„Könnyebb harc közben meghalni, mint egy gázkamrában”

A varsói gettófelkelés

A holokauszt során meggyilkolt zsidókkal szemben gyakran elhangzott az a vád – még Izraelben is, az állam fennállásának első évtizedeiben –, hogy passzívan, sorsukba beletörődve, harc nélkül sétáltak a vágóhídra. Ez a megállapítás azonban igen távol áll a valóságtól.

A második világháború alatt összesen ötven település gettójában, öt koncentrációs táborban és 18 munkatáborban tört ki kisebb-nagyobb fegyveres harc a náci csapatokkal és csatlósaikkal, elsősorban Lengyelország területén. A varsói gettófelkelés volt a legnagyobb és legszervezettebb mindezek közül. Bár a harc az első pillanattól kezdve bukásra volt ítélve, a felkelők a saját kezükbe vették a sorsukat és minden erejükkel küzdöttek az elpusztításukra törő erők ellen. Példájuk nyomán számos helyen tört ki felkelés a náci megszállás alatt lévő területeken. A felkelés vezetői az öt évvel később kikiáltott Izrael Állam legnagyobb hősei közé emelkedtek és sokáig ez az esemény volt az, mely az ellenállásra koncentráló izraeli holokauszt-emlékezetet a leginkább meghatározta.

A varsói gettó fellázad

Lengyelország megszállását követően a németek azonnal megkezdték a zsidók gettósítását. A legnagyobb gettót a fővárosban, Varsóban állították fel. Ennek 3,3 km2-es területén 300-400 ezer embert zsúfoltak össze, azaz a város lakosságának egyharmadát a város területének 2,4 százalékán tartották 3 méteres falak mögé zárva. Már a deportálások megkezdése előtt rengetegen vesztették életüket a betegségek, az éhezés és a hatóságok brutalitása miatt.

1942-ben a német vezetés tömeges deportálást rendelt el. A Großaktion Warschau nevű akciót Ferdinand von Sammern-Frankenegg  SS-parancsnok irányította. Az első, haláltáborba induló vonat 1942. július 22-én gördült ki az állomásról, éppen a legnagyobb zsidó gyásznap, áv hó 9. beköszönte előtt. Két hónap alatt mintegy 250-300 ezer zsidót hurcoltak a treblinkai haláltáborba. A zsidók eleinte elhitték, hogy munkára szállítják az embereket „keletre”, ám idővel mindenki számára világossá vált, hogy a vonatok a halálba viszik utasaikat. Ekkor a gettó megfogyatkozott lakossága – már csak 55-60 ezer ember élt a gettóban – a fegyveres ellenállás mellett döntött.

Az első fegyveres összecsapások 1943 januárjában kezdődtek. Ezek célja a deportálások lelassítása volt, illetve így próbálták elérni, hogy a gettón kívül működő lengyel ellenálló szervezetek komolyan vegyék a zsidó felkelőket és nagyobb támogatást nyújtsanak nekik. A megváltozott helyzetben két fegyveres csoport, a jobboldali Żydowski Związek Wojskowy (ŻZW), a Zsidó Katonai Szövetség és a baloldali Żydowska Organizacja Bojowa (ŻOB), a Zsidó Har­ci Szervezet vette át a gettó vezetését. Kö­zülük az első csoport jobban felszerelt és magasabban képzett volt, mert alapítói között sok egykori lengyel katonatiszt volt és közelebbi kapcsolatot ápoltak a Honi Hadsereggel, mely a lengyel ellenállás egyik vezető ereje volt.

Felkészülés a harcra

A németekkel együttműködő kollaboránsokat, beleértve a gettórendőrség számos tagját, a Gestapo által alapított, zsidó provokátorokból és besúgókból álló Żagiew (Fáklya) szervezet tagjait és egyéb, a németeknek dolgozó személyt letartóztattak és kivégeztek.

Emellett megkezdték titkos bunkerek és hadállások kiépítését a gettó területén belül és igyekeztek minél több fegyvert a gettóba csempészni, felhasználva a lengyel ellenállással és illegális fegyverkereskedőkkel fenntartott kapcsolataikat, illetve házilag állítottak elő minél több támadóeszközt, elsősorban gránátokat és Molotov-koktélokat. Összesen hatszáz bunkert alakítottak ki. A legnagyobb problémát a nehézfegyverek és a megfelelő mennyiségű lőszer hiánya okozta. A 750 harcos nagyon kevés puskával, pisztollyal, kézigránáttal és csak néhány golyószóróval ellátva nézett szembe a páncélos járműveket is felvonultató, jól képzett német haderővel.

Az első sikeres hadműveletet követően Mordechai Anielewicz, a ŻOB 24 éves parancsnoka levelet intézett a gettó lakóihoz, melyben rámutatott, hogy a fegyveres ellenállásnak nincs alternatívája:

„1943. január 22-e van. Már hat hónap telt el azóta, hogy megkezdődtek a deportálások Varsóból. Mindannyian emlékszünk a szörnyű napokra, amikor 300 000 testvérünket Treblinkába hurcolták, hogy kegyetlen módon végezzenek velük. Hat hónapja folyamatos halálfélelemben élünk, nem tudjuk, hogy mit hoz a holnap. Mindenfelől olyan információt kapunk, hogy Németországban és a német megszállás alatt lévő területeken folyamatosan pusztítják a zsidókat. Ahogy ezeket a híreket halljuk, tudjuk, hogy nemsokára ránk kerül a sor. Meg kell értenünk, hogy a náci gyilkosok csak azért tartanak minket életben, mert ki akarják használni a munkaerőnket az utolsó csepp vérünkig, az utolsó leheletünkig. Rabszolgák vagyunk, és amikor egy rabszolga már nem termel hasznot, megölik. Mindannyiunknak meg kell ezt értenünk és sohasem szabad erről megfeledkeznünk.”

Anielewicz abban reménykedett, hogy akár hónapokon keresztül is képesek lesznek kitartani, és példájuk nyomán máshol is a németek ellen fordulnak a zsidók és a megszállás alatt szenvedő népek.

Marek Edelman, a ŻOB egyetlen túlélő parancsnoka, Anielewicz helyettese számára sem volt kétséges a küzdelem kimenetele: „Pontosan tudtuk, hogy semmi esélyünk a győzelemre. Csupán azért harcoltunk, hogy ne a németek határozzák meg a halálunk helyét és idejét, mint azoknak, akiket Treblinkába vittek. Az ő haláluk sokkal hősiesebb volt. Mi nem tudhattuk, hogy mikor ér golyó minket. Nekik viszont a biztos halállal kellett szembenézniük, amikor meztelenül a gázkamra előtt sorakoztak vagy a tömegsír szélén álltak, várva a kivégzésükre. Könnyebb volt harc közben meghalni, mint egy gázkamrában.”

Az ellenállás vallási kötelesség

A gettóban élő rabbik véleménye megoszlott a fegyveres harc helyességével kapcsolatban. A lengyelországi zsidóság egyik legnagyobb alakja, a rendkívüli tudásáért és bölcsességéért világszerte elismert Menáchem Ziemba rabbi azonban nem csak lehetőséget, hanem egyenesen kötelességet látott az ellenállásban.

„Jelenlegi helyzetünkben egy olyan hatalmas ellenséggel állunk szemben, melynek elképesztő kegyetlensége és vérszomja nem ismer határokat. A zsidóság törvényei arra köteleznek minket, hogy a végsőkig ellenálljunk és teljes elszántsággal és bátorsággal harcoljunk, és ezzel szenteljük meg Isten nevét. Ezért Izrael Tórájára hivatkozva kijelentem, hogy Isten megszentelése nem a zsidók halálából ered, az nem szolgál semmilyen célt és nem jelent semmilyen értéket. Isten nevének megszentelése a jelenlegi helyzetben a zsidók élni akarásában ölt testet. Az ezért vívott küzdelem, az erre való törekvés egy olyan micva, melyet bosszúállással, önfeláldozással, a szellem és az akarat megszentelésével érhetünk el.”

A rabbi a harcok alatt is folyamatosan tanult, tanított és lelket öntött az emberekbe. Varsó katolikus érseke felajánlotta neki és még két vezető rabbinak, hogy kihozatja őket a gettóból és búvóhelyet biztosít a számukra, ám ők nem éltek ezzel a lehetőséggel. Ziemba rabbi részére egy Costa Rica-i útlevelet és állampolgárságot igazoló iratokat is becsempésztek a gettóba, de ezt sem volt hajlandó elfogadni. A harcok során egy úton átszaladva terítette le egy géppuskasorozat, miközben ötéves unokáját, Jáákov Bert tartotta a karjában. A veszélyekkel nem törődve, minjen jelenlétében temették el. A háború után hosszas kutatómunka után azonosították a lerombolt gettó területén fekvő sírját, majd földi maradványait Izraelbe szállították, és Jeruzsálemben temették újra.

 

Harc lengyel és zsidó lobogó alatt

1943. április 19-én, a széder estét megelőző napon a németek a gettó teljes kiürítéséről döntöttek, amit három nap alatt akartak végrehajtani. Reggel hatkor 850, német, ukrán és litván katonákból álló hadtest vonult be a gettóba egy tank és két páncélozott jármű kíséretében. A nácikat azonban puskaropogás, gránátok és Molotov-koktélok fogadták. Háztetőkről, ablakok mögül, a csatornarendszerből előugorva támadtak a zsidó felkelők a begyűjtésükre érkező katonákra. A németek súlyos veszteségeket szenvedtek és két óra elteltével visszavonulásra kényszerültek.

„Életem álma ma valóra vált: a gettóban élő zsidók fegyvert fogtak. Tanúja voltam a zsidók nagyszerű és hősies küzdelmének” – írta Anielewicz egy bajtársának.

A sikeres akciót követően egy magas ház tetejére kitűzték a ŻZW kék-fehér lobogóját és a lengyel nemzeti zászlót. Ez rendkívül megalázó volt a németeknek, ám lelkesítően hatott a gettón belül és kívül működő ellenálló csoportok számára, bár csak négy napig tudták megvédeni a zászlókat.

A gettó elpusztítója

A német vezetés Sammern-Frankenegget tette felelőssé a kudarcért, és leváltották pozíciójából, mert „védelmezte a zsidókat”. Büntetésből a jugoszláv frontra küldték, ahol egy partizántámadásban vesztette életét. Utódját maga Himmler nevezte ki. Választása egy másik SS-tisztre, Jörgen Stroopra esett, aki kegyetlenül véghez vitte a gettó megsemmisítését, majd a hadművelet végeztével, május 16-án, teátrális szertartás keretében felrobbantotta a varsói nagyzsinagógát. Tettéért magas kitüntetést kapott. A háború végén amerikai fogságba esett, majd kiadták Lengyelországnak, ahol halálra ítélték és 1951-ben kivégezték. A per során felhasználták a Stroop által összeállított, 75 oldalas, bőrbe kötött albumot, melyben német precizitással dokumentálta a gettó elpusztítását. A náci ideológia híveként meggyőződése volt, hogy a zsidók egy alacsonyabb rendű, értéktelen rassz tagjai, ezért nagyon meglepte a varsói felkelők hősiessége. Ez a kettősség az alábbi, naplójában lejegyzett eseményből is kiviláglik:

„Május elseje több okból emlékezetes volt. Egy igen különös esemény tanúja voltam aznap. Egy csoport letartóztatott személyt gyűjtöttek össze egy téren. A kimerültségük ellenére sokan felemelt fejjel vonultak. A közelükben álltam a kíséretem gyűrűjében. Hirtelen lövéseket hallottam. Egy fiatal zsidó, aki úgy a húszas évei közepén járhatott, pisztolyával a rendőrtisztekre lőtt. Egy-kettő-három, olyan gyorsan, mint a villám. Az egyik golyó megsebesítette az egyik tiszt kezét. Az embereim ekkor tüzelni kezdtek a zsidóra. Sikerült nekem is gyorsan előrántanom a revolveremet, és én is rálőttem. Ahogy ott feküdt és haldoklott, rátapostam és figyeltem, ahogy az élet eltávozik belőle.”

 

Az ellenállás négy hete

Miután Stroop átvette az irányítást, megadásra szólították fel az ellenállókat, majd amikor ez nem következett be, megkezdte a gettó módszeres felszámolását. Lángszórókkal és robbanóanyaggal semmisítették meg egymás után az épületeket, több ezer halálos áldozatot szedve, miközben a zsidó felkelők folyamatosan támadták a behatolókat. Ezzel egyidőben a lengyel ellenálló szervezetek is akcióba léptek és a gettón kívül hajtottak végre rajtaütéseket. Többször megpróbálták felrobbantani a gettó falát, de nem jártak sikerrel. A felkelők és a még életben lévő lakosok a csatornarendszerben és a romok között kialakított búvóhelyekre húzódtak vissza, ahonnan a németek kutyákkal és füstbombákkal igyekeztek kiűzni az embereket. A megadást színlelő zsidók gyakran a katonák közelében robbantották fel magukat vagy lőttek elrejtett fegyverükkel. A pusztítást végző németek sohasem voltak biztonságban, időről időre rájuk támadtak a romok között rejtőzködő felkelők.

A németek május 8-án fedezték fel a Miła utca 18. alatt kialakított ŻOB főhadiszállást. Az ott tartózkodó vezetők közül sokan ciánnal vetettek véget az életüknek, köztük a szervezet parancsnoka, Mordechai Anielewicz is, akiből később Izrael egyik legnagyobb nemzeti hőse vált.

A felkelés négy héten át tartott, ennyi ideig álltak ellen a meggyötört, éhező és rosszul felszerelt varsó zsidók a náci hadigépezetnek. A harc utolsó napjaiban többeknek sikerült megszökni a gettóból a csatornarendszeren keresztül. A legtöbben csatlakoztak a lengyel ellenállókhoz és részt vettek az 1944-ben kirobbant, majd brutálisan eltaposott varsói felkelésben. Csak nagyon kevesen élték meg a felszabadulást. Az életben maradt felkelők egy csoportja Izraelbe vándorolt, ahol Akkó városa közelében megalapították Locháméj Hágetáot (gettók harcosai) kibucot. Mordechai Anielewicz emlékére pedig még 1943-ban, a lázadás leverése után Jád Mordechájra változtatták az Askelon és Gáza között fekvő Micpe Jám kibuc nevét.

 

„A varsói gettó nem létezik többé”

Stroop feljegyzései szerint 56 065 zsidót ejtettek foglyul és 631 bunkert semmisítettek meg. A foglyokat haláltáborokba szállították. A harcok során mintegy 13 000 zsidó vesztette életét. Közülük hatezren a felgyújtott, elgázosított vagy felrobbantott épületekben haltak meg. A németek – Stroop bevallása szerint – mindössze 17 kato­nát vesztettek és további 93-an sebesültek meg. Más források legalább háromszáz főre becsülik a német veszteséget.

„A varsói gettó nem létezik többé” – jelentette ki Stroop a zsinagóga felrobbantása után.

A felkelés elfojtása után az épen maradt épületeket lerombolták, így mindössze nyolc ház maradt az egykori gettó területén. A helyszínen ezután koncentrációs tábort hoztak létre, ahol további ezreket gyilkoltak meg.

A varsói gettófelkelés a zsidó történelem egyik legmegrázóbb és legnagyobb jelentőségű eseménye volt. A zsidók kiirtására törekvő náci hatalommal való fegyveres szembeszegülés jelentősége messze túlmutatott a szűk egy hónapon át tartó, önfeláldozó küzdelmen, szimbolikus jelentősége a mai napig aktuális. A hősök emlékét számtalan könyv, film, művészeti alkotás őrzi, Izraelben pedig nincs olyan város, ahol ne lenne a történtekre emlékeztető utcanév vagy emlékmű.

 

Ellenállás a Józsefvárosban: a Kis Varsó legendája A budapesti ellenállás egyik leghomályosabb momentumának tűnnek azok az események, amelyek 1944. október 15–17. között zajlottak a Népszínház utca és a Teleki tér közötti szakaszon, valamint a környék többi házában. Máig nem teljesen tisztázott, hogy pontosan honnan származik a „Kis Varsó” elnevezés, de valószínűleg az 1943 tavaszán lezajló varsói gettófelkelésre utal. Ádler Tamás a Kommentár közéleti és kulturális folyóirat 2019/1. számában Józsefvárosi zsidó ellenállás címmel megjelent tanulmányában összegzi azokat a jelenleg rendelkezésre álló információkat, forrásokat, melyeket a Teleki ’44 kutatás keretében kezdett el összegyűjteni és feldolgozni, s lehetővé teszik bizonyos részletek tisztázását és új megvilágításba helyezik az eseményeket. Bár bizonyos láncszemek továbbra is hiányoznak ahhoz, hogy teljes összefüggésében, hiánytalanul láthassuk a történteket, az egymásnak ugyan több helyen is ellentmondó írásos és a szóbeli emlékek alapján a szerző megállapítja, hogy sor került egy gerillaszerű, spontán fegyveres ellenállásra a Népszínház utca és a Teleki tér környékén. Ugyanakkor szinte biztosra vehetjük, hogy „a Népszínház utca 31.-ben, illetve az épület másik oldalán, a Nagyfuvaros utca 1. szám alatt sor került lövöldözésre. Ebből viszont az is következik, hogy a ’Kis-Varsó’ néven aposztrofált történet eddig hibásan, csak a Népszínház utca 59. számú házzal volt azonosítva, több helyszínt is figyelmen kívül hagyva. Ebben a házban nem voltak zsidó ellenállók, viszont a nyilas hatalomátvételt követő első és egyik legsúlyosabb fővárosi pogromnak volt a helyszíne.” A kutató ennek kapcsán fel is hívja a figyelmet arra, hogy az egymásnak sokszor ellentmondó források kiválóan illusztrálják azt is, hogy a nagy történelmi kataklizmák és fordulópontok milyen módon csapódnak le és jelennek meg akár csak egy-egy utcaszakasz és ház életében.   Fris Kata