Kereken kilencven évvel ezelőtt járt a haszid világ egyik legnagyobb vezetője, Reb Ávrahám Mordecháj Alter (1865–1948) Budapesten. Habár a gerer rebbe a hosszabb utazása során csupán érintette a magyar fővárost, az alig egy órányi ittléte is ezreknek adott hosszú távú lelki felüdülést.
A gerer rebbe 1932 január közepén óriási búcsúzó tömeg koszorújában szállt vonatra Varsóban, hogy negyedik alkalommal is a Szentföldre látogasson. Reb Ávrahám Mordecháj második feleségével, Rebecen Feiga Mintsével (szül.: Biderman, 1890–1964), az egyik vejével, Jicchák Méir háKohén Lewin („Reb Jicik Májer”, 1893–1971) rabbival, az Agudát Jiszráél egyik vezetőemberével, továbbá 19 haszidjával utazott.
Útját rövid időre Bécsben szakította meg, hogy ott a kor ortodox vezetőivel tanácskozzon, majd január 18-án, szerdán déli 1 órakor érkezett meg a Keleti pályaudvarra. A rebbét meglehetősen szűkszavúnak írták le, azonban amikor megtudta, hogy a fővárosi Orthodoxia vezetői siettek ki a vonatállomásra üdvözölni őt, szívélyes szavakkal köszöntötte őket. A beszélgetésben részt vett a rebecen is, akit meglehetősen befolyásos asszonynak írtak le, s egyébként Ráv Jákov Méir Biderman (1869–1941) leánya volt – aki a vészkorszakban a szörnyű emlékű varsói gettó utolsó hivatalos rabbija volt.
A beszélgetésről a fővárosi Orthodoxia hetilapja, a Zsidó Ujság külön megjegyezte, hogy a rebbe a budapesti hitközségre végig, mint „Ofen jásán”-ra, vagyis Óbudára hivatkozott, s amikor a küldöttség tagjai igyekeztek elmondani, hogy Óbuda már rég nem a fővárosi zsidóság epicentruma, akkor erre a rebbe azt válaszolta, hogy az lehetséges, de a pesti Orthodoxia is biztosan a régi Óbudáról sarjadzott – s ebben nem is igazán tévedett. Aztán alig háromnegyed órás ittlét után a vonat tovább robogott Konstantinápoly felé.
A varsói jiddis napilap a „Dasz Jidise Tagblatt” egyik tudósítóját is elküldte az útra, hogy a rebbe utazásának minden mozzanatáról tájékoztatni tudják olvasóikat. S mivel Mose Mark újságíró különösen kíváncsi volt „a tokaji bor s a hízott libák országára”, ezért Bécsben elvált a rabbitól és egy nappal korábban Budapestre utazott.
Mose Mark meglepődve konstatálta, hogy Budapesten, mely Varsó után a legnépesebb zsidó közösséggel rendelkező városának számított, alig látott zsidót: „Addig kerestem Budapest 230.000 zsidóját, amíg végre a VII. kerületbe pottyantam bele, ahol nemcsak zsidókat láttam, hanem egyes utcákat, melyek valódi zsidósággal vannak telítve.”
Vagyis a varsói jiddis lap újságírója a fővárosi zsidók túlzott asszimilációját reklamálta, és úgy írta, hogy a Dob utca a zsidó Budapest lelke, arrafelé látott pajeszos jesiva bóchereket, valamint a Dohány utcában „pompás, mór stílusban épült zsinagógát, mely alig mutat zsidó jelleget, tüske az antiszemiták szemében”. A Rumbach templomról azt írta, hogy ott már kissé vallásosabb emberek imádkoznak („es davenen schajn a bissel frimere Jiden”), meg ott legalább nincs orgona. Legérdekesebbnek pedig a Király utca 6. szám alatt lévő egyszobás lengyel imaházat, vagyis a „pojlishe Schil”-t találta, melyre még Mária Terézia adott engedélyt. A Kazinczy utcai zsinagógával, az akkor 30.000 fős fővárosi Orthodoxia főtemplomával és általában az orthodox zsidó intézményekkel pedig nagyon meg volt elégedve.
Budapest után több rövid ideig tartó megálló következett, Kiskőrös, Szabadka, majd Belgrád, – mindenhol díszes üdvözlő tömeg a peronon. A rebbe és népes kísérete péntek délelőtt érkezett Konstantinápolyba, ahol a zsidó közösségek küldöttsége, élükön Chaim Isak Saki cháchám bási (a főrabbi török neve – szerk.) fogadta őket. Érkezéséről a zsidó, török és francia sajtó egyaránt beszámolt. Sábesz után, vasárnap már folytatták is útjukat a Szentföldre.
A szíriai Aleppóban akkor még 4–5000 zsidó élt, akik bár arabul beszéltek és öltözködtek, vallásosak voltak és szombaton zárva tartották boltjaikat. A bejruti zsidó közösség is virágzott, a zsinagógák mellett népes tanházak sorakoztak. Bejrutból a rebbe és társasága hat autón folytatta útját. Varsótól a Szentföldig 11 napig tartott a menet.
Reb Ávrahám Mordecháj a megérkezése utáni első szombatot Haifán töltötte, ahol szállásának erkélyéről gyönyörködhetett a tengerben és Kármel hegyében. Sábesz után pedig indult is tovább Jeruzsálembe, de közben természetesen meg-megállt egy-egy zsidó kolóniánál. Másnap elzarándokolt a „Kajszél-Maarovi”-hoz, vagyis a Siratófalhoz, melyet így írt le: „A Szentfal 9 kőből áll s mindegyik körülbelül 3 méter hosszú, továbbá 1 és fél méter magas 9 kőből. Csodálatos, hogy miképpen tudtak így építeni, hisz ha egy ilyen követ rátesznek egy kocsira, menten betörik.”
Csodálata mellett a rebbe azonban annak is hangot adott, hogy a Siratófalhoz vezető út meglehetősen megalázó a zsidóságra nézve, hiszen oly annyira szűk, hogy alig fér el egymás mellett három ember, ráadásul meglehetősen koszos is.
Tartózkodásuk utolsó napjait kirándulásokkal töltötték, megnézték a Holt-tengert, Jerikót, átsétáltak a Jordán hídján Transzjordániába.
Voltak Tel-Avivban is, melynek fejlődése lenyűgözte az illusztris gúri látogatókat, a társaság néhány tagja nyolc évvel korábban volt ott, s ahol egykor pusztaság terült el, ott már a 300 fős bné bráki kolónia terjeszkedett.
A rebbe és kísértete március 7-én, hétfőn este 10 órakor, ros chódes ádár sénikor szállt fel a haifai kikötőben az „Adria” nevű hajóra, hogy Triesztbe menjenek. A hajó kapitánya egyébként a zsidó Umberto Steindler volt, aki több mint százszor tette meg a Trieszt-Haifa utat tengeren, s a szerencséjét, hogy minden tengeri viharból épen kormányozta ki a hajóját, egy arany mezüzének tulajdonította, amelyet mindig magánál hordott. Az „Adria” egyik szobájában egyébként még egy Széfer Tóra is volt, így végig tudtak imádkozni is. (A sábeszkor történő hajóutazás szabályairól a Kicur Sulchán Áruch 74:1–4. pontjaiban olvashatnak.) A hajó vasárnap reggel kötött ki Brindisiben, majd onnan további 30 órás hajóút vitte őket Triesztbe, ahonnét Bécsen keresztül vonaton utaztak vissza a Varsó melletti Gúrba.
| Reb Ávrahám Mordecháj Alter 1905-ben, az apja, Reb Jehuda Árje Léb halála után vette át a gúri haszidok vezetését, akik akkoriban nem kevesebb, mint 200 ezer főt számláltak. Híres könyve címe után szokás rá, mint az „Imré Emet”-re hivatkozni. 1925-ben a kezdeményezésére az apja könyvéről elnevezett jesivát alapítottak Jeruzsálemben, melyet először két évvel később látogatott meg személyesen, a harmadik szentföldi útja keretében. 1940-ben a megmaradt családjával a nácik elől sikerült a Szentföldre menekülnie, ahol aztán haláláig élt. 1948 sávuotkor hunyt el, de mivel akkor éppen háború tombolt, ezért nem tudták rögtön az Olajfák hegyén eltemetni. Azzal a feltétellel, hogy a háború után a hegyen temetik újra, ideiglenesen a jesiva (melynek épületében egyébként élt) udvarán hantolták el. |
Nyitókép: A gerer rebbe, 1920-30-as évek (forrás: Wikipédia)
|
Források:
„A geri nagyrabbi kiséretében – Mit látott egy lengyel-zsidó ujság Budapesten és Pesttől Belgrádig”, Zsidó Ujság, 1932. 8. évf. 5. szám, 3. old. „A geri rebbe Budapesten”, Zsidó Ujság, 1932. 8. évf. 3. szám, 3. old. „A geri rebbe Konstatinápolyban”, Zsidó Ujság, 1932. 8. évf. 4. szám, 4. old. „A ger-i Rebbe visszatérése a Szentföldről”, Zsidó Ujság, 1932. 8. évf. 13. szám, 5. old. „A geri Rebbe szentföldi utjáról”, Zsidó Ujság, 1932. 8. évf. 8. szám, 8. old. „Konstantinápolytól Haifáig”, Zsidó Ujság, 1932. 8. évf. 9. szám, 8. old. |