A nagy Báál Sém Tovnak volt egy tanítványa, aki annyira közel állt hozzá, hogy ott lakott a mestere házában és bejáratos volt még oda is, ahová mások sosem tehették be a lábukat. Ez az ifjú egy napon, a rebbe távollétében a ház olyan szegletébe tévedt, ahol előtte még sosem járt. A szoba teljesen üres volt és kopár, csak hosszasabb nézelődés után pillantott meg az egyik sarokban egy emelvényt, amelyen egy üvegbúra állt, alatta pedig, ahogy a félhomályban ki lehetett venni, egy csillogó kődarab feküdt. A kő hasonló volt azokhoz az ékkövekhez, amelyeket a lengyel nemesek az övükön viseltek akkoriban, az ifjú bóher pedig nagyon furcsállotta azt, hogy a rebbe ennyire féltve őriz egy ilyen közönséges ékszert.

Ahogy így morfondírozott, léptek hallatszottak mögüle. A rebbe érkezett haza, aki amikor meglátta a tanítványát a szobában, hirtelen kedvetlenné és szótlanná vált. Tudta, hogy ami mindenképp megtörténik, hiába is próbálna elbújni ez elől, de mégsem beszélt róla szívesen. S bizony, a fiatalember faggatni kezdte a mesterét, hogy mire jó ez a rejtélyes kő. A Báál Sém Tov végül így válaszolt:

„Tudtam, hogy eljön a nap, amikor megtalálod ezt a követ. De hiába, mert a kőnek még nem veheted, még nem vehetjük hasznát. Nem jött el még a használatának az ideje. Isten úgy akarja, várjunk míg sor kerül a kőre.”

„De mégis mire való ez a kő?” – kérdezte a tanítvány elcsodálkozva, hiszen eleinte még azt hitte, hogy a rebbe valamiféle családi ereklyét őriz.

„Ez a kő fiam” – kezdte a rebbe halkan – „ez a kő meg tudja változtatni a világot. Mert amely percben a követ így, ebben az irányban megforgatja valaki, akkor láthatóvá válik előtte és mindenki előtt, ami egyébként láthatatlan: hogy milyen is a világ valójában… Nem érted? Abban a pillanatban mindenki olyanná lesz, amilyen igazán, amilyen legbelül – és minden ember olyan állapotban és olyan köntösben jelenik meg előtted, amilyent megérdemel… De ezt a dolgot nem szabad firtatnunk, mert egyszer, emlékszem, még ifjú koromban megkíséreltem, s akkor rettentő volt a zavar, ami nyomában támadt. És az Isten akkor tudtomra adta, hogy várnom kell, várnunk kell valamennyiünknek, míg majd egyszer Ő megforgatja ezt a követ. Tudom, az emberek nagy része kísértésbe esik, mint én is estem fiatal koromban, de el kell ezt kerülnöd, nem szabad, s még hiábavaló is volna.”

„Ó rebbe, egyszer kérlek engedd meg, hogy megforgathassam. Vagy nem is kell, hogy én forgassam meg, forgasd meg te magad, csak egy pillanatra láthassam hatását.” – kérlelte a fiú mesterét, aki ekképpen hárította el ezt:

„Megzavarna, amit látnál, és ki tudja, talán teljesen elveszítenéd a józan eszed is!”

„Ó nem, esküszöm nem!” – kiáltotta erősködve a tanítvány. „Ha csak egyszer láthatnám, elég volna egész életemre. És nézd, mi volna nagyobb bizonyosság, hogy jó úton járok, hogy az igazat tanulom, s fogom tanítani, hogy úgy cselekszem, ahogy az Isten kívánja, mintha megláthatom mindennek a lényegét?”

„Azt anélkül is tudnod kell fiam, különben könnyű volna, nagyon is könnyű lenne az élet, a tanítás, a munka, a szeretet… akkor mindenki tudná.”

„Dehát miért ne tudja mindenki? Hát nem az-e az értelme az egésznek, hogy előbb-utóbb mindenkihez eljusson az igazság?”

Azonban a nagy Báál Sém Tov erre nem felelt. Aznap már nem is beszéltek többet. Később pedig küldönc jött, aki meghívta a rabbit és tanítványát Jakirnak, a nábobnak a házába, aki másnap ünnepelte lányának esküvőjét a környék leggazdagabb földesurának fiával. A bóhert pedig aznap éjjel elfogta a vágy, megszédített a kísértés, és ellopta a követ Báál Sém Tov titkos szobájából.

322 éve, ezen a napon született a hászidizmus megalapítója

A mai nap, cháj elul – elul hónap 18. napja (ebben az évben szeptember 7.), a hászid kalendárium egyik legjelentősebb ünnepnapja. Ezen a napon született 1698-ban a hászidizmus alapítója, Jiszráel ben Eliézer rabbi, közismert nevén a Báál Sém Tov, majd később, 1745-ben az ő „szellemi unokája” a chábád hászidizmus alapítója, a ljádi Sneur Zálmán rabbi, … Olvass tovább

Másnap, Jakirék palotája előtt az udvaron rengeteg ember nyüzsgött. Egymást érték a pompás hintók, amelyek az ünneplő sokaságot szállították. Szolgák futkostak mindenfelé, a palota konyháiban sütöttek-főztek a szakácsok, lakájok szaladtak fel s alá a márványlépcsőkön, hogy megtegyék az utolsó simításokat. Megérkezett a vőlegény is hatalmas nászkíséretével, akiket a menyasszony családjának előkelői az udvaron vártak. Az ifjú párt, akik csodálatosan egyszerű ruhában voltak, ami megütközést is keltett, a Báál Sém eskette össze. 

Az esküvő után a palota nagy teraszán lakomára terítettek. A rengeteg vendég helyet foglalt a pompázóan dús asztalnál, amely körben helyezkedett el a tágas teraszon. Az asztalok pompáztak a rengeteg virágtól, csillogtak a kristálypoharaktól és ezüsttálcáktól a kandeláberek fényében és roskadoztak a pazar ételek és italok súlyától. 

Ennek éles ellentéteként, a palota előtti téren összeverődött a falu szegény lakossága, a környék koldusai és csavargói, öregek és fiatalok vegyesen, s minthogy az előkelő vendégeket már zavarta ez a bámészkodó, éhes tömeg, a katonák bezárták a kapukat és a palota előtt paravánokat állítottak fel, hogy senki se jöhessen közelebb. A tömeg azonban így sem fogyott el, hanem türelmesen álldogált a barikád mellett és megelégedett azzal, hogy felkémlelhettek az erkélyre, ahol kezdetét vette a lakoma. Az erkéllyel szomszédos bálterem egy emelvényén a zenekar játszani kezdett, s megkezdődött az ünnepi jókedv.

A bóher fenn ült mestere mellett az asztalfőnél, ahonnét mindenkit jól láthatott, a díszes násznépet és a szakadt falusiakat is. Eközben a zsebében szorongatta az ellopott követ. Már reggel óta úgy érezte, hogy a mestere mindent tud, sőt, hogy az egész világ tele van már az ő elvetemült tettének hírével. Szíve dobogását a torkában érezte, homlokát elöntötte a veríték. De mégsem tágított elhatározásától. „Most már látni akarom és látni is fogom.” – mondogatta magában. A nagy Báál Sém Tovra nézett, de ő elmerült a gondolataiban és nem figyel rá.

Amikor az utolsó fáklyát is fellobbantották a szolgák, akkor görcsös erőfeszítéssel megragadta a követ és fordított rajta egyet. Nagyot csodálkozott, mert olyan könnyedén fordult, akárcsak egy kavics.

Egy pillanatra mintha csak egy hurrikán homályosította volna el a fáklyák fényét, és egy röpke percre minden sötétségbe borult. De aztán hirtelen újra világos lett, s bár mindenki a helyén volt, azonban a társaság képe megdöbbentően átalakult.

A korábban fényűző teraszon csupa toprongyos alak állt szakadt, züllött, piszkos rongyokban. A tündöklő menték, nyakékek eltűntek. Vele szemben a környék földesura ült, elhanyagolt rút szakállal, kettészakadt ingben, ruhája rongyait a szél cibálta, mellette egy előkelő dáma a koldusasszonyok lyukas kendőjét viselte, haja gondozatlanul, csapzottan hullott az arcába. Egy kisasszony a külvárosi szolgálók hangján rikoltozott. Csupa szenny volt minden. Csupa sivár nyomorúság és vigasztalan gyalázat. Csak a Báál Sém Tov ült a magasságban drágaköves ruhában. A vőlegény és menyasszony, akik két oldalán foglaltak helyet, megtartották egyszerű ruhájukat, amit eredetileg is viseltek.

Lentről viszont rendkívüli fény áradt felfelé, amely odavonzotta a Báál Sém Tov tanítványának tekintetét. Az utcán ácsorgó tömeg is teljesen megváltozott, egy öregembernek, akit a katonák éppen akkor löktek el a paraván mellől, színaranyból volt a ruhája. Egy sápadt asszonynak rubintos lánc lógott a nyakában. Egy vézna kisfiú drága prémes mentét viselt és két kisleány ujjain gyémántos gyűrűk szórták a fényt.

Mindez a káprázat egy pillanatig tartott. Mert a házigazda rekedt ordítással állott fel helyéről, s vele az egész vendégsereg megmozdult és az ifjú felé tartott mérgesen. Öklök emelkedtek a levegőbe és egy pillanat múlva a tanítvány menthetetlenül a vendégek dühének áldozatává vált volna. De mindőjüket megelőzte a nagy rebbe, kiragadta a fiú kezéből a követ és hangosan rákiáltott:

„Még nem lehet! Nem láttad? Még nem lehet!”

– közben az amulettet visszafordította az eredeti irányba. S újból ott ültek valamennyien, mint az előbb, nevetve, boldogan, s odalent reménykedve lézengettek a koldusok. Mintha semmi sem történt volna, csak a fáklyák fénye homályosodott volna el egy percre a nyári fuvallattól.

A Báál Sém Tov a tanítványa vállára tette a kezét: „Mondtam, hogy nem szabad, mert még nincs itt az ideje. Egy pillanatra most mindenki látta a valóságot. Ők is, te is. Ők elfelejtik, mert hamar felejtenek és azt hiszik, a képzeletük játszott velük. De te, aki azért vagy a világon, hogy mindig legyen köved, hogy a világot állandóan így, igaz valójában lásd, az embereket úgy, ahogy megérdemlik, emlékezni fogsz. Hogy ne tisztelj fényes ruhát, hiszen tudni fogod, hogy alatta sokszor szakadt rongy van… és ne vess meg nyomorúságos zubbonyt, hiszen tudod, hogy az igazából arany és brokát. De ne törődj vele, hogy a többiek nem látják. Te láttad és ezentúl látni fogod, ez a fő. Nem akartam, hogy megkíséreld, mert olyan erősnek kellett volna lenned, hogy enélkül is tudjad, mi az igazság. De ha már megpróbáltad: menj és ne feledd el soha az életedben. Maradj szerény és szerénységre neveld a környezeted is!” – s ezzel a nagy Báál Sém Tov elbocsátotta tanítványát.

Fotó: Eyre June Bustamante on Unsplash