„Megazsinagóga” helyett bérházbeépítés – A lipótvárosi zsinagógák története 3. rész

A belváros népszerű sétálóhely, különösen a Duna-part és a parlament környéke kedvelt, pedig a szűkebb, sakktáblaszerűen rendezett mellékutcák is sok építészeti remeket rejtenek és még annál is több történetet tartogatnak. Kevesen tudják, hogy a kiterjedt központi bíróság magasba törő, sárga klinkertéglás falak által keretezett tömbre egy árnyas parkot, annak közepére pedig egy gigantikus kupolával fedett zsinagógát terveztek. A grandiózus tervek mellett spontán módon alakult ki a lipótvárosi zsidó közösség, mely önerőből küzdött egy saját zsinagógáért, melynek eredménye a ma ismert Hegedűs Gyula (Csáky) utcai bérház földszintjének beépítésével született meg. Judapest anno rovatunkban a pesti megazsinagóga és a lipótvárosi zsidók történetét elevenítjük fel a három részes sorozatunkban.

A „megazsinagóga” tervének árnyékában

Sok szó esett eddig a tervekről, de kevés a valódi lipótvárosi közösségről, azokról az emberekről, akiket ténylegesen, napi szinten sújtott a zsinagógák távolsága. Úgy látszik, az itt élő, vallásos zsidók már korábban felismerték a grandiózus tervek közelgő kudarcát, és közülük dr. Blum Ödön (1862–1936) egészségügyi miniszteri tanácsos szervezésbe kezdett.

1905. október 23-án 25 lelkes lipótvárosi zsidó megalapította a „Li­pótvárosi Talmudtóra és Imaház­egye­sületet”, mely alakulása után nem sokkal bérbe vett egy földszinti helyiséget a Koháry (ma: Nagy Ignác) utca 23. szám alatti bérházban. Az első Istentiszteletet december 1-jén tartották a lipótvárosi imaházban, mely ekkor még egy puritán szo­ba volt, a berendezése pedig mindössze hat padból és egy asztalból állt.¹

Az egylet hamar látványos fejlődésnek indult, és 1906. szeptember 15-én ünnepélyes keretek között már a bővített imaházukat avatták fel – ekkor nemcsak új frigyszekrényt kaptak, de új tóratekercset is, melyet Kramer Rezső (1862–1921) gyáros, az egylet alelnöke ajándékozott.² Az átalakított imaház már tanulásra is alkalmassá vált, és ettől kezdve heti négy-négy órában a gyerekek Tórát, illetve héber tanulmányokat folytattak. A nagyobbakat dr. Wilheim Joachim rabbi tanította, aki egyébként heti egy sábeszkor és ünnepnapokon szónoklatokat is tartott.

Kramer a belvárosi zsidók egyik motorja volt. 1909-ben az ő kezdeményezésére vezették be az imaházban a péntek délutáni, úgynevezett „ifjúsági Isten-tiszteleteket”, melye­ken a környék magániskoláinak zsi­dó diákjai vettek részt – akik, bár heti rendszerességgel részesültek hitoktatásban, mégis többen voltak közülük, akik korábban még csak zsinagógát sem láttak belülről,³ így az egyesületnek nagy szerepe lett az ifjúság vallásban való megtartásának is. 1911-ben Blum lemondása után ő vette át az egylet elnökségét. Kramer halála után az V. kerületi Izraelita Nőegylet rendkívüli gyűlést tartott, melyen egy alapítvány fel­állítását határozták el, mely minden évben, az egykori elnökük halálozási évfordulójakor 500–500 korona ösztöndíjban részesíti az imaház egyesület legszorgalmasabb két növendékét.⁴

 

Rabbik

Wilheim rabbi egyéb elfoglaltságaira hivatkozva lemondott itteni állásáról, helyére 1907-ben dr. Weisz Sámuel (1876–1963) rabbit választották hitszónoknak és vallástanárnak. Weisz rabbi óriási érdemeket szerzett a Talmud-Tóra iskolában, de miután az imaegylet 1922. szeptember 8-án beolvadt a hitközségbe, voltak hangok, akik ellenezték, hogy körzeti rabbivá is megválasszák, így végül önként lemondott rabbipozíciójáról, és mint tanár gazdagította továbbra is a közösséget.⁵

Ezt követően a hitközség delegált rabbikat az imaegyletbe, mint dr. Groszmann Zsigmond (1880–1945) ekkoriban „rabbisági iroda-igazgató”, később Dohány utcai főrabbit, majd dr. Wolf József (1893–1945) vallástanár rabbit, majd 1929-től dr. Hoffer Ármin (1870–1941/5702. tévét 3.) korábbi vészprémi főrabbit.⁶ A vallási vezetők tehát mind a pesti Rabbiképző Intézet növendékei voltak, mégis a neológia egy konzervatívabb ágát képviselték, Hoffer rabbi felfogásáról például az alábbiakat olvashatjuk egyik nekrológjában:

„A magyar rabbikar egyik legel­is­mertebb tagja volt. Tudásának rend­kívülisége, ami párosult az iga­zi, nagy zsidó tanítómesterek póz­nélküli szerénységével, magasan az átlag fölé emelte. Nagyság és egy­sze­rűség, konzervativizmus és a mo­dern világ megértése, szigorúság és megbocsátó szeretet csodálatos harmóniában egybeforrt lényében. Más­nál ez talán kettősségnek tűnt vol­na fel, nála valami magától értetődő természetességnek láttuk, mert az is volt a valóságban. A konzervatív világnézet a lelke mélyéből fakadó és ősi forrásokból táp­lál­ko­zó őszinte megnyílvánulás volt dr. Hoffer Árminnál. De ennek el­lenére, az új idők ösvényein járó hitközségek és intézmények életébe tökéletesen bele tudott illeszkedni anélkül, hogy kompromisszumokat kötött volna.”⁷

 

Költözés a körút másik oldalára

Az egylet megalakulása után két évvel már 360 tagot számlált, így Koháry utcai imahelyük sem méretben, sem külsőségeiben nem felelt meg már a kívánalmaknak. Támogatásért a hitközséghez fordultak, ahonnan érdekes válasz érkezett: a nagyhitközség nem zárkózott el attól, hogy a Lipótváros zsinagógát kapjon, amennyiben a fővárostól telket kapnának, viszont az építkezésekben a ferenc- és józsefvárosi zsi­nagógák prioritást élveznek, mert az ott élő zsidók többen és messzebb vannak a VI., VII. kerüle­ti imahelyektől…⁸

Miután egyre világosabbá vált, hogy valóban nem jut nekik telek, jobb híján egy nagyobb bérlemény után kezdtek nézni, melyet a körút másik oldalán, a Csáky (ma: Hegedűs Gyula) utca 3. szám alatt találtak meg.⁹ A tervek elkészítésére Vajda Béla építész vállalkozott, aki tiszteletdíjáról lemondott egy apja nevére létesítendő alapítvány javára.¹⁰

Az új zsinagógában 1911 őszén még folytak a munkálatok, amikor a nagyünnepekkor jelentkező helyhiány miatt a Kohráy imahely mellett muszáj volt megnyitni a félkész zsinagógát is a hívők előtt az újévi és jom kipuri Istentiszteletekre.¹¹

 

A Csáky zsinagóga első változata

A zsinagógát végül 1911. december 23-án, hanuka második szombatján avatták fel. Figyelemre méltó volt az imaház elrendezése, ugyanis szög­alakú volt, vagyis a frigyszekrénynél egybefutó két szárnyból állt, azaz mindenki jól látta a tóraszekrényt és a bimát, viszont a két „szárban” helyet foglalók már nem látták egymást: a női karzatok a két szár végében lettek elhelyezve, összesen pedig mintegy 700 ülőhelye volt.¹²

Út a ma ismert zsinagógához

Az imaházban aktív hitélet kezdődött és a megnyitásától kezdve volt mindennapi Istentisztelet, viszont a helyiség bérlemény mivoltja, folyamatos bizonytalanságban tartotta legalábbis a közösség vezetőit. A hitközségnek 1925 nyarán, egy évvel a bérleti díj lejárta előtt sikerült megvásárolni – 2,5 milliárd koronáért – a Csáky utca 3. alatti házát.¹³

1927. március 5-én szombaton tar­tották a régi zsinagógában az utolsó Istentiszteletet, majd a következő hétfőn megkezdődtek a munkála­tok,¹⁴ melyet ifj. Stern Sándor (1874–1942) fővárosi bizottsági tag, a Lipótvárosi Társaskör és az imaegyesület elnöke a következőképp adott hírül:

„Megindult a nagy és szent munka. A csákányok bontanak… munkáskezek alapoznak… téglát téglára helyeznek… A régi ház alapszerkezete megváltozik… Nyitható üvegfedélen keresztül, keleti napsugarak áradnak a szent csarnokba, a fehér templomba, hogy megtermékenyítsék a mindig szépet, jót és nemeset kereső, ezért áhítozó, lelkesedő és rajongó igaz zsidó lelkeket […]”¹⁵

Baumhorn Lipót (1860–1932) építész tervei alapján és Lukács Lipót mérnök vezetésével megkezdődött tehát a régi zsinagóga, valamint a bérház udvara és félemeletének átalakítása, hogy kialakulhasson a ma is ismert, 1300 fő befogadására is alkalmas zsinagóga.

 

„Konzervatívabb vizeken”

Az egyesület a kezdetektől fogva konzervatív irányt követett – gondoljunk csak az ifjúság körében végzett munkájára –, melyet folyamatosan táplált a vidékről a fővárosba költözők áramlata is. A közösség éveken át megbecsült kántora, Doppelt Izidor például egy erdélyi orthodox hitközségből érkezett. Az egyesület egy népszerű újítása volt a „Soluasz Szeudasz” (sálesüdesz), mely valójában egy régi hagyomány felelevenítése volt, azaz szombat délutánonként gazdag uzsonna felett akár több rabbi és hitszónok tartott előadásokat elsősorban a hetiszakasz témájában.¹⁶

Mindezek fényében nem is annyira meglepő fejlemény volt, hogy az új Csáky utcai zsinagógában a bimát a frigyszekrény elöl a tér közepére helyezték vissza, melyet az Egyenlőség úgy fogalmazott, hogy fővárosi zsidóság szakított a „régi neológ irányzattal és egyre konzervatívabb formák közt kívánja Isten-tiszteletét megtartani”.¹⁷ Valószínűleg a konzervatív hagyományokra utal az a tábla, amely – a zsinagóga fennállásához képest – nem oly régen került a bejárat mellé: „Budapesti Zsidó Hitközség Hegedűs Gyula utcai status-quo ante zsinagógája” – ám a felirat mégis félrevezető, hiszen Budapesten a status quo irányzatnak nem volt sem hitközsége, sem zsinagógája.

 

(Új)lipótvárosi zsinagóga

Az avatás szeptember 23-án péntek délelőtt folyt le mintegy tízezer fős tömeg előtt, közöttük a kormány és hatósági képviselők, dr. Ripka Ferenc (1871–1944) főpolgármesterrel az élükön. Az ünnepség a Visegrádi utca 7. alatt vette kezdetét,¹⁸ ahol a felújítás alatt használt ideiglenes zsinagógából hüpe alatt vitték át a Tórákat. Az eseményen számos beszéd elhangzott, melyek közül kettőből idézünk részleteket:

„És most, hogy készen áll a temp­lom, eljöttünk ide csaknem mind­annyian, kik a régiből kivonultunk. Hálát adunk neked Istenem e kegyért. Most 5–6 hónap nagy idő egy nagy embercsoport életében. Hisz szentírásaink szerint a felemelt pohártól az ajakig messze az út. Legyenek ezen helyiségek a zsidó szellemnek otthoni, annak a szellemnek, annak a hitnek, mely évezredeken át világított a sötétségben és amely hit adta az emberiségnek az egy Isten hitét. [eddig idézet Blum Ödöntől, innen Ripka Ferenctől:]

Eszembe jut a Bibliának az a ré­sze, mikor leírja a fogságból hazatért zsidókat, akik egyik kezükkel templomot építettek és másik kezükkel kardot forgattak hazájuk védelmében. Így látom én a magyar zsidóságot ma is melynek egyik feladata, hogy vallását ápolja és szentélyeket emeljen a Mindenhatónak, mint ez jelen esetben is történt, másik feladata pedig, hogy harcoljon hazája feltámadásáért és boldogságáért. Minthogy a magyar zsidóság állandóan ezt cselekszi, szívből üdvözlöm a kormány és a főváros nevében ezt az új zsidó templomot, mint a felekezeti béke és összhang egyik biztosítékát és kívánom, hogy alkotóinak mindig becsületére váljék.”¹⁹

Az alkotók pedig tényleg sokan voltak, és méltán nevezték a lipótvárosiak a „mi templomunk”-nak a Csákyt, hiszen a márvány emléktáblákról és a korabeli újságcikkekből az derül ki, hogy szinte nem volt egy olyan lipótvárosi család sem, aki ne ajándékozott vagy adományozott volna valamit a zsinagóga épülésére és szépülésére.

Kohanita tanfolyamtól a kultúrpalotáig

A lipótvárosi zsidók több lépcsőn keresztül jutottak el szép zsinagógájukhoz, amihez már tartozott egy emeleti terem, ahol rendszeres kultúrelőadásokat tartottak és a Talmud-Tóra növendékeinek is otthont adott. A Talmud-Tóra 1932-ben egy rendhagyó felhívással lepte meg a fővárosi zsidókat: a kohanita és levita származású fiatal fiúkat gyűjtötte össze, hogy megtanítsa őket a dühenolásra, következő évben Sávuotkor 14 kohanita fiú mondott először papi áldást, amiben 18 levita társuk segítkeztek.²⁰

1934 őszére sikerült elérniük azt is, hogy felállítsák az V. kerület első zsidó iskoláját, mely kezdetben a Visegrádi utca 25. szám alatt működött.²¹ Az iskola 80 növendéke 1938-ban átköltözött a Csáky közösség tavasszal felavatott Hollán Ernő utca 21./b alatt álló új kultúrpalotájába; az épületet Somogyi György (1893–1980) tervezte, melynek magasabb emeleti részein bérlakások, a földszinten, illetve félemeleten pedig az V. kerületi hitközség kultúrterme és iskolája kapott helyet.²²

(Új)lipótvárosi zsidók ma

1950 óta Újlipótváros a XIII. kerület része, az átszervezések óta pedig talán még erősebb lett az „újlipóciai” életérzés. Ma is minden nap van istentisztelet a Hegedűs zsinagógában, melynek élén dr. Schőner Alfréd rabbi áll. 1948 óta szombati minyjánok vannak a Visegrádi utcai orthodox imateremben, ahol Dov Lévy rabbi fogja össze a szellemi életet. 2019 ősze óta pedig egy harmadik zsinagógával is gyarapodott a környék: megnyílt az EMIH Zsilip Központjának a zsinagógája, ahol Glitzenstein Sámuel rabbiskodik. A régi Lipótvárosban pedig 2005 óta van állandó zsidó imahely: az EMIH-Chábád Keren Or zsinagógája az ott élőkön túl a vallásos zsidó turisták egyik központja lett, melyet Raskin Sámuel rabbi fog össze.

 

Cseh Viktor írása

 A cikk az Egység 125. számában jelent meg. 

 

¹ Weisz Sámuel dr., A Budapest-Lipótvárosi Imaházegyesület (előbb Lipótvárosi Talmudtóra-Egyesület) 25 éves története (Budapest: Jakab-Nyomda, 1930), 4–5. old. A továbbiakban: Weisz, 1930.; ² „Hirek – Imaház-avatás”, Egyenlőség (1906) 25. évf. 41. szám, 14. old.; ³ „Hirek – Ifjusági istentisztelet”, Egyenlőség (1909) 28. évf. 19. szám, 12. old.; ⁴ „Hirek – A Budapesti V. ker. Izr. Nőegylet”, Egyenlőség (1921) 44. évf. 52. szám, 15. old.; ⁵ Weisz, 1930: 15.; 17. old.; ⁶ Uo.; ⁷ Lőwinger Sámuel dr., „Bucsu dr. Hoffer Armin professzortól”, A Magyar Zsidók Lapja (1942) 4. évf. 1. szám, 3. old.; ⁸ Weisz, 1930: 6. old.; ⁹ Újlipótvárost 1950-ben csatolták a XIII. kerülethez; ¹⁰ Weisz, 1930: 8. old.; ¹¹ Weisz, 1930: 7–8. old.; ¹² „Hirek – Templomavatás”, Egyenlőség (1911) 30. évf. 53. szám, 12. old.; ¹³ „»Tömör zsidó párt« alakul a Lipótvárosban”, Egyenlőség (1925) 44. évf. 27. szám, 11. old.; ¹⁴ „Hirek – Bucsu a lipótvárosi templomtól”, Egyenlőség (1927) 46. évf. 11. szám, 13. old.; ¹⁵ Stern Sándor, „Épül a lipótvárosi templom…”, Egyenlőség (1927) 46. évf. 8. szám, 11. old.; ¹⁶ Weisz, 1930: 23–24. old.; ¹⁷ „A Csáky-utcai templom befejezés előtt”, Egyenlőség (1927) 46. évf. 36. szám, 4. old.; ¹⁸ Weisz, 1930: 16. old.; ¹⁹ „A Csáky-utcai uj templom felavatása”, Egyenlőség (1927) 46. évf. 41–42. szám, 10–11. old.; ²⁰ „Ifju kohaniták első áldásosztása”, Egyenlőség (1933) 53. évf. 36. szám, 16. old.; ²¹ Stern Sándor, „A Lipótváros uj zsidóiskolája”, Egyenlőség (1934) 54. évf. 21. szám, 10. old.; ²² „A Hollán-utcai uj kulturterem felavatása”, Egyenlőség (1938), 58. évf. 14. szám, 11. old.