Látogatás Isten házában

Látogatás Isten Házában

Hogyan viselkedjünk ?

Minden zsidó bátran beléphet bármely zsinagógába. Mégha átutazó idegenek is lennénk valahol, a város zsinagógája legalább annyira a miénk is, mint az ottlakóké. Tudnunk kell, hogy zsidóként a világ bármely zsinagógáját magunkénak érezhetjük, ahol szívesen látnak.

A zsinagógában illendő öltözet

Férfi nem léphet be a zsinagógába fejfedő nélkül. Erre a célra bármilyen kalap vagy sapka megfelel. A legtöbb helyen kippá-t vagy jarmulke-t (fejfedő; téves és pejorativ kifejezézsel „sábeszdekli”) viselnek, mivel kényelmes és könnyű. A legtöbb zsinagógában a bejárat mellett találhatunk ilyen fejfedőt, amely azok számára van odakészítve, akik esetleg enélkül érkeztek. Maga a kippá nem bír különösebb vallási jelentőséggel, ám a fejfedő viselete, különösen megszentelt helyen és az imák mondása közben, az Isten iránti tisztelet kifejezésének ősi zsidó formája. Bölcseink azt mondták: „Takard be fejedet, hogy az Isten iránti tisztelet megszálljon.” (Talmud, Sábbát 156b.)

A nők csak akkor fedik be fejüket, ha férjnél vannak. Egy nő semmiképpen sem léphet a zsinagógába ujjatlan, elől vagy hátul merészen kivágott ruhában, miniszoknyában vagy nadrágban. A legújabb divathoz alkalmazkodó öltözet lehet hogy alkalmas egy nagyobbszabású társadalmi eseményre, de nem felel meg egy zsidónak. Viseletünket a jó ízlés és józan eszünk szabja meg. Általános szabályként a szerény öltözet mindig megfelelő.

A fent elmondottak minden alkalomra érvényesek, mind a hétköznapokra, mind a szombatra és az ünnepnapokra. Szombaton és az ünnepnapokon azonban tekintetbe kell vennünk azt a hagyományos zsidó törvényt, amely előírja, hogy a szombat tiszteletére felékítsük magunkat (Sábbát 113a.) Míg a földműves vagy munkás mindennap viselt munkaruhája bizonyára elfogadható a zsinagógában való viseletre hétköznap – nem kielégítő szombaton és az ünnepnapokon.

Ne dohányozzunk (még hétköznap se), ne legyen szánkban rágógumi, és általában ne viselkedjünk illetlen módon. Az a viselkedésmód, amely tiszteletlennek tűnhet a királyi méltóságok jelenlétében, még kevésbé helyénvaló a Királyok Királyának (ahogy az Örökkévalót nevezük) színe előtt.

Az ülőhely kiválasztása

A nők külön női karzaton űlnek a templomban.

Bármely üres helyet elfoglalhatjuk, kivéve a nagy ünnepeken, amikor az ülőhelyek egy részét, a helyi hívők számára tartják fenn.

Azok a hívők, akik ugyanazt a zsinagógát keresik fel rendszeresen, általában ugyanoda ülnek. Éppen ezért, ha leültünk valahova, ám úgy érezzük, hogy valaki, aki utánunk érkezett, oda-odapillant helyünkre, ne restelljük megkérdezni, vajon véletlenül nem az ő helyét foglaltuk-e el, és mindenképpen ajánljuk fel, hogy máshová ülünk. Ezt az ajánlatunkat azonban minden bizonnyal elutasítják majd.

Ki lehet előimádkozó ?

A közösségi imát irányító férfit söliách cibbur-nak (a gyülekezet küldöttének) nevezték. Az idők folyamán ezt az előimádkozót különféle nevekkel illették: sác (a söliáchcibbur héber betűszava), báál tefila (az ima mestere), illetve cházán (kántor). Az utóbbi elnevezést napjainkban azokra használják, akik hivatásos söliách cibbur-ként szolgálnak. A „gyülekezet küldötte” azonban nem feltétlenül hivatásos kántor vagy rabbi. A gyülekezet bármely felnőtt férfi tagja betöltheti ezt a tisztet. A „küldött” nem közvetít a gyülekezet és Isten között, csupán a közösség által meghatalmazott személy, aki megbízásukból elmondja az imákat (Bráchot 34b.) Az istentisztelet folyamán szerepe annyi, hogy bizonyos pontokon megadja a végszót és ezáltal összehangolja a gyülekezet imáit, és megadja azt a ritmust, melyet a többiek követhetnek.

A csók: a vallásos odaadás kifejezése

A csók a szeretet egyetemes jele, kifejezése, nem csupán férfi és nő, szülők és gyermekeik között, hanem a rituális tárgyak és az azokkal összefüggő vallási kötelezettségek esetében is.

Vallási törvényeink nem írják elő, hogy a rituális vagy szent tárgyat csókkal kell illetnünk. Ez csak az évszázadok során kifejlődött szokások erejét mutatja. A zsidóknál a csók különböző formái a vallási odaadás kifejezésévé válttak az alább felsorolt esetekben:

* A táliszt megcsókoljuk, mielőtt magunkra öltenénk.

* A tefillint megcsókoljuk, amikor kiemeljük tokjából és mielőtt visszahelyeznénk.

* A ciciszeket megcsókoljuk a báruch seámár elmondása után és a sömá elmondása közben.

* Az ajtófélfán lévő mezuzá-t szokás megcsókolni ha ki- vagy belépünk a házba. Ezt úgy tesszük, hogy a mezuzá-t megérintjük ujjunkkal, majd megcsókoljuk azokat az ujjakat, amelyekkel megérintettük.

* A Tórát is csókkal illetjük, amikor körbeviszik a zsinagógán. Ez esetben is ujjjainkkal megérintjük a Tóra köntösét és ujjainkat csókoljuk meg. Néhányan a tálisz szegélyével érintik meg a Tórát, s a táliszt csókolják meg.

* A Tórát olyankor is megcsókoljuk, mielőtt áldást mondanánk rá. Ilyenkor a tálisz szegélyével érintjük meg a tekercset, majd megcsókoljuk a táliszt. Sokan a táliszt azokra a szavakra helyezik, ahol a hetiszakaszat éppen olvasni kezdik.

A Tóra-tekercset semmiképpen sem érinthetjük meg puszta kezünkkel; ennek tiltását bölcseink külön rendeletben szabályozták (Sábbát 14a., Orách Cháim 147:1.)

* Mielőtt kinyitnánk a frigyszekrényt, vagy becsuknánk a Tóra-tekercsek visszahelyezése után, megcsókoljuk függönyét (parochet).

A sziddurt és a Chumást (Mózes Öt Könyve) megcsókoljuk, mielőtt elraknánk őket.

Ezeket a szent könyveket akkor is megcsókoljuk, ha véletlenül leejtenénk őket. Útmutatás az imakönyvhöz:

A sziddurban (imakönyv) való kiigazodás semmivel sem nehezebb más könyvben való eligazodásnál. Először is tudnunk kell, mit keresünk. A könyv általában tartalmaz egy tartalomjegyzéket amely, útmutatással szolgál a keresett részt illetően. Meg kell ismerkednünk az oldalak tetején olvasható héber fejszöveggel és rá kell szoktatnunk magunkat arra, hogy rá-rápillantsunk, hiszen ez mutatja, hogy melyik imarend, s annak mely része található azon az oldalon. Amikor a sziddurt lapozgatjuk, ezek a fejszövegek állandó útmutatásul szolgálnak.

A sziddur első részében a hétköznapi istentiszteletek rendjét találjuk:

– Sáchrit – hétköznapi reggeli istentisztelet.

– Minchá – hétköznapi délutáni istentisztelet.

– Árvit – hétköznapi esti istentisztelet.

A sziddur következő része a szombati istentiszteletek rendjét tartalmazza, általában a következő sorrendben:

– Kábálát sábbát – a szombat köszöntése.

– A szombat és az ünnepek esti imarendje.

– A szombat és az ünnepek reggeli imarendje.

– Muszáf kiegészítő imák szombaton.

– A szombat délutáni imarendje.

A szombati gyertyákra mondott áldást általában a szombati imarendet tartalmazó rész elején találjuk. A szombati kiddus áldást és a szombati dalokot (zömirot), pedig az esti és a reggeli imarend után találhatók. A legtöbb sziddur magába foglal egy teljes Misná traktátust, a Pirké Ávot-ot („Az Atyák bölcs tanitásai”), amely a szombat délutáni imarend után következik.

A szidur harmadik nagy egysége, amely a szombati imarend leírása után következik, azokat az imákat tartalmazza, amelyek csak az ünnepeken hangzanak el. Ezek a következőek:

– Hallél, dicsőitő zsoltárok

– Muszáf (kiegészítő) ámidá Ros Chodes (újhold) napjára

– Ünnepi ámidá

– Muszáf (kiegészítő) ámidá az ünnepekre

A muszáf ámidá előtt vagy után találjuk azokat az imákat, melyeket kizárólag az ünnepeken mondunk: az ünnepnapokon mondott kiddus, a Kohánita Áldás, a Szukkot ünnepi áldás (a lulav-ra és a hosánot szertartás során mondott áldás), a harmatért és esőért könyörgő imák, a SzimchátTorá imarendje, a Mázkir emlékező istentisztelet, és az Ómer számláláshoz kapcsolódó imák és áldások. Többféle ritus (nuszách)

A nuszách nem csupán az istentisztelet zenei motívumaira vonatkozik, hanem az egyes gyülekezetek vagy zsinagógák által követett imarendre, azaz az imák elmondásának sorrendjére és azok szavaira is. A két legfontosabb ritus az askenáz nuszách (amely a közép-, kelet- és nyugat-európai zsidók és leszármazottaik körében terjedt el), illetve a szefárd nuszách (amelyet a spanyolországi zsidók Észak-Afrikában és a közel-keleti országokban letelepedett leszármazottaik követnek).

A kelet-európai askenázi zsidóság chászid közösségei átvették a szefárd hagyomány egyes elemeit, s így a szefárd zsidóság által követett ritus némileg eltérő Szefárd nuszách fellelhető az askenázi zsidók között is. A szefárd nuszách egyik változata, melyet a lubavicsi chászidok követnek, a nuszách háÁri, amely a 16. századi száfedi kabbalista, Izsák Luria rabbi rendelkezései alapján alakult ki.

Vannak más, kevésbé ismert liturgiák is, mint például az ősi jemeni közösség által követettnuszách Témán.

Napjainkban az ima nuszách-ja szinte alig kapcsolódik a héber kiejtés (hávárá) két változatához, a szefárd és az askenázi kiejtéshez. Gyakran megesik, hogy a szefárd nuszách imarendjét követő gyülekezet az askenázi hávárá-t használja (például a diaszpóra chászid csoportjai), míg az askenáz nuszách-t követők a szefárd hávárá szerint mondják imáikat (például az askenázi eredetű izraeliek). Imáink nyelve: a héber

Jogos kérdésként merülhet fel azokban, akik nem tudnak héberül, hogy hogyan törekedjünk áhítatra imáink elmondása közben, ha nem ismerjük, nem értjük a szavak jelentését? Hiszen a zsidó törvények külön hangsúlyozzák, hogy mennyire fontos az imák szavainak megértése. Bölcseink maguk úgy rendelkeztek, hogy néhány imát, mint a káddis-t, a nép által beszélt arameus nyelven mondják, hiszen sokan nem értették a héber szavakat (Bráchot 3a.) Noha a zsidó imák elmondásának kívánatos nyelve a héber, nem kell feltétlenül héberül imádkoznunk. A Háláchá úgy rendelkezik, hogy bármilyen nyelven amelyet értünk elmondhatjuk az előirt imákat (Sulchán ÁruchOrách Cháim 101:4.)

Ámi fontos, hogy maga a gyülekezet kollektívan héberül imádkozzon (Orách Cháim 101. Misne Brurá 13.)

Noha a zsidó ima nem meditáció, és a szavakat ki kell ejteni, az imádkozás nem csupán szavakból áll. Az imához bizonyos hangulat, bizonyos érzelem szükségeltetik. Így eshetett meg az, hogy jámbor őseink hosszú időt töltöttek csupán azzal, hogy az ima spirituális hangulatát elérjék. Ha olyan imát mondunk, amelynek szavait nem értjük teljeséggel, ám szívünk alázatos Isten előtt, és gondolatainkat a Mennybéli Atya felé irányítjuk, megértésre talál szándékunk, s aligha lesznek imáink másokénál alábbvalóak.A tálisz felöltése

A tálisz, más néven imakendő (imasál), egy négyszögletes ruhadarab, melynek szegélyeihez ún. szemlélőrojtokat (cicisz-eket) erősítettek. Ezek adják e ruhadarab vallási jelentőségét. A ciciszeket azért erősítik a szegélyekhez, hogy emlékeztessen Isten parancsolataira. Ez megfelel annak a bibliai szakasznak, amelyet Mózes IV. könyvében (15:37-41.) olvashatunk, és amely egyben aSömá ima harmadik szakasza is.

A táliszt minden zsidó férfi köteles felölteni a reggeli imák alatt, szombaton és hétköznap (kivéveTisá böÁv napján). A táliszt nem viselik a délutáni vagy az esti istentisztelet alatt, kivéve a délutáni imát Tisá böÁv napján és Jom Kippur előestéjén.

Ha saját tálisz nélkül lépünk be a zsinagógába, nézzük meg, talán van felesleges, általunk igénybevehető darab. Ha igen, vegyük el és az istentisztelet után adjuk vissza.

Ha olyan zsinagógában találjuk magunkat, ahol azt látjuk, hogy fiatal férfiak tálisz nélkül imádkoznak, bizton feltételezhetjük, hogy nőtlenek. A legtöbb áskenáz közösségben az a szokás, hogy a fiatal férfiak csak az esküvőjük után öltenek először táliszt. Ám akit felhívnak a Tórához, vagy felkérik, hogy vezesse le az istentiszteletet, felölti a táliszt.

A táliszt nem hagyhatjuk magunkon, ha az illemhelyet használjuk. Amennyiben az illemhelyet igénybe kell vennünk az istentisztelet alatt, a táliszt le kell vetnünk, és az illemhelyen kívül kell hagynunk. A zsinagóga szótára

Minden fejlett emberi cselekvés saját nyelvezettel rendelkezik, amelyet a beavattottak jól ismernek, ám félelmet kelthet az újonnan jöttekben. A zsinagóga világa és a héber imák aligha tekinthetőek kivételnek. Előfordulnak olyan héber szavak, nevek, kifejezések, amelyeket szerte a világon használnak azok, akik rendszeresen járnak zsinagógába. Ezek közül néhány nem eredeti héber szó, mivel a jiddis nyelvből kerűlt át. Ezeket csak az askenázi közösségből származó zsidók használják, míg a szefárd zsidók inkább e szavak héber megfelelőjét alkalmazzák. E jól körülhatárolható szókincs ismerete „bennfentessé” tesz minket ebben a világban is.

* Az álija – héber „felmenetel”; a Tóra elé járulás.

* Az ámud alacsony pulpitus a bimá és a frigyszekrény között az askenázi zsinagógákban. Általában alacsonyabb, és a következő versszak iránti tiszteletet fejezi ki: „A mélységből kiáltok Hozzád, Uram” (Zsoltárok 130:1., Bráchot 10b.) Az istentiszteletet az ámud-ról vezetik, a Tórát abimá-n olvassák. A szefárd zsinagógákban az egész istentiszteletet a bimá-ról vezetik.

* A báál kore az a személy, aki a Tórát olvassa.

* A báál tokéá az a személy, aki Ros Hásáná napján megfújja a sófárt.

* A bráchá (askenázi kiejtése: bróche) jelentése „áldás”, többesszáma böráchot.

* A bimá az az emelvény, ahol a Tórát olvassák. Hagyományhű templomokban középen áll. Az istentisztelet egy részét, vagy egészét innen vezetik

* A bencsolás annyit jelent, mint áldást mondani. Az ige szótári alakja a bencsolni. Ez is jiddis eredetű, és ha magában használják, az étkezés utáni áldást jelenti. Ez a szó is latinból történt átvétel (benedictio, „áldás”).

* A chol hámoéd szószerinti jelentése „az ünnep hétköznapja”. Ez Pészách és Szukkot ünnepének közbeeső napjaira vonatkozik, vagyis az ünnep első és utolsó két megszentelt napja közé eső többi napot jelenti.

* A davenolás annyit jelent, mint imádkozni. Az ige szótári alakja a dávén (héberül löhitpálél). A szó jiddis átvétel, s nem az ige héber formáját adja vissza. Minden bizonnyal a latin divinus („isteni”) szóból származik. A davenolás az Istenihez való imádkozást jelenti.

* Az erev Sábbát (askenázi kiejtése: erev Sábbosz) jelentése „a szombat estéje”. Ez nem péntek estére vonatkozik, amely már maga a sábesz, hanem a pénteki nap egészére, amely napnyugta előtt van.

* Az erev Jom Tov szintén az ünnepnap beköszöntét megelőző nap egészére vonatkozik.

* A jámim nóráim jelentése „Félelmetes Napok”, s mind Rós Hásáná-ra, mind Jom Kippur-ra vonatkozik. Általánosabb értelemben használják a két ünnep közötti tíz napra, beleértve a két ünnepnapot is.

* A káddis – halotti ima (lásd ???? oldalon).

* A lejnolás annyit jelent, mint olvasni, és a zsinagógában a Tóra olvasására vonatkozik. Ez is jiddis eredetű, és valószínűleg a német lesen („olvasni”) szóból ered. Héber megfelelője a kriát há-Tórá.

* A menóra a gyertyatartó héber elnevezése. A bimá-t általában menóra dísziti, de az ámud-ra is állítanak gyertyatartót. A hajdani Szentélyben álló menóra hétkarú volt. A Chánuká gyertyatartónak nyolc ága van.

* A nér támid jelentése „örökmécs”, és annak a lámpának az elnevezése, amely a frigyszekrény(áron hákódes) előtt látható. A pusztai Hajlékban örökké világító fény emlékét idézi (2Mózes 27:20-21.), s egyben emlékeztet arra a lángra, amelynek állandóan égnie kellett az oltáron, s amelyet tilos volt kioltani (3Mózes 6:6.)

* A sálos szöúdót, melyet gyakran sálessűdesz formában ejtenek ki, jelentése „három étkezés”, de valójában a harmadik szombati étkezésre vonatkozik, melyet általában a szombat kimenetele előtt fogyasztanak el. Szokás, hogy ezt a zsinagógában szolgálják fel, egyszerű ételek formájában. A nyelvtanilag helyes forma a szöúdá slisit, melynek jelentése „harmadik étkezés”.

* A sámesz – héber sámás, templom zsolga, a zsinagógiai funkciok egyik legfontosabbika.