása[10]. Máshol is azt találjuk, hogy a bűnös megbüntetése érdekében kinyitható a sír[11].

Ennek értelmében az a háláchikus döntés, hogy a fentiek szerint, ha nagy szükség van rá, felnyitható a sír. Azonban pusztán egy történelmi kérdés megoldása érdekében (hogy megtudjuk, németek, vagy lengyelek ölték-e meg ezeket a zsidókat) nem szabad megalázni a holtakat. És azokat a mártírokat, akiktől különféle borzalmas módokon vették el az életüket – Isten óvjon ettől –, különösképpen meg kell tisztelnünk legalább halálukban, hogy békében nyugodhassanak a sírhelyükön.

[1]  Moéd kátán 2:4.

[2] lásd még Kol bo ál ávélut 1. kötet 223-224. oldal

[3] Talmud, Bává bátrá 154a végén

[4] Nodá biJehudá responsum, 2. kötet Jore déá 154. fejezet; Sivát Cion responsum 63. fejezet

[5] Sách, Jore déá 363:1. Lásd még Jób 3:13., 1Sámuel 28:15.

[6] Bává bátrá uo.

[7] Jore déá 363:7

[8] Talmud uo., Áruch hásulchán uo. 8.

[9] Pitché tsuva uo. 7., Áruch hásulchán uo.

[10] Jábiá omer responsum, 9. kötet Jore déá 36. fejezet

[11]  Nodá biJehudá responsum uo. 210. fejezet; Háelef löchá Slomo responsum, Jore déá 299. fejezet