Hideg időben mindenkinek jól esik egy tál forró leves, próbálja ki receptünket:
Lencseleves
párve
1 pohár fekete vagy tarka lencse
1 sárgarépa
2 ek. növényi olaj
1 fej vöröshagyma
néhány gerezd fokhagyma
½ csokor petrezselyem vagy koriander
2-3 ek. paradicsompüré
fűszerek: só, bors, őrölt koriander, római kömény, ízlés szerint
néhány babérlevél
cérnametélt, vagy más, levesbe való tészta (elhagyható)
Elkészítés
A lencsét átválogatjuk, megmossuk, majd bő vízben, két óra alatt puhára főzzük. A répát lereszeljük, a hagymát és a fokhagymát apróra vágjuk. A petrezselyem, vagy korianderleveleket beáztatjuk, majd erős fény mellett ellenőrizzük, nehogy bogár legyen rajtuk. Ha megfelelően tiszták, felaprítjuk a leveleket. Egy nagy lábosban megpároljuk a hagymát az olajon, majd hozzáadjuk a reszelt sárgarépát és a fokhagymát, és további néhány percig főzzük. A fűszereket, a zöldfűszert és a paradicsompürét a lábosba tesszük, megkeverjük, a megfőtt lencsét is hozzáöntjük, majd az egészhez hozzáadunk kb. két liter vizet. Felforraljuk, és kis lángon még negyed órán át főzzük. A tésztát belefőzhetjük a levesbe, vagy külön lábosban is kifőzhetjük, és ízlés szerint adagolhatjuk a forró, sűrű leveshez.
Zsidó ünnepek és szokások
A zsidó ünnepek és szokások a holdhónapokkal és napévekkel számoló zsidó naptárhoz kötöttek. Nagyon ritkán, de vannak olyan napjai a zsidó évnek, amelyek a polgári naptárhoz kapcsolódnak. Így van ez a december ötödikét, vagy hatodikát megelőző este is, amikor is a diaszpórában élő zsidók elkezdenek esőért imádkozni.
Ahogy arról már több helyen írtunk, az eső a zsidók számára elengedhetetlen: Izraelben élet-halál kérdése volt évezredeken át, hogy megfelelő időben megfelelő mennyiségű eső esik-e. A jó esős évszak jó termést és bőségesen elérhető ivóvizet jelentett, míg a szárazság halált hozhatott a nyájakra és tönkretehette a gazdaságot. Így aztán nem csoda, hogy bölcseink az Ámidá főimádság összeállításakor két helyen is beleillesztették a szövegbe az esőt.
Az első ezek közül a második áldás, melyben az Isten által végbevitt természetes és természetfölötti csodákat említjük: „aki szelet fúvat és esőt hullajt” – mondjuk, dicsérve az Örökkévalót, aki esőt hoz, ám nem kérjük Őt arra, hogy essen az eső. Később azonban, amikor bőséges évért könyörgünk, arra is kérjük Istent, hogy adjon harmatot és az áldás esőjét. Ezt a két mondatot csakis a téli időszakban mondjuk el, az elsőt a szukot ünnepét közvetlenül követő smini áceretkor kezdjük betoldani az ámidá imába, a másodikat pedig attól függően, hogy Izraelben, vagy a diaszpórában él valaki, más-más időpontban.
A zsidók a Szentély fennállásának idején évente háromszor zarándokoltak fel Jeruzsálembe: peszáchkor, sávuotkor és szukotkor. Az esős évszak hivatalosan smini áceretkor kezdődik, azonban a zsidóknak az ünnep után még haza is kellett érniük, így aztán csak 15 nappal később, chesván hónap hetedikén kezdtek imádkozni az esőért. Bölcseink úgy gondolták, hogy eddig az időpontig már bizonyosan mindenki, aki Babilóniába tért haza, átlépte az Eufrátesz vonalát, és nem okoz majd nekik gondot az eső. Ez az a nap, zájin chesván, amikor Izraelben az esőért kezdünk imádkozni.
Izraelen kívül azonban ennél bonyolultabb volt a helyzet. Történelmünk folyamán igen sokáig Babilóniában, a mai Irakban volt a zsidó diaszpóra központja. Ezen a területen elegendő, ha később kezd esni az eső, ezért bölcseink elrendelték, hogy a diaszpórában élő zsidók hatvan nappal a háláchikus értelemben vett ősz (tkufát tisré) kezdete után kezdjenek imádkozni az esőért. Attól függetlenül, hogy mára igencsak megcsappant a babilóniai zsidó közösség lélekszáma, ráadásul földrajzi elhelyezkedéstől függően mindenhol máskor van leginkább szükség a esőre, a diaszpóra országaiban egységesen továbbra is az egykori babilóniai szükségletekhez kötve kezdenek az esőért imádkozni.
A polgári időszámítás szerinti III. században a Smuel nevű talmudi bölcs kiszámolta, hogy a napév 365 nap és hat óra hosszúságú. Ennek megfelelően egy évszak 91 nap és 7 és fél óra hosszú. Ez megegyezik a Julianus naptár számításaival, és abban az időszakban a háláchikus ősz kezdete mindig szeptember 24-ére esett, hatvan nappal később pedig november 22-ike volt, ekkor kezdtek a diaszpórában az esőért imádkozni. Később azonban pontosabb számításokat végeztek a napév hosszát illetően, majd 1582-ben ezek nyomán bevezették a gregoriánus naptárat, ekkor a polgári naptárban október 5-ről 15-re ugrottak. Ennek megfelelően az új, és gyakorlatilag máig használatos gregoriánus naptár egyre jobban eltér a korábban használatos naptáraktól.
Fontos megjegyezni, hogy a zsidó bölcsek tudták, hogy Smuel rabbi számításai nem teljesen pontosak, és sok esetben rabbi Ádá bár Áhává jóval akkurátusabb számítási módját alkalmazták, de az egyszerű emberek számára a 365 és negyed napos évvel való számolás jóval kézenfekvőbb volt. Az új, gregoriánus naptár szökőnapokat iktatott be az egyenletesség fenntartása érdekében, és a hatvan napos várakozási periódus ennek megfelelően mozdul el. Jelenleg december 5-ét, polgári szökőév előtti évben pedig a december 6-át – megelőző este, a mááriv (esti) imánál kezdik mondani az esőért való imát a diaszpóra közösségeiben.
Forrás: chabad.org