Eszter Könyve

ESZTER KÖNYVE

Az alábbi részlet Marc Chagall első feleségének, Bellának, könyvéből vétetett, melynek eredeti, jiddisnyelvű, címe Brenedige Licht (Égő Gyertyák) volt. Az önéletraz-jellgű könyv, a mester illusztrációival, Budapesten jelent meg 1971-ben, a Corvina kiadásában.

A kemény fagyok után a tél hirtelen visszavonulót fújt. A hó egyre apad, a jég elveszti a fényét. Szelek támadnak, új illatokat hoznak magukkal és elűzik a hideget.

És a széllel együtt beköszönt a Purim ünnepe. Kopogtat az ajtónkon.

Egy este, mint valami messze távolból jött fáradt hírnök, ösztövér férfi jelenik meg a konyha küszöbén. Alig látni az arcát a sok szőrtől, fekete szakálla valóságos erdő, biztosan még a szél sem tud belefújni. Sapkája alól előbúvó halántéktincsei mint két kis copf fonódnak bele a szakállába, sűrű tüskés szemöldöke tetőként ugrik előre mélyen ülő, apró szeme fölött.

Áll az ajtóban és nehezen lélegzik, a szakálla, akárcsak ő, levegő után kapkod. Hatalmas sófárszerűen hajlott orra a bajuszába és a szakállába fúj, mintha ki akarná kicsit szellőztetni őket.

– Nahát, reb Leib! – kiáltja el magát a szakácsnő. – Jaj nekem, a Hámán-táskák még a kemencében vannak.

Gyorsan kezet mos, leveszi magáról a zsírfoltos kötényt, és ünnepélyes arckifejezést ölt.

A konyhaajtóban álló férfi nem holmi alamizsnáért kopogtató koldus, hanem reb Leib, Eszter könyvének a felolvasója. Mindig Purimkor jön, hogy a Mamának, nekem és a szakácsnőnek felolvassa Eszter könyvét, a Megillát. Az üzlet nyitva marad, Mamának nincs ideje elmenni a templomba, hogy ott hallgassa meg a Megillát.

– Miért áll az ajtóban, reb Leib? – kérdi Chává. Boldog, hogy egy jámbor férfival beszélhet, és a maga jámborságát is bizonyíthatja. – Tessék, lépjen beljebb! Az asszonyom már várja. Áldassék az Úr, hogy megértük a Purimot. Bárcsak az Egek Ura minden évben csodát tenne, és megszabadítana minket szenvedéseinktől – mondja halkan, és egyszerre zokogni kezd.

A férfi zavartan pislog. Talán későn jött?

Chává egyre élénkebb lesz. Egy pillanatig azt hiszi, reb Leib egyes-egyedül miatta jött ide, hogy neki meséljen el egy szép, hosszú történetet.

– Foglaljon helyet, reb Leib. Biztosan egész nap talpon volt. Utóvégre maga is csak ember! – és széket tol oda neki.

Chavának állandóan dagadt a lába, szeretne mindig ülni, ezért kínálja azonnal az érkezőket is székkel.

A jövevény azonban állva marad, mintha nem is róla volna szó, és Chavát még egy pillantásra sem méltatja. Szakálla néhány szálát a szájába vette, azon rágódik, hosszú, sovány lába megroggyant, és úgy áll ott lesütött szemmel, mintha botra támaszkodnék.

Egész álló évben nem mutatkozik, ám Purim estéjén oly fáradtnak látszik, mintha múlt Purim óta megállás nélkül járta volna a kerek világot.

Mindenkinek Eszter királynő csodájáról ad hírt, vagy új csodáknak is utánajár, hogy a Megillával együtt azokat is el mesélhesse?

Felszív egy csipetnyi tubákot, köhög, tüsszent, majd nagy, vörös zsebkendőt vesz elő és megtörli a száját.

– Kerüljön el minden baj, Baska! – Felém pislog. – Jócskán megnőttél egy év alatt. Megvan a kereplőd? Most már olyan nagy vagy és úgy megerősödtél, hogy egymagad is túlkiabálod Hámánt, ugye?

Minden szónál felugrik a bajsza, ilyenkor látni lehet a hosszú fogait, amelyek olyan sárgák, mint egy ócska zongora billentyűi.

Futok a Mamámhoz az üzletbe.

– Mama! Gyere gyorsan, itt van az a bácsi, aki a Megillát olvassa.

– Hogyhogy, már olyan késő van? – Otthagy mindent, ahogy van. – Gyerekek, ügyeljetek a kirakott dolgokra. Mindjárt visszajövök. Róza, vigyázz, ne engedj ki egy vevőt sem az üzletből! – mondja és sietve kimegy.

Szaladok utána.

– Nem tudod, Mama, hol a kereplőm? A bácsi már kérdezte. Nekem kell túllármáznom Hámánt.

– Ugyan, hagyj már! Mindig az örökös kérdéseiddel gyötörsz! Topoghatsz a lábaddal is, ha nem találod a kereplőt.

Mikor a szakállas férfi meglátja Anyámat, közelebb lép.

– Jó estét, Alta! – mondja és meghajtja a fejét.

– Jó estét, jó estét, jőjjön csak beljebb, reb Leib! Elég késő van. A templomban olvasták már a Megillát?

Amaz nem válaszol, csak zavartan mosolyog a bajsza alatt, és féloldalvást elmegy mellettünk, nehogy – isten őrizz – hozzám érjen.

Amint elment mellettünk, hosszú léptekkel végigmegy a lakáson, mintha csak az utcán járna.

– Itt van, Baska, ez a tied – súgja Chává a fülembe, és a markomba nyomja a purimi fakereplőmet.

– Jaj, ez a tavalyi! Nem ér semmit, alig ad már hangot!

– Bárcsak az ellenségeim fején koppanna, amit Hámán kap majd tőled ezzel a kereplővel! Légy csöndben, reb Leib is ezt mondaná!

A felolvasó odament a könyvespolchoz. Kitárja mind a két ajtaját, és egyik lapátszerű kezével benyúl a könyvek közé. Oda se néz, úgy veszi elő a Megillát valamelyik sarokból, ahová egy évvel ezelőtt rejtette el.

A békés könyvszekrény megrezzen, néhány könyv az oldalára billen és porfelhőt küld ki a szobába, mintha bosszankodnék.

Reb Leib mint valami kincset maga előtt tartva hozza az Eszter-tekercset. A fehér selyem kabátka, az arannyal hímzett betűk és a tekercs alsó és felső koronája halvány fényt sugároz a férfi sötét arcára. Még a szakálla is áttetszővé válik.

Élénk léptekkel, jókedvűen megy az asztalhoz, anélkül, hogy ránk nézne. Leveszi a sapkáját, és a kis fekete selyemfejfedő még ünnepélyesebbé teszi. A rövid imalepel mint két szárny terül a vállára.

– Csönd legyen! – Kezével az asztalra üt. Biztosan azt hiszi, hogy egy zsúfolt templom olvasóemelvényén áll.

– Csönd legyen! – Megint kopog az asztalon, pedig mind a hárman szótlan várakozásban állunk.

Gondolataiba mélyed, a Megillla fölé hajol, megcsókolja és kibontja a kabátkájából. És mint Sámson, aki a templom oszlopait ledöntötte, megragadja a Megilla fogantyúit, és jobbra-balra szétteríti. A kitárt pergamentekercsből dohos szag száll fel.

Egy halom lépcsőzetesen egymás fölé írt fekete sor hever most az asztalon. Reb Leib fölemeli a fejét, hosszú libanyaka megnyúlik.

– Hm, hm, ah-ah – köhécsel és a torkát köszörüli.

A függőlámpa az arcába világít. Belenéz a fénybe, elvörösödik, mintha az arca magába vette volna a lángok melegét. Ide-oda himbálja magát, és magas, éneklő hangon elkezdi olvasni Eszter könyvének első verseit. És mi mind a hárman hangosan utána mondjuk.

Ha egyszer elkezdte, abba sem hagyja többé a felolvasást. A Megilla fogantyúira támaszkodva jobbra-balra dülöng, mintha meglökték volna. A merev pergamen zizeg a kezében, zajok veszik körül.

Már-már úgy érzem, hogy a pergamen fekete betűsorainak halmaza megmozdult és forog körbe-körbe.

Itt jön a palotájából Ahasvérus király, harcosai seregével. A pergamen sorain át vágtatnak, lovuk patái apró kavicsokká tördelik a betűket.

Reb Leib siet, egyre gyorsabban olvas. Annyi szót kapkod össze egy szuszra, mintha Ahasvérus serege üldözné.

Hajtogatja az oldalakat, a kiragadott sorokat reszkető hangon hajítja a levegőbe. Egymást követik a versek, mint a karikacsapás, mindegyik az előírt dallam szerint. Hangja hol elnyúlva emelkedik, hol ismét lehanyatlik. Aztán reb Leib csak mormol néhány sort, majd újból kezdődik a danálás. Fátyolossá teszi az egész történetet, mintha gomolygó felhőbe burkolná.

Időnként úgy taszítja ki magából a hangot, mintha Ahasvéruson sikerült volna nagyot löknie.

Visszafojtott lélegzettel hallgatjuk.

Megpróbálom követni: mikor jön elő a király, és mikor jelenik meg fehér lován Mordechai.

Mama kezében tartja a fordítást, és szaporán bólogat, mintha ellenőrizné a felolvasót. Chává az ajtónak támaszkodik, nagyokat sóhajt és a kezét tördeli.

– Minden igaz, amit mond, minden úgy igaz – suttogják. Belenézek a felolvasó szájába, és nem tudom követni reszkető nyelvének mozgását, amely apró kalapácsként koppan a fogához, és azt sem tudom, hol tart az olvasásban. Alig kezd bele az egyik oldalba, máris megy tovább, szeme a következő lapra ugrik.

Türelmetlenül várok Hámán megjelenésére. Nem szabad elszalasztanom, hiszen nekem egyedül kell elpusztítanom a kiabálásommal.

A kereplő nyele a tenyerembe ragad. Isten tudja, ad-e elég hangot! Közelebb húzódom a Megillához, megérintem az ezüst fogantyúját. Mint két nagy oszlop zárja el a sárga pergament. – Biztosan ilyen oszlopok állnak a királyi palota bejáratánál is – gondolom magamban. – Ezek mutatják az utat Eszternek. Nemsokára itt is lesz arany hajával, hosszú ruhájában. A sorok most nem olyan sűrűek, itt ott üres helyek világítanak. Látom Eszter sugárzó arcát…

Egyszerre csak azt érzem, hogy reb Leib meglök. Biztosan el akar innen küldeni, mert a királynő útjában állok. Dühös pillantást vetek rá. Nyaka azonban szinte a szoba mennyezetéig nyúlik, és a hangja mint a mennydörgés: – Hámán, Hámán, Ammedatha fia!

Mama és Chává a lábukkal dobognak.

Éppen ebben a pillanatban kellett nekem Eszterről ábrándoznom! Alig jutott időm arra, hogy megforgassam a kereplőt, és haragosan dobom le az asztalra.

Reb Leib kifújja magát, majd ismét elmerül a Megillában.

Ezentúl már le nem veszem róla a szemem.

– Hámán, Hámán! – reb Leib felém int a fejével, mintha azt akarná mondani, hogy Hámán éppen most szalad ki a Megillából, és üssem, míg a fűbe nem harap.

A kereplővel csapkodom az asztalt, toporzékolok és torkom szakadtából kiabálok. Ha sikerülne is Hámánnak megszöknie előlem, Mama és Chává biztosan fülön fogják.

– Hámán, Hámán! – kiáltja reb Leib újra meg újra, – mintha nem is egy, de legalább ezer Hámán ugrott volna elő a Megillából. Kezdek megijedni a saját lármánktól.

A felolvasó hangosan zörögve forgatja tovább a Megillát. Egyik lap sóhajt fel a másik után. Hát előfordulhat, hogy nem tudjuk mégsem megölni ezt a Hámánt? Még a végén Ő döfne le minket a kardjával?

Eszter, Eszter, hol vagy? Gyere már és vidd véghez a csodát!

És csakugyan, reb Leib abbahagyja a kiabálást, nem billeg már ide-oda, a Megilla éppen most kitekert lapjáról talán maga Eszter jelent meg előtte sugárzón.

Nyugodtabb a hangja is, a dallamot kecses ékítésekkel díszíti, a háta meghajlik, fejét előredönti, mintha Eszter ruháját akarná megcsókolni.

– Hála Istennek, itt van már Eszter! – súgom a Mamámnak. Mindannyian megkönnyebbülünk. Mama sóhajt, Chává égnek emeli a szemét. Talán köszönetet mond az Úrnak, hogy idejében adta tanúbizonyságát kegyelmének.

Eszter most a dallamtól kísérve lefelé lépked a Megilla-sorok lépcsőjén. Hosszú uszálya csillogva húzódik utána, szétterül az üres lépcsőmegállókon, ahol fekete betűk helyett fehér csíkok ragyognak, mintha máris fényes világosságot gyújtottak volna az ünnepre.

– Ámen, Ámen! – A felolvasóval együtt értünk mi is a szöveg végére.

A dallam elhalt. Reb Leib hallgat. Keze a tekercsen nyugszik. Állok mellette és várok. Csukott szájából, ismét hirtelen feketévé vált szakállából talán elhangzik még egy szó.

De nem, olyan csendes marad, mintha nem is élne.

A felolvasó némán megcsókolja a Megillát mindkét oldalán, mintha két orcája volna, és szorosan összezárja a fogantyúkat. A könyvtekercs megint öreges, avult. Reb Leib visszaviszi a könyvszekrényhez. A tekintetünkkel követjük. Egy egész álló esztendeig nem látjuk viszont.

A könyvszekrénytől visszatérve reb Leib hirtelen megáll, és tágra nyílt szemmel néz ránk.

Csak hármunknak olvasott fel?

Neki olyan volt, mintha az egész világ őt hallgatta volna.