A budapesti nagygettó és az auschwitzi haláltábor felszabadulásának évfordulójára emlékezve, az EMIH „Emlékezés 78″ elnevezéssel programsorozatot indított. Ennek részeként Köves Slomó vezető rabbi Hit és holokauszt címmel előadást tartott az Óbudai zsinagóga zsúfolásig megtelt kidustermében január 26-án. Arra kereste a választ: tehet-e fel a hívő zsidóság kérdéseket a borzalmak kapcsán? Megengedi-e a judaizmus, a tórai megközelítés mindezt? Mielőtt megadta volna a választ, a rabbi emlékeztetett az egykori Oroszországban a 18. század elején élt harmadik lubavicsi rebbe szavaira:
„Akinek hite van, annak (hitbéli) kételyei is vannak!”
Ugyanis már Ábrahám is arról „perlekedett” Istennel, hogy vajon Szodoma és Gomora teljes elpusztítása nem túlságosan súlyos büntetés-e a zsidóság számára, ezért nem lehetne-e mérsékelni azt? Miként Mózes, a Tóra szerzője is kifogásolta, hogy Isten rosszat tett a zsidó néppel, amit igazságtalanságnak tartott. Jeremiás ugyancsak – Jób könyve kapcsán – is szemrehányást tett Istennek: „Miért szerencsés (egyes) bűnösök sorsa?
Az alapkérdés a holokausztnál is az: Miért engedte meg Isten a genocidiumot (népírtást)? Vajon azért-e, – amit sokan állítanak, – hogy büntetést mérjen rájuk, mert az európai zsidóság egy része eltávolodott a gyökereitől, asszimilálódott? A rabbik többsége elveti ezt az isteni büntetés teóriát, számukra ez nem elfogadható. Utalnak Ézsaiás megállapítására:
„Tisztátalan ajkú ember vagyok. Tisztátalan nép között élek.”
Vagyis nem szabad a zsidó népet ilyenmódon elítélni. A lubavicsi Rebbe az egyik utolsó beszédében ugyancsak így szólt erről:
„Nem lehet mérlegelni a jó és rossz cselekedetek között.”
Nem égi ítélet volt hatmillió zsidó, közöttük másfél millió gyermek elpusztítása. Nem isteni büntetésnek minősíthető a náci rémuralom tombolása által előidézett tragédia, hanem atyai elfogadásnak. A 12-13. században élt zsidó tudós, Maimonidész nyomán kijelenthető – mondta Köves Slomó, hogy nem az isteni rendszer hibája volt a holokauszt, hanem magának a rendszernek a része, amely az ember (a fasiszták) szabad választási lehetőségének a következménye volt. Istentől ezért nem is várható el általában, hogy beavatkozzon egyedi ügyekbe, mint ahogy megtette azt a zsidók kivonulásakor Egyiptomból. A holokauszt, tehát nem büntetés, hanem atyai elfogadása a saját belátás alapján történő cselekedetnek. Köves Slomó rabbi felidézte 2Mózes 3:14-et: „És szólt Isten Mózeshoz: Ehje aser ehje – Én vagyok, aki a Lét vagyok – és mondta: Így szólj Izráel fiaihoz: Ehje, Ki a Lét, az küldött tihozzátok.” Amit alátámaszt Ézsaiás 63:9 Istenre vonatkozó próféciája is: „Minden a fájdalmunk neki is fáj.”
Amikor Eli Wiesel, Nobel-díjas, máramarosi születésű magyar származású, a második világháború után előbb Franciaországban, majd Amerikában élt író, a saját maga által is a holokauszt során elszenvedett tragikus időszakról kérdezte a Rebbét arról, hogy hogyan lehet-e hinni Istenben a holakauszt után, a tudós, lubavicsi rabbi bölcsen válaszolt: „Hogyan lehet nem hinni benne?” Isten csak egy eszköz ahhoz, hogy az emberek jól mérjék fel a jót és rosszat. Cselekedetei igazságosak, s kizárják a véletlen előfordulásának még a lehetőségét is. Ugyanakkor azt is sugallják, hogy az emberben lehet hinni. A hit lényege: legyen bennünk egy belső igazságérzet, amely számonkér.
Köves Slomó nagy tetszéssel fogadott előadását azzal zárta: hitünk volt az az eszmevilág, amely 3000 esztendőn keresztül biztosította a zsidóság fennmaradását. Ez volt az az erő, amelynek révén a világ zsidósága, amelynek létszáma a holokausztot megelőzően 16,6 millió fő volt, s a népirtás során elvesztette ennek egyharmadát, most közel nyolcvan esztendővel a koncentrációs táborok felszámolását követően ismét szinte ugyanennyi főt számlál, s ami korábban a modern időkben elképzelhetetlen volt, 1948-ban az önálló zsidó állam, Izrael is létrejöhetett.