Hetiszakaszunk, az Emor címe azt jelenti: mondd. Az Örökkévaló újabb sor törvényt és parancsolatot ad Mózesen keresztül a kohénoknak, vagyis Áronnak és leszármazottainak, a papi család tagjainak.

A Tóra megelőző fejezetei, a Kedosim és az Ácháréj mot a szentségről szólnak, és ezzel kapcsolatban már többször említettük, hogy a szentség valójában elkülönítettséget jelent. Mivel a papi család tagjaira jóval több parancsolat vonatkozik és felelősség hárul, mint a zsidó nép többi tagjára, ezért ők is elkülönítettek, megszenteltek a zsidó népen belül. Különleges kötelezettségeik és az ezekkel járó, szintén különleges jogok egy része a mai napig érvényben van, attól függetlenül, hogy jelenleg nincs Szentély, ezért az áldozatok is szünetelnek.

A Tóra ezek után az áldozatok szentségéről beszél, mivel azok is különlegesek, elkülönítettek a többi étkezés között, és meghatározott szabályok szerint volt szabad elkészíteni és elfogyasztani azokat. Akik megették, azoknak is a szentség valamely fokán kellett állnia.

Ahogyan a kohénok különleges szerepet töltenek be a nép között, ugyanúgy az ünnepnapok is olyan pontjai az évnek, melyek kiemelkednek az év többi napja közül, ezért bizonyos fokú szentséget élveznek. Ezt olvassuk a hetiszakaszban – és ez az ünnepnapi kidus szövege is egyben:

És szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván: Szólj Izrael fiaihoz és mondd nekik: az Örökkévaló ünnepei, amelyeket hirdessetek szent gyülekezések gyanánt – ezek az én ünnepeim.

A zsidó gondolkodásban az idő spirálisan előrehaladó egység. Két erő mozgatja tehát az időt. Egyfelől előrefelé halad a teremtéstől addig a pontig, mely a teremtés céljának beteljesülése és a végső megváltás lesz. Másfelől viszont, a napok, hetek, évek ciklikusságából eredően az idő folytonosan visszatér önmagába, és így ismétlődnek a napi tevékenységek, a szombatok és az év különféle jeles napjai is. Ezeket sorolja fel a szentségről szóló nagyobb egység részeként a Tóra ebben a hetiszakaszban.

A felsorolás élén természetesen a hetedik nap, a szombat áll. Bár hetente ismétlődik, és már-már „unalmasnak”, vagy „túlságosan megszokottnak” is gondolhatnánk, éppen ellenkezőleg van. A szombat, héberül sábát, jiddisül sábesz a legnagyobb ünnepünk, melynek segítségével hétről hétre átélhetjük a teremtés csodáját, megpihenhetünk és elmúltával új kezdetre kapunk esélyt. A zsidó gondolkodásban a gyakoribb megelőzi a ritkábbat, ezt láthatjuk például a szombati, vagy ünnepi imádkozásban is, amikor előbb a minden nap elmondott sáchárit, reggeli imát mondjuk el, és csak utána következik a csak szombaton és ünnepnapokon mondott muszáf. Vagy ha például ros chodes (újhold) szombatra esik, akkor előbb olvassák fel a szombati hetiszakaszt, hiszen az minden héten van, és csak utána következik az újhold szakasza.

Így a Tóra is a szombattal kezdi az ünnepek felsorolását, majd rátér az ünnepekre. A szöveg szokásos módon igen szűkszavú, és az ünnepek megtartásának mikéntjét a szóbeli tanból tudjuk. Itt elsősorban az áldozatokról van szó. Az ünnepeket abban a sorrendben sorolja fel a hetiszakasz, ahogyan az év során következnek. Természetesen peszách kezdi a sort, hiszen a Tóra szerint niszán, melyben peszách ünnepe is van, az első hónap. Így következnek egymás után: peszách, ómer (ne feledjük, hogy eredetileg ez nemcsak számolás, hanem áldozat is volt), majd a sávuot. Érdemes megjegyezni, hogy sávuotról, a nép egyik legalapvetőbb és meghatározóbb élményének emlékünnepéről igen kevés szót ejt a Tóra. Ez az ünnep a szináj-hegyi tóraadásra emlékezik, arra a napra, amikor a zsidók néppé lettek, és örök ajándékul kapták a Tórát az örökkévaló Istentől. A szöveg azonban ebben a felsorolásban nem szól e spirituális élményről, csupán a praktikus dolgokat említi, vagyis az erre a napra rendelt áldozatokat. Majd, mintegy mellékesen megjegyzi:

És midőn learatjátok országotok termését, ne arasd le meződ szélét teljesen és aratásod hulladékát föl ne szedegesd, a szegénynek és idegennek hagyd azokat; én vagyok az Örökkévaló, a ti Isteneket. (M.III. 23:22)

Ez a mondat kapcsolódik magához az ünnephez is, hiszen sávuot nemcsak a tóraadás, hanem az aratás megkezdésének ünnepe is (az ünnep egyik neve: chág hákácir, a betakarítás ünnepe), és jóval mélyebb jelentést is hordoz. Akármi is történik, akármilyen fontos ünnepet is ülünk meg éppen, a zsidó nép tagjai mindig kölcsönös felelősséggel tartoznak egymás iránt. Bár spirituális szempontokat nem sorol fel ez a szövegrész, mégis emlékeztet a kölcsönös felelősségvállalásra, a szükséget szenvedők ellátására és a nemrégiben olvasott „aranyszabályra” is: amit magadnak nem kívánsz, ne tedd másoknak se.

Ezek után az őszi nagyünnepek következnek, amiket az év kezdetének tartunk, hiszen a naptári évet ezek szerint számoljuk. A Tóra azonban egyértelműen hetedik hónapnak nevezi azt a hónapot, melynek első napja ros hásáná, a zsidó újév. Szukotról, a sátoros ünnepről viszonylag hosszan beszél itt a szöveg. Ez az ünnep zárja az évben a tórai eredetű ünnepek sorát. Érdekesség, hogy ugyanúgy, akárcsak peszách, szukot is az Egyiptomból való kivonulásra emlékeztet. Ám nem a kivonulás időpontjához közel, hanem azzal az év során éppen átellenesen, fél évvel később tartjuk. Ez emlékeztet arra, hogy bár a zsidó időszámítás spirálisan halad előre, vannak dolgok, amelyek mindig és mindenkor érvényesek. Ilyen a kivonulásra való emlékezés, az első megváltás, melyet a végső megváltás követ majd, a vágyaink és imáink szerint a nagyon közeli jövőben.

zsido.com

Bár Saul és Joel filmsorozata véget ért, a tavalyi magyarázatok természetesen idén is érvényesek. Az Emor hetiszakaszról szóló film megtekintéséhez és további magyarázatok megismeréséhez kattintson ide. A kisfilm segítségével nézőink az ómerszámlálás szabályaival is megismerkedhetnek.