13 évvel a holokauszt után elüldözték a megmaradt zsidóság felét.
Az 1968-as lengyelországi diáktüntetések résztvevői a kommunizmus elleni harc hősei voltak – szögezte le a lengyel elnök csütörtökön Varsóban. A megmozdulásokat követő megtorlásra emlékezve Andrzej Duda sajnálatát fejezte ki az akkori kommunista hatalom által szított zsidóellenesség miatt.
A Varsói Egyetemen tartott megemlékezésen a lengyel elnök leszögezte: az 1968-as diáktüntetők „a lengyel szabadság hősei”, függetlenül attól, milyen nézeteket vallanak ma. Név szerint említette a tüntetés szervezése miatt kizárt Adam Michniket is, aki jelenleg a kormányt bíráló balliberális Gazeta Wyborcza napilap főszerkesztője.
Az 50 évvel ezelőtti események „keserű”, „rendkívül szomorú” vonatkozásának minősítette Andrzej Duda a kommunista hatalom által elindított antiszemita kampányt. Megjegyezte: egyesek szerint a mai Lengyelországnak bocsánatot kell kérnie „e zsidóellenes aktusért”, azért, hogy akadtak olyan lengyelek, akik csatlakoztak hozzá, azért, hogy Lengyelországból több ezer embert üldöztek el.
Megállapította: a mai Lengyelország nem felelős a kommunista hatalom által elkövetett bűntettekért, és nem kell bocsánatot kérnie értük. „Mindazonáltal erőteljesen aláhúzom: nagy sajnálattal fejet hajunk, fejet hajtok magam is, elnökként” – folytatta, majd felszólítva az elüldözötteket, a hozzátartozóikat, kijelentette: „kérem, bocsássatok meg, bocsássátok meg a Lengyel Köztársaságnak, a lengyeleknek, az akkori Lengyelországnak ezt a gyalázatot”.
Sajnálatosnak mondta azt is, hogy akik elmentek, ma más országok értelmiségi elitjét képezik.
A lengyel fővárosban múlt hét csütörtökön egész nap megemlékezéseket tartottak abból az alkalomból, hogy ötven éve, 1968. március 8-án diáktüntetések robbantak ki a kommunista diktatúra ellen, miután a hatóságok „szovjetellenes motívumok” miatt betiltották Adam Mickiewicz lengyel romantikus költő Ősök című drámájának előadását a varsói Nemzeti Színházban. A Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) elnöke, Wladyslaw Gomulka azt állította, hogy „cionista erők” állnak a tüntetések mögött. A tüntető diákok és az értelmiségiek elleni megtorlások mellett a LEMP-en belül antiszemita tisztogatás, országszerte zsidóellenes kampány indult el. A hatósági nyomás a holokauszt után megmaradt mintegy 30 ezer fős zsidóság közel felét kényszerítette az ország elhagyására.
Az Index minderről a következőt írta:
„Az igazi őrület 1968 márciusában, a diáktüntetésekre válaszul kiadott cionista listákkal kezdődött. Bár a felülről szervezett számtalan demonstráción ott voltak az „antiszemitizmus – nem! anticionizmus – igen!” táblák, a valóságban anticionista címszóval egyértelműen általában keltek ki a zsidók ellen. Pedig Lengyelországban ekkor már alig voltak zsidók. 1939-ben, a háború kitörése előtt 3 és fél millió zsidó élt az akkori államterületen, a holokauszt után mindössze pár tízezren maradtak: 1968-ban nem több, mint 30 ezren egy 32 milliós országban – igaz, a vezetők és az értelmiségiek között arányaiban jóval többen.
Az állambiztonság mégis lényegében egy zsidó összeesküvést vázolt fel, és a sajtóban több ezer propagandacikk jelent meg az antiszemita forgatókönyvnek megfelelően. „Mi a különbség a háború előtti antiszemitizmus és a mostani között? A háború előtt nem volt kötelező” – szólt a korabeli vicc, és valóban: a kampányt három hónapon keresztül pörgették teljes intenzitással. Az állami tévében, a munkahelyi és iskolarádiókban, a végeérhetetlen pártgyűléseken, a kiosztogatott brosúrákon, a moziban a film előtt, a katonaságban, az úttörők, az ifjú kommunisták, a nőszervezetek és a háborús veteránok gyűlésein, a szakszervezetekben és a pártaktívákon – az elítélés ötvenes évekből ismerős rituális színházaiban, ahol arra is figyelni kellett, hogy mindenki feltétlenül a megfelelő szavakkal ítélje el a belső ellenséget.
Az, akinek nem voltak ezzel kapcsolatos skrupulusai, ezzel a karrierjének is jó szolgálatot tehetett persze. De az is hozzátartozik, hogy mivel előtte szinte egyáltalán nem lehetett nyíltan zsidó-lengyel viszonyról beszélni, az alig burkolt antiszemitizmusra építő propagandát sokan tabudöntőnek, felszabadítónak élhették meg. Ráadásul így végre éles bírálatot is meg lehetett fogalmazni, ha nem is minden vezető, de legalább a zsidók ellen. Őket okolták a sztálinizmus minden bűnéért, miközben éppen a sztálini időkhöz hasonló boszorkányüldözést csináltak. Bár ez az ötvenes évek ellenségképzésének és paranoiájának visszatérése volt, a szlogenek gyakran régi antiszemita kliséket fogalmaztak át. „Lengyelország soha nem volt a hazájuk… az ő hazájuk az amerikai dollár” – harsogta az újság. A dolog annyira működött, hogy a lakossági hisztéria kapcsán anticionista pszichózisról is lehet beszélni. Bár a kampány a hatalom megtartását (illetve párton belüli megszerzését), a társadalmi elégedetlenség elvezetését és a megfelelő bűnbakok felkínálását szolgálta, működött – kinek okoz ez ma meglepetést?”
MTI/Index/zsido.com