A zsidók több ezer éves szerelmi történetét – az örök város és a zsidók kapcsolatát az aish.com írta meg.
A Tánách, a zsidó biblia 669 alkalommal említi Jeruzsálemet. A Tóra többnyire „a hely, melyet az Örökkévaló kiválaszt” kifejezéssel illeti. A városról először akkor hallunk a Tórában, amikor Mechicedek, Sálem királya köszönti és megáldja az első ősapát, Ávráhámot. Később Ávráhám a Morija hegyén ajánlja fel Istennek fiát, Jicchákot, és így nevezi a helyet: Jire – látni fog – utalva arra, hogy ez lesz az a hely, ahol Isten látni fog és ahol Őt látni fogják. Bölcseink szerint ebből a két névből származik a „Jerusálem” elnevezés, ami így annyit tesz, hogy „békét fognak látni”. Ma héberül így nevezik: Jerusálájim. A kommentárok kiemelik, hogy létezik a földi városnak egy égi, spirituális mása, az égi Jeruzsálem.
A zsidó nép mély szeretettel kötődik Jeruzsálemhez, imáiban, tárgyaiban, szertartásaiban soha, még a száműzetés legsötétebb éveiben sem feledkezik meg róla. Amikor kenyeret vagy Izrael Földjének hét szent gyümölcsét esszük, akkor az utóáldásban Jeruzsálem felépüléséért is imádkozunk. Rabbijaink a világ fényének nevezik a várost, mely összeköti az egész zsidó népet. „A szépség tíz mértéke jött le a földre, kilencet kapott Jeruzsálem, egyet a világ többi része” – mondják bölcseink. Jeruzsálem felé fordulva imádkozunk és a naponta háromszor mondott Ámidá főimában is megemlítjük a szent város felépítése iránti vágyunkat. A zsidó esküvőkön Jeruzsálem pusztulása emlékére a vőlegény eltör egy poharat, és a zsidó otthonokban egy faldarabot vakolatlanul hagynak a lerombolt város emlékére. Böjtnapjaink is többnyire Jeruzsálem pusztulása köré csoportosulnak. Azt láthatjuk tehát, hogy naptárunk, imáink, áldásaink, étkezéseink és az élet nagy mérföldköveinek szertartásai egyaránt Jeruzsálemre emlékeztetnek. Ha egy zsidó külföldön meghal, sokszor izraeli földet vitetnek a temetésre. Az évezredek során számtalan zsidó ember utolsó kívánsága volt, hogy szentföldi – és leginkább jeruzsálemi – földben nyugodhasson.
A Jeruzsálem iránti vágy költőinket is megihlette. Említhetjük a középkori Jehuda Hálévi csodás költeményeit vagy Naomi Semer világhírű „Arany Jeruzsálem” című dalát – a tematika évezredeken átível és a mai napig él. Amikor Sáj Ágnon izraeli író irodalmi Nobel-díjat kapott, a dán király megkérdezte tőle, hogy hova megy a ceremónia után. „Jeruzsálembe” – felelte Ágnon, ám egy barátja kijavította, mondván, hogy világ körüli turnéra indul. Az író pedig így válaszolt: „Valóban előadói körútra megyek. Ám egy zsidó akárhová megy is, mindig Jeruzsálem felé tart”.
A diaszpóra zsinagógáit a mai napig Izrael felé, az szentföldi zsinagógákat pedig Jeruzsálem felé tájolják, és a magában imádkozó zsidó is arrafelé fordul. Külön applikációk tölthetők le a telefonokra, melyek Jeruzsálem irányát mutatják és hisszük, hogy imáink Jeruzsálemen keresztül szállnak fel a Mindenhatóhoz. A jom kipuri böjt imáit és a peszáchi szédert egyaránt így fejezzük be: „Jövő évben Jeruzsálemben”.
Bár erősen megfogyatkozva, a zsidó jelenlét megmaradt a városban a kétezer évvel ezelőtti római pusztítás után, majd a bizánci korban is. A keresztesek azonban kitiltották a zsidókat a városból és megölték azokat, akik mégis a zsinagógájukban maradtak. Csak Szaladin szultán engedte vissza a zsidókat a városukba, és ők haladéktalanul vissza is tértek. Kabalisták és az inkvizíció elől menekülők, idealisták és mélyen hívő zsidók igyekeztek a világ minden tájáról eljutni a városba a XV-XVI. században, hászid mesterek és a vilnai gáon tanítványai érkeztek a XVIII-XIX. században és szekuláris, valamint vallásos cionisták népesítették be a várost, majd alapították meg a falakon kívüli első negyedeit, Náchálát Sivát és Meá Seárimot.
Sir Moses Montefiore, a bőkezű filantróp, a világ egyik leggazdagabb embere, nem mellesleg angliai zsidó alapította meg a városfalakon kívül Miskenot Sáánánim negyedet és építtette fel a mai napig látható Montefiore-malmot. A negyedbe költözőknek fizetség járt bátorságukért, hogy elhagyták a falak jelentette biztonságot, ma azonban luxusnegyednek számít. Az államalapítást követően, háromezer évvel Dávid király után ismét Jeruzsálem lett a zsidó állam fővárosa. Bár a függetlenségi háború nyomán kettészakadt, 1967-ben, a hatnapos háborúban újraegyesítették a zsidó nép örök fővárosát.
A ma közel egymillió főnek otthont adó városban pezseg az élet. Jesivák, szemináriumok, egyetemek, múzeumok, kutatóintézetek, bevásárlóközpontok, éttermek és a soha meg nem álló építkezés bizonyítja: a zsidók visszatértek fővárosukba. A hatnapos háború óta ijár hónap 28-át Jeruzsálem-napként ünnepli Izrael, mert tizenkilenc évnyi megosztottság után ismét egyesült a város és a zsidókat többé nem zárták el legszentebb helyeiktől. Jeruzsálem az örök város, Isten városa, a győzelem városa. A zsidó nép kitartását és a nép hazájához való szoros kapcsolatát testesíti meg. Ez az a város, melyhez több ezer éves szerelem fűzi a zsidókat.
