A Tiszt és kém visszarepíti nézőit a 19. század végi, erkölcsileg szürke Párizsba, amelyben nincsenek hősök és amely felett már ott lóg az eljövendő háború. 

Korunk furcsa iróniája, hogy pont a Tiszt és kém – A Dreyfus-ügy lesz az a Roman Polanski-film, amely valószínűleg nem fog szélesebb tömegekhez eljutni. A rendezőt idén kizárta az Amerikai Filmakadémia, és bár lassan negyven éve közismert a bűne (elítélték egy 13 éves lány megerőszakolásáért), Hollywood most döntött úgy, hogy kizárja soraiból.

A négy évtizede szökevényként Franciaországban élő Polanski múltja és karaktere egy olyan szürke táj, amelyben könnyű eltévedni. Hollywood szempontjából nehéz nem képmutatást érezni abban, hogy húsz éve A zongoristáért még állva tapsolták, most meg páriaként kezelik.

Sokan ezt a #metoo mozgalom diadalaként élik meg, azonban elkésett diadal ez, amelynek nincsenek győztesei, az áldozatnak ráment az élete az ügyre, Hollywood pedig valószínűleg pont ugyanolyan erkölcstelen, mint amilyen eddig is volt.

A rendező tavaly a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon egy interjúban kifejtette, hogy régóta foglalkoztatja Dreyfus élete. Polanski ugyan nem említette, hogy az őt üldöző erőszak-ügy azért nem évült el, mert sose vállalta a következményeit, de említ egy korábbi eseményt, amely kapcsán valóban ártatlanul vádolták.

Ma már elfeledett tény, hogy miután Polanski terhes feleségét Sharon Tate-et meggyilkolta a Manson-banda, sokan a rendezőt vádolták a gyilkossággal. Akkoriban ugyanis a filmes leginkább a Rosemary gyermeke című horrorról volt ismert, és egyesek sátánista motivációkat láttak a gyilkosság mögött, míg ki nem derült az igazság.

A 89 éves rendező hattyúdalának a Dreyfus-pert választotta, amellyel A zongorista után visszatért a történelmi filmek műfajához. Alfred Dreyfus talán a történelem egyik legismertebb koncepciós perének áldozata volt, amelyről rengeteg könyv íródott már, viszont ez az első alkalom, hogy szélesvásznon is látható a történelemformáló epizód.

A Tiszt és kém történet egy korrupt állami vezetésről szól, amely velejéig erkölcstelen és inkább feláldoz egy ártatlan embert, gyűlöletet szít egy társadalmi réteg iránt, mintsem hogy elismerje a saját korruptságát.

A filmben nincsenek hősök, hiszen akik végül megmentik az ártatlan Dreyfust, azok nem érte teszik, hanem azért, hogy megbuktassák a kormányt. Az ügyet leleplező tiszt sem igazi hős, hiszen beismeri, hogy antiszemita, akit csak az igazságérzete késztet, hogy leleplezze a katonai vezetést.

De nem válik hőssé Dreyfus sem, aki annak ellenére része marad a francia hadseregnek, hogy az árulónak bélyegezte és nyolc évre az Ördög-szigetre száműzte.

A film első jelenete a párizsi École Militaire udvarán játszódik, ahol a néző is szemtanújává válik annak, ahogy egy szürke téli napon több ezer katona és bámészkodó előtt megfosztják rangjától Alfred Dreyfus kapitányt. Bár a filmben nem említik, de a tömegben ott állt Herzl Tivadar is, aki lapjának tudósított az eseményekről.

Népszerű és elfogadott történet, hogy Herzlt Dreyfus ihlette A zsidó állam megírására. Azonban Slomo Avineri, aki részletesen írt a kiáltvány keletkezéséről és Herzlről, arra a következtetésre jutott, hogy bár hozzájárulhatott a per a kiáltvány megírásához, de a naplói alapján egyáltalán nem foglalkoztatta Herzlt annyira Dreyfus, mint amekkora jelentőséget utólag tulajdonítanak neki.

Az első jelenet alatt nincs zene, csak a bakancsok és kardok összeverése adja a hátteret, és ez a zenenélküliség végigkíséri a film első „felvonását”.

A Dreyfus lefokozását szemlélő katonák közt áll Georges Piquart, a film főszereplője és antihőse, akit Jean Dujardin alakít. Piquart ambiciózus, morálisan szürke karakter, ez utóbbi vonását jelzi viszonya egy házas nővel, akit Polanski felesége, Emmanuel Seigner alakít.

A szerelmi szál talán a leggyengébb az egész filmben, mert noha érezhetően szimpátiát próbálna kicsiholni a nézőből a kapcsolat, ez nem sikerül. A film hemzseg a korhű arcoktól, amelyek alkoholtól vörösek és hatalmas bajszok díszelegnek rajtuk. Ezek közül kitűnik Seigner, aki mindig kifejezéstelen arccal jelenik meg a vásznon.

Piquart nyíltan hangoztatja zsidóellenes nézeteit, és aktív szerepet játszik Dreyfus meghurcolásában, bár nem részese a bizonyíték meghamisításának. Piquart a tárgyalást követően a Statisztikai Osztály élére lép, amely a Dreyfus elleni nyomozást végezte.

A kapitányt egyetlen papír alapján ítélték el, amit a német attasé papírkosarából halászott ki a franciáknak kémkedő takarítónő. Az osztály ekkor már nyomozott egy esetleges kém után, akit hibásan Dreyfusként azonosítottak. Piquart gyorsan felfedezi az igazi kémet, de mikor ezzel szembesíti feletteseit, váratlan akadályba ütközik.

A hadsereg vezetése inkább fedezi az igazi árulót, mint hogy elismerje, tévedett; hiszen a kém valójában használhatatlan adatokkal szolgált, így megtehetik, hogy elcsitítsák az ügyet. A nép szemében pedig már úgyis rajtaütöttek egy árulón. „Mit érdekli magát, hogy egy zsidó ott ragad egy sziklaszirten? – teszi fel a cinikus kérdést az egyik tábornok.

Ekkor Piquart harcba kezd, amelyet önmaga előtt ugyan nemes motivációból, a köztársaság megóvásáért tesz, viszont egy pillanatra se hajlandó elismerni, hogy bármilyen részvétet érezne Dreyfus vagy annak családja iránt.

A Dreyfus-per konkrét részleteiről valójában keveset lehet tudni, de ezeket a részleteket feltölti Robert Harris, aki saját regényéből adaptálta a forgatókönyvet. Farkas János László 1990-es évek elején kiváló esszét írt a Dreyfus perről (melynek rövidített változatát később a BBC History magazin is leközölte). Ebben kifejti, hogy alapvetően a Dreyfus-ügy átbillent egy hatalmas társadalmi vitává, amelyben mind támogatói, mind ellenzői bábunak használták Dreyfust.

Ez az aspektus megjelenik a filmben is, ahol a Clemenceau vezette lap azért adja ki a hadsereg elleni vádakat, mert meg akarják buktatni a kormányt. A hadsereg és a bíróság pedig a vezetés elleni támadásként éli meg a Dreyfus-ügyet, és méltatlannak gondolják, hogy egy „idegent” védjenek a „büszke Franciaországgal” szemben.

A film végig szürke, recsegnek a padlók, sercegnek a titkos iratok, és a nagy, vastag függönyök mögött ott rohad egy rendszer, amelynek bűneit hamis vádiratokkal takarják el.

Ugyanakkor krimi is ez – krimi, amelynek ugyan – azt hisszük – tudjuk a végét, de a film végére kiderül, hogy az életben nem volt nagy feloldozás, nagy felmentés, mindössze egy levélben küldték el a kegyelmet.

Dreyfus kapitányt Louis Garell játssza, aki szépfiú imázsából kilépve nagyszerűen alakítja a nehezen szerethető, de tragikus karaktert. Farkas János László esszéjében leírja, hogy a feljegyzések alapján Dreyfus végig az őt feláldozó feletteseinek próbált bizonyítani, és kemény, katonás karaktere miatt nem váltott ki részvétet az emberekben.

A kapitány – akárcsak az életben – a filmben is háttérszereplővé válik, csak fel-felvillan magányos rabsága, és az ő ellene elkövetett igazságtalanság válik igazi főszereplővé. Ellenzői mind a „zsidó összeesküvéssel” érvelnek, mikor bizonyíték nélküli bűnösségéhez ragaszkodnak, és ezek a mondatok ismerősek a nézőnek.

Jogosan lehet feltenni a kérdést: elmúlik valaha ez a vád, ha hetven évvel a holokauszt után mai kommentekre ismerhetünk rá egy 120 éves történetben?

Alfred Dreyfus 15 év után kapott csak felmentést, és történetének tragédiája folytatódott halála után is, hiszen francia állampolgárságú unokáját Auschwitzban ölték meg.

A Tabletben közel tíz éve jelent meg egy cikk arról, hogy még Dreyfus szobrának is milyen hányatott sorsa lett.  A francia állam jóval halála után állíttatott neki egy emlékművet, de a hadsereg leszavazta, hogy az École Militaire épülete elé tegyék a megalázott férfi szobrát.

Így került végül szinte véletlenszerűen egy olyan utcába, ahol a járókelő nem is veszi észre, kinek a szobra mellett megy el, a céltalan párizsi utazó pedig még véletlenül sem ütközik bele.

Hajdú Tímea írása

Megjelent: Egység Magazin 31. évfolyam 135. szám – 2020. október 1.