Szukkot előtti vasárnap holokauszt-megemlékezés volt Tapolcán. Fontos az emlékezés és emlékeztetés, azonban szükséges ennek egy olyan formát találni, amely valóban megszólítja a résztvevőket; a mostani társadalmat és amely nem a kötelezően teljesítendő programok sorába süllyeszti a vészkorszak áldozatainak emléknapját. Ha ezt a formát nem találják meg, akkor az emléknap tartalmatlan, üres lesz, annak ellenére, hogy beszédet mond ott rabbi, polgármester, pap és más fontos személyek. Azonban hála az Örökkévalónak ennek a gondolatmenetnek a végére itt pontot is lehet tenni, mert Tapolcán igazán méltó módon emlékeztek nem csupán az ártatlan mártírok elpusztításának tényére, hanem életükre és örökségükre is – Cseh Viktor beszámolója.
Szeptember 19-én délelőtt volt a hagyományosnak mondható holokauszt-megemlékezés, melyen a vallási funkciót Totha Péter Joel dél-pesti és győri rabbi, illetve Sáfrány Dávid kántor látták el, a város részéről részt vett a polgármester és alpolgármester is. Utána a Tapolcai Értékmegőrző Egyesület szervezésében séta követte a zsidó temetőben, kora délután pedig a Magyar Zsidó Kulturális Egyesülettel (Mazsike) együttműködve öt helyszínen összesen kilenc botlatókövet helyeztek el. Azonban elsősorban nem is ezekről szeretnék beszámolni, azt megtette már a Tapolcai Média vagy a Veszprém megyei hírportál is. Az eseménysorozat második felén én is ott voltam – mivel meghívtak, hogy záróakkordként tartsak egy könyvbemutatót, a Mazsike gondozásában nem olyan rég megjelent könyvemről, a Zsidó örökség – Vidéki zsidó hitközségek Magyarországon című kötetemről, melyben 134 vidéki közösség, közöttük a tapolcai is szerepel.
Tapolcán körülbelül tíz évvel ezelőtt jártam utoljára, s már akkor is pozitívabb benyomással hagytam magam mötött a várost. Tapolca belvárosa kétségtelenül megkapó a régi barokkos házaival, melyeket szecessziós homlokzatok tesznek izgalmasabbá, az óriás aranyhalak uszonyaitól fodrozódó Malom-tó pedig valóságos romantikát kölcsönöz a településnek. Én azonban mégsem ezek miatt távoztam már tíz éve is jó élményekkel. Mint a zsidó örökség kutatója még a nyaralásokkor sem tudom levenni „szakmai szemüvegem”, s a deportálások miatt ma már jellemzően teljesen hiányzó közösség épített örökségén, illetve azoknak a megőrzésén keresztül látok egy-egy települést „szépnek”.
Az együttélés pedig meglehetősen harmonikus volt a legkorábbi időktől, az 1700-as évektől kezdve, amikor az első zsidó családok letelepedtek a városban. Neuhaus Ábrahám (1800?–1881) rabbi az 1848-as szabadságharc idején, ahol gárdistaként, majd tábori lelkészként is szolgált, hazafias beszédekben bíztatta fel a tapolcai zsidó ifjakat, hogy szálljanak hadba a magyar szabadságért. Neuhaus utódainak beiktatásakor, esetleg búcsúzásakor pedig a város vezetése és intelligenciája mindig részt vett, s ott köszöntőket mondtak. Egyszerűen fogalmazva: együtt örültek és sírtak.
A békés hétköznapokat azonban itt is felforgatták a történelem viharai. Először 1919. szeptember 8–10. között, amikor a Sümegről megérkező ébredő magyarok sajtó- és zsidóellenes plakátokat ragasztottak ki, melyet Kohn mészáros és Schwarcz László kereskedő büszkeségükben letéptek házukról, miért aztán az éjszaka kékre-zöldre verték őket a községházán. Másnap este kilenckor világító rakétákkal jelezte a részeg csőcselék a pogrom kezdetét: „Halál a zsidókra! Pusztuljon mindenki, aki nem magyar!” Mintegy húsz boltot raboltak ki, majd a fosztogatást a zsidók lakásain folytatták, mely aztán két esetben a gyilkosságig fajult. A 36 éves Kell Árpád rendőrbiztost „Töreki, a vörös őrség volt parancsnoka és egy Tóth nevű züllött építőmunkás meggyilkolták, anyját pedig félholtra verték.” Az 57 éves Weiler Ignác borkereskedőt kirabolták és agyonlőtték, a meggyilkoltról még a cipőjét is elvitték. A fejszecsapásokkal megsebzett Rechnitzer Rezső és dr. Szűcs Arnold ügyvéd szerencsésebbek voltak, mert ők végül túlélték az éjszakát. A véres események után 180 embert állítottak elő.
1920. június 2-án, amikor dr. Rott Nándor (1869–1939) veszprémi megyés püspök bérmálásra érkezett a városba, akkor egyenes meghívást intézett a helyi hitközségnek is. A rabbi néhány hónappal korábbi elhalálozása miatt, Frisch László (1862–1928) tiszteletbeli hitközségi elnök, szállodás vezette a zsidó delegációt. Frisch az üdvözlésében hivatkozott arra, hogy a zsidó vallás az általános emberszeretetet hirdeti, s rámutatott az őszi eseményekre is, melyre a tapolcai zsidók sem a kommunizums előtt, sem alatt nem szolgáltak rá. A püspök válaszában kifejtette, hogy a múlt bűneiért sajnos az ártatlanoknak is szenvediük kell, végül pedig Isten áldását kérte a küldöttségre és az egész tapolcai izraelita hitközségre. Frisch egyébként azt is mondta, hogy a bármi is történjék, ők tudják, hogy e hazában élniük és halniuk kell.
Sajnos bekövetkezett a „bármi”. 1944 tavaszán az Iskola utcában és a Csányi László utcában felállított gettóba zsúfolták a helyi és környékbeli zsidókat, akiket a zalaegerszegi téglagyáron keresztül Auschwitzba deportáltak. A hitközség utolsó rabbija, dr. Halpert Salamon (1903–1945) volt, akit 1928. március 18-án iktatták be nagy öröm közepette, ő maga a leányegylet által virágszirmokkal telehintett utcaköveken vonult be a zsinagógába; tizenhat évvel később pedig ugyanott a közösség és saját könnyeikkel áztatott járdán meneteltek erőszakos halálukba.
Az egykori gettó helyére először 2002-ben helyezett emléktáblát a Hajnalpír Alapítvány és a Hit Gyülekezete, melyet azzal szemben, 2004-ben a „tapolcai lakosság” táblája követett. Az emlékhely 2014-ben Kolop József, helyi kerámikus domborművével egészült ki.
Az 1863-ban, neogótikus stílusban emelt, s 1905-ben felújított zsinagóga még ma is áll. Holdfényes éjszakákon még megtévesztheti az időseket a sziluett, mely az eredeti vonalakat követi, azonban a homlokzat díszeinek részletei mára lecsupaszultak. A hatvanas években felszámolódott a hitközség, az épület pedig bauxitbányához került, akik szocreál épületnyúlvánt kapcsoltak az Örökkévaló házához, s kultúrházként üzemeltették. 2007 óta a város Tamási Áron Művelődési Központja van itt. Az egykori zsinagóga bal oldalán a falba süllyesztve emléktábla olvasható.
Szukkot előtti vasárnap a tapolcai közös múltra való köztéri megemlékezése tovább bővült. A Balaton-felvidéki város is becsatlakozott a világ legnagyobb, decentralizált Holokauszt-emlékművébe, miután itt is botlatóköveket helyeztek el Lessner Mór, Lessner Mórné Hirschler Franciska, Ifj. Lessner Móric, Lessner Adolf, Lessner Adolfné Reisinger Vilma, Berger Vilmos, Frisch József, Frisch Lászlóné Rothhauser Hermina és Frish Imre utolsó – szabadon megválasztott – lakóhelye előtt.
Az eseményt a Mazsike közreműködésével Neszler Imre, a Tapolcai Értékmegőrző Egyesület elnöke vezette. Az első két követ Lessner Mórék unokája, Bartuska Erzsébet helyezte el a Kisfaludy utcában. Örvendetes és nem mindennapi, hogy a több mint egy órás programon nem csupán végig részt vett Tapolca polgármestere, Dobó Zoltán, hanem az egyik követ, Berger Vilmosét ő maga helyezte el.
Megtisztelő és megindító érzés volt, hogy Lessner Adolf kövét én helyezhettem el.
A cikk folytatását hamarosan olvashatják a zsido.com oldalán.