Élt egyszer valamelyik galíciai városban egy különleges ember, reb Goldman. Azért volt különleges, mert a különféle tulajdonságai nem igazán egyeztek össze. Zsidó létére igen gazdag ember volt, azonban pénzével nem fukarkodott, hanem mindenkinek kérés nélkül adott, viszont ezzel nagyon szeretetett dicsekedni is.
Így aztán az adakozás szép micváját egészen elhomályosította a kérkedő természete. Szokása volt ugyanis, hogy amikor valakit kisegített anyagilag, akkor egyúttal gazdag lakomával is megvendégelte őt, azonban az étkezés közben végeláthatatlan hosszan dicsérte gazdagságát és példamutató életét. Amikor pedig végre befejezte önmaga piedesztálra emelését, mindig azt kérdezte a vendégétől:
„Elképzelhető, hogy valaha a tönk szélre jussak? Tenne ilyen képtelen dolgot a Mindenható egy olyan kiváló emberrel, mint én?”
Hivalkodó természetét peresze furcsállta, de jóhiszeműen elnézte a környezete, hiszen mindig segített rajtuk, akkor meg miért is zavarja őket egy kis hencegés… Nem úgy viszont a sátán, akinek szintén felkeltette az érdeklődését reb Goldman folytonos hetvenkedése, ezért bevádolta őt az Örökkévalónál, s azt kérte Tőle, engedje meg neki, hogy móresre taníthassa a bálebószt, mire az Isten végül rábólintott.
Amikor a nagy Báál Sém Tov értesült a Goldmant érintő isteni ítéletéről, akkor megtelt szíve keserűséggel, hiszen mégiscsak egy jó emberről volt szó, aki csak egyetlen rossz tulajdonságát nem volt képes elhagyni. Úgy gondolta hát, hogyha gyorsabb lesz a sátánnál, akkor esetleg meg tudja változtatni a döntést. Elküldte tehát egy hűséges tanítványát, nevezetesen reb Dovid nikolajevi rabbit, hogy hívja fel a figyelmét a lappangó veszélyre, és tegyen próbát a gazdag hencegőn, hátha sikerül kigyógyítania gőgösségéből és elbizakodottságából.
Reb Dovid hamar útnak is indult Goldman városába, ahol a gazdag ember előzékenyen fogadta őt, s este révén, vacsorával kínálta meg. Az étkezés közben már a leves és a főétel között mesélni kezdte az idegennek, hogy milyen csodálatos vagyona van neki, pincéje tele arannyal, éléskamrája a legfinomabb ételekkel, hogy háza szalonjának az ablakából ameddig csak ellátni az mind az ő földje…
„Ugye maga sem gondolja reb Dovid, hogy ilyen gazdagságból koldusbotra lehet jutni…?”
A rabbi erre elgondolkodott, majd azt mondta: „Erről kedves Goldman úr, majd holnap reggel beszélünk.” S a sejtelmes válasz után, mesélt még egy kicsit az úti élményeiről, majd nyugovóra tértek. A házigazdának azonban sokáig nem jött álom a szemére. Talán egy órát is forgolódott a selyemlepedőjén, mire végre elaludt.
Álmában nem kisebb személy, mint a császár volt a vendége, kinek ötórai teát hozatott, azonban a tea elfogyasztása után a felség hirtelen lefordult a bársonykarosszékből és meghalt. Az orvosi vizsgálat mérgezést állapított meg. Mi sem volt egyértelműbb, minthogy a mérgezéssel Goldmant vádolják meg, amiért a bíróság kötélre ítélte.
A kivégzést még aznapra elrendelték. Goldman már a bitófa előtt állt, a kötélen már a hurkot tágították, amikor egyszerre óriási tűzvész kerekedett a városban. A tömeg szétszaladt, mindenki futott, hogy mentse az életét, s a nagy zűrzavarban a bálebósznak is sikerült egérutat nyerni a halál elől. Egész nap futott, ahogy csak az erejéből kitelt, mígnem a szomszédos falu határában érte az este. A település szélén álló rozoga házban kapott kevéske vacsorát, s a háziasszony megengedte neki, hogy az istálló szalmáján meghúzódjon éjszakára.
Másnap reggel, a gazdag embernek szembesülnie kellett azzal, hogy teljesen nincstelenné vált, s ha nem akar éhen veszni, akkor valami munka után kell néznie. Az asszonynál kérdezett rá, hogy nem tudna-e neki valami munkát, mire az azt válaszolta, hogy a férje a közeli városban dolgozik, mint vízszállító és fafuvarozó, ha este hazajön, ajánlkozzon szolgálatra, és ő bizonyára a társául fogadja. Az asszony szavai reményt keltettek Goldman szívében.
Este tényleg megjött a férj, ám még mielőtt felajánlhatta volna a szolgálatát a földönfutóvá vált gazdag, a férj nagy lendülettel kezdte újságolni feleségének, hogy a városban nagy vérdíjat tűztek ki a király gyilkosának fejére. Ej, micsoda nagyszerű fordulat lenne, ha ők tudnák a gyilkost az igazságszolgáltatás kezére juttatni, egy életre nem lenne több gondjuk.
A menekült Goldman falfehérre sápadt, s egyre szaporábban oldalazott az ajtó felé, míg végül sikerült kiosonnia a házból. Újból futott, menekült, míg végül teljesen kimerülten egy útszéli árok mélyére heveredett.
Amikor verejtékes álmából felébredt, még sokáig nem tudta elhessegetni a baljós gondolatokat a fejéből, de végül megvilágosodva ült vendégével a reggelihez. Az asztalnál aztán reb Dovid kezdte el a beszédet: „Tegnapi kérdésére, most fogok felelni.”
Erre Goldman nagyot legyintett, s ezzel vette át a szót: „Felesleges immár! Az éjszakai álmom megtanított rá, hogy a gazdagságtól a nyomorúságig csak egy pillanatig tart az út.”
Reb Dovid örömmel hallgatta Goldman szavait. „Csak ezt akartam elérni jövetelemmel. Mihelyt beláttad, hogy Isten keze a legmagasabb gazdagságból is a legmélyebb szegénységbe taszíthat akár egy perc alatt, s mihelyt ezt a szívedre vetted, nem vagy már többé fennhéjázó. Ezzel megváltoztattad az égi ítéletet. A sátán elkerüli házad, nem fogsz elszegényedni, még sokáig leszel a nyomorultak támogatója, mert most már tudod, hogy a gazdagság múló pillanat!”
A pécsi Reb Weiszberger Adolf története alapján.
Címlapkép: Harry Cunningham on Unsplash