A német Wiedergutmachung szó a II. világháború után arra a jóvátételre vonatkozik, aminek fizetésébe a nyugatnémet kormány (NSZK) beleegyezett 1953-ban a holokauszt túlélői számára és azoknak, akiket kényszermunkatáborokban dolgoztattak, vagy más módon váltak a nácik áldozatává. Ez az összeg az évek során meghaladta a 100 milliárd német márkát. A jóvátétel kapcsán sok éves rabbinikus vita alakult ki, mely számos háláchikus szempontból vizsgálta: elfogadható-e a „nácik pénze”.
A luxemburgi egyezmény születése
1948-ban megalakult a modern Izrael Állam. A II. világháború, amely megtizedelte az európai zsidóságot, elsöpörve évszázados infrastruktúráját, földönfutóvá téve a testileg-lelkileg megkínzott túlélőket, épp csak, hogy véget ért. A megmenekültek százezrei kerestek új otthont. Az ellenségekkel körülvett, aprócska és elszigetelt Izraelnek erején felül kellett helytállnia, hogy a bevándorlók tömegének lakást, ételt-italt, munkát és nem utolsó sorban egészségügyi ellátást tudjon biztosítani, miközben létét folyamatosan fenyegették a környező arab országok. Ebben az instabil gazdasági és biztonsági helyzetben Izraelnek erőforrásokra volt szüksége.
Ebbe a helyzetbe robbant be a Német Szövetségi Köztársaság első kancellárja, dr. Konrad Adenauer (1876–1967), aki már 1949-ben, hivatalba lépését követően kapcsolatba lépett Izrael képviselőivel, hogy kidolgozzanak egy jóvátételi rendszert. Csakhogy bármilyen szándék is vezette Adenauert, ötlete mindkét oldalon felháborodást váltott ki. Izraelben felkorbácsolta az indulatokat már maga a gondolat is, hogy megállapodást kössenek Németországgal. Sokan vetették a megállapodás felé hajló Ben Gurion-kormány szemére, hogy lepaktálna a gyilkosokkal, akik a vérrel szennyezett pénzzel megbocsátást akarnak vásárolni maguknak. Ezzel párhuzamosan Németországban, ahol még épp csak, hogy megkezdődött a náci bűnök feltárása: széles tömegek tagadták, hogy milliókat gyilkoltak volna meg, és nem sokan éreztek felelősséget a náci rémtettek miatt.
David Ben Gurion (1886–1973), Izrael Állam első miniszterelnöke azzal érvelt a jóvátételi egyezmény mellett, hogy annak alapja a lehető legtöbb zsidó tulajdon visszaszerzése, „hogy a gyilkosok ne váljanak örökösökké”. Emellett azzal is érvelt, hogy a jóvátételből lehetne finanszírozni az Izraelben letelepült túlélők rehabilitációját és beilleszkedésük segítését. Mint megfogalmazta, két megközelítés létezik: a gettózsidóké és a szabad embereké: „Senki után nem akarok futni. Itt akarok ülni és építkezni” – ez volt Ben Gurion határozott véleménye.
A kapcsolatfelvétel
1951 márciusában az izraeli külügyminiszter (későbbi miniszterelnök), Mose Sáret (1894–1965) titkos jegyzékkel fordult a Németország feletti ellenőrzést gyakorló négy nagyhatalomhoz, és Izrael Állam nevében 1,5 milliárd dollárt követelt az NSZK-tól. A számítás alapja az volt, hogy Izrael 500 ezer holokauszttúlélőt fogadott be és telepített le, aminek a költsége fejenként 3000 dollár (ma több mint 28 ezer dollár) volt. A követeléssel szemben állt a – számításaik szerint – 6 milliárd dollárra rúgó, a nácik által elrabolt zsidó vagyon. A tárgyaláson – és a háttérben zajló társadalmi vita során ugyancsak – újra meg újra hangsúlyozták, hogy semmilyen anyagi kártérítés nem teheti jóvá a zsidók ellen elkövetett bűnöket, a jóvátétel az elrabolt vagyon visszaszerzését célozza. „Nem lesz előrelépés Németország méltóságának helyreállításában a többi nép között addig, míg a zsidó nép jóvátételének ügye le nem zárul” – áll a rengeteget kritizált jegyzékben.
Válaszul Adenauer jelezte, hogy országa kész az együttműködésre. A német parlamentben elmondott beszédében így fogalmazott: „…elmondhatatlan bűnöket követtek el a német nép nevében, ami erkölcsi és anyagi kártérítésért kiált. A szövetségi kormány készen áll, a zsidóság és Izrael Államának képviselőivel közösen… hogy megoldást találjon az anyagi kártérítés problémájára, ezzel könnyítve meg az utat, mely a végtelen szenvedés lelki megnyugvásához vezet.”
Egy hónappal később a Zsidó Világkongresszus elnöke, Náchum Goldmann (1895–1982) vezetésével a 23 legfontosabb zsidó nemzeti és világszervezet tartott egyeztetést, melyen rögzítették, hogy kizárólag anyagi jóvátételről lehet beszélni. Ez a megbeszélés alapozta meg a zsidók kárpótlását koordináló Claims Conference szervezet létrejöttét.
Izraeli ellenállás
Csakhogy a Kneszet még nem állt készen erre. Hihetetlen indulatokkal terhelt viták zajlottak a falakon belül – és a szélesebb társadalomban azokon kívül is –, melyek azután sem csitultak, hogy az izraeli parlament 61-50 arányban megszavazta, hogy megkezdődjenek a tárgyalások a németekkel. A vallásos képviselők – öt kivételével – az egyezmény mellett szavaztak.
A legszenvedélyesebb ellenző Menáchem Begin (1913–1992) volt, Ben Gurion nagy ellenlábasa, az, aki nem sokkal korábban még meghajolt az új miniszterelnök akarata előtt, és feladta militáns megoldási módszereit az állam békéjéért. Ekkor azonban körömszakadtáig védte álláspontját: a kárpótlás elfogadása lepaktálás a nácikkal. Részt vett a Kneszet ellen induló 15 ezres tiltakozó tömeg megmozdulásában is 1952. január 7-én. Bár a katonaság akadályokkal lezárta a Kneszethez vezető utakat, a tüntetők előrenyomultak, és Begin biztatására kövekkel dobálták meg a Kneszetet, végül a rendőrségnek több száz sebesült árán, de sikerült megfékeznie a demonstrálókat.
Begin a Kneszetben elmondott beszédében felhánytorgatta Ben Gurionnak, hogy elfeledkezik Németország náci múltjáról: „az alkalmazottak fele Adenauer külügyében a Náci Párt tagja. Ezekkel fog tárgyalni… a gyilkosokkal, akik megalapozták testvéreink millióinak megsemmisítését.” Begin vitába szállt azzal az érvvel is, hogy a rablott vagyont akarják visszaszerezni az izraeliek, hogy az ne maradjon a tolvajok kezében: „Ezeknek a tárgyalásoknak az értelmében visszaszerzik 5 százalékát az elrabolt zsidó vagyonnak és 95 százalékát a rablók kezében hagyják. … Ki hatalmazta fel erre? Kapott felhatalmazást a képviseletre azoktól, akik már nincsenek közöttünk?”
A talmudi disputákat idéző fordulatokkal tűzdelt beszédében méltatlannak nevezte a cionista eszmékhez Ben Gurionék eljárását, majd „ez a megállapodás halott!” felkiáltással zárta szavait.
A megállapodás létrejötte
Az egyeztetések 1952 márciusában, Hágában kezdődtek meg, és hat hónapig tartottak. Az asztal egyik oldalán a túlélők tekintetével a hátában Mose Saret, Izrael külügyminisztere ült, a másikon a nácik bűneivel terhelt Németország képviseletében maga Adenauer kancellár. Az 1952 márciusában megkezdett tárgyalásokon az NSZK és Izrael képviselői mellett a Zsidó Világkongresszus delegációja is részt vett.
Végül 1952. szeptember 10-én, a luxemburgi városházán írták alá a Luxemburgi Egyezséget, amely oly sok, épp csak hogy behegedt sebet tépett fel. Az egyezség preambuluma rögzítette, hogy a kompenzáció egy részének kifizetésére áruk és szolgáltatások formájában kerül sor (pl. mezőgazdasági gépek, befektetések stb.). Külön jegyzőkönyv foglalkozott az egyéni kárpótlással, melyhez a Claims Conference-en keresztül további 450 millió márka (ma kb. 1 milliárd euró) kifizetésére tett ígéretet a német állam. Noha az arab országok mindenáron igyekeztek megakadályozni, a német parlament 1953 márciusában 239-163 arányban megszavazta a Luxemburgi Egyezményt.
* * *
A luxemburgi jóvátételi szerződés háláchikus háttere
A rabbik között szintén nagy vita zajlott a kárpótlás kérdéséről. A háláchikus vitákat különösen élessé tette, hogy a rabbik többsége maga is holokauszttúlélő volt, ezért érzékenyen érintette őket a kérdés.
A kérdés nemcsak Izrael Állam vezetőit osztotta meg: hatalmas vitát kavart a zsidó nép körében éppúgy, mint a rabbinikus világban. Szenvedélyes – és sokszor szívszorító – levelezések és újságcikkek tanúskodnak róla, hogy mennyi fájdalmat és haragot kavart fel a kérdés. A mondhatni vérrel írt cikkek szerzői maguk is nagyobb részt a holokauszt túlélői voltak, akik közösségeiket, családjaikat siratták, miközben Európában, az Egyesült Államokban vagy éppen Izraelben próbálták hamvaiból újjáéleszteni a zsidóságot.
A rabbinikus vita hét éve
A rabbinikus irodalomban a kutatásaim alapján hét éven keresztül, 1951 decemberétől 1959-ig zajlott a vita mind az Izraelnek nyújtandó jóvátételről, mind az ezzel együtt terítékre került egyéni kárpótlásról. A dispután végigvonul egy alapvető érvelés az elfogadás mellett, miszerint a kárpótlás elfogadása nem jelent sem békekötést, sem megbocsátást, pusztán az elrabolt vagyon visszaszerzését, amire rendkívül nagy szüksége volt a frissen alakult, gazdasági válsággal küzdő Izraelnek ahhoz, hogy a több százezer testileg és lelkileg meggyötört, egzisztenciájától megfosztott holokauszt-túlélőnek megfelelő életszínvonalat biztosíthasson. Sokan azonban nem így látták.
* * *
A vitában kilenc alapvető forrás merült fel, amiket az alábbiakban összefoglalva áttekintünk.
- Váltságdíj a gyilkos lelkéért
„Ne fogadjatok el váltságdíjat a gyilkos lelkéért, aki halálraítélt, hanem ölessék meg. És ne fogadjatok el váltságdíjat azért, aki menekül menedékvárosába, hogy visszatérjen és lakjék az országban, mielőtt a főpap meghal. És meg ne fertőztessétek az országot, amelyben vagytok, mert a vér, az megfertőzheti az országot és az országnak nem szerezhető engesztelés a vérért, mely kiontatott benne, csak annak vére által, aki kiontotta.” (4Mózes 35:31–33.)
Hogy lehetne elfogadni a nácik váltságdíját? – tette fel ez alapján a sátoraljaújhelyi születésű Stern Smuel Tuvijá rabbi (1920–2004) a kérdést1. Ő maga adta meg a választ azzal, hogy ez nem egy váltságdíj a gyilkosságért, nem a megbocsátásunkat veszik meg vele, hanem a rabolt vagyonért fizetnek kártérítést.
- „Ne keresd az ő békességüket”
„Ne jusson be ammónita és móabita az Örökkévaló gyülekezetébe; tizedik nemzedéke se jusson be az Örökkévaló gyülekezetébe, mindörökké. Azért, mert nem jöttek elétek kenyérrel és vízzel az úton, mikor kivonultatok Egyiptomból… Ne keresd az ő békességüket és az ő javukat mindennapjaidon át, örökké.” (5Mózes 23:4–7.)
Stern rabbi2 ennek alapján inkább olyan törvényt hozott volna, amely megtiltja, hogy bármilyen egyezséget kössünk a németekkel és kiköti, hogy nácik ne kaphassanak állampolgárságot Izraelben. Ám szerintem a tórai idézet nem egy általános háláchá mindenki ellen, aki a zsidó nép ellen tett valamit, hanem kifejezetten erre a két népcsoportra vonatkozik.
- Heródes adománya
„Heródes eredetileg rabszolga volt a hasmóneusok házában… felkelt és megölte gazdáit, [kiirtva a Hasmóneusok házát]… és felkelt és agyonverte az összes bölcset. De megkímélte Bává ben Butát, azért, hogy tanácsot kapjon tőle. [Megkérdezte tőle] mivel tudja elnyerni Isten megbocsátását? Bává azt mondta Heródesnek: Kioltotta a világ fényét, ahogy írva van3: Mert a parancsolatok a gyertyák és a Tóra a fény, akkor menjen és foglalkozzon a világ fényének helyreállításával [vagyis a Szentély újjáépítésével] … Az a mondás járta, aki nem látta a Heródes Szentélyét, az nem látott még szép épületet.” (Talmud, Bává bátrá 3b–4a.)
Goldberger Pinchász Áser Zelig (1915?–2001) volt nagymegyeri (Veľký Meder) rabbi ebből a történetből azt vezeti le4, hogy hiába volt Heródes egy gyilkos, mégis elfogadták az adományát, a Szentély építését. Ezt csak úgy lehet magyarázni, hogy váltságdíjként nem lehet elfogadni semmit, de el lehet fogadni jótékony adományt.
- Jó tanáccsal segíteni a gonoszokat
A Talmud egy kérdéssel folytatja a témát: „Hogy tehetett ilyen Bává ben Butá [vagyis hogy adhatott Bává tanácsot egy gonosz királynak, hogy az elkerülje az égből jövő büntetést]? Nem mondta-e Ráv Jehudá Ráv nevében… hogy mi okból kapott Dániel büntetést? Mert javaslatot tett Nebukadnecárnak, hogyan kerülje el Isten haragját, ahogy írva van5: »Mindazonáltal királyom, legyen ajánlatom elfogadható számodra: váltsd meg a bűneidet adakozással, és gonoszságodat nagylelkűséggel a szegényekkel szemben, ily módon kiárad majd a nyugalmad«… És írva van6, hogy mivel Dániel javaslata szerint járt el, Nebukadnecár további egy évig elkerülte a büntetést. [Mivel Dániel cselekedetei helytelennek találtattak és ő maga is büntetést kapott ezért, miért adott tanácsot Bává ben Butá Heródesnek?]”
A Talmud két választ is ad: „ha úgy tetszik, mondd, hogy a rabszolga [mint Heródes] helyzete más, mivel kötelező neki betartani a parancsolatokat”, így helyeselhető, hogy Bává segített Heródesnek megbocsátást szerezni. Ezzel szemben Nebukadnecár bálványimádó volt, így Dániel tanácsa helytelen volt.
„Ha úgy tetszik” – folytatja a Talmud – „mondd, hogy a Szentély esete más, mivel az királyi segítség nélkül nem épülehetett volna fel [akkora beruházás volt. Így ebben az adott esetben Bává ben Butá jogosan javasolta a bűnbánatot Heródesnek, akkor is, ha ebből egy gonosz király szerzett előnyt].” (Talmud, Bává bátrá 4a.)
Maimonidész7 hálácháként jegyzi, hogy „tilos jó tanácsot adni gonosz bálványimádónak vagy rabszolgának. Még azt is tilos tanácsolni neki, hogy teljesítsen egy micvát akkor, ha megmarad gonoszságában…”.
Ha ez így van, kérdézi Jichák Méir Rapaport (1898–1982) egykori prágai rabbi8, akkor miért szabad a németeknek ilyen jó ötletet adni, hogy támogassák a túlélőket.
Goldberger rabbi9 erre azt válaszolt, hogy tilos rávenni a gonoszt jótékonykodásra, itt azonban elrabolt javak visszaadásáról van szó. A New York-i Joszéf Élijáhu Henkin rabbi (1881–1973)10 és Mordecháj Gerson Spálter (1886–1962), a galíciai születésű volt sanoki rabbi11 még abban is látott különbséget, hogy itt nem arról van szó, hogy lehetőséget adnának a gonoszoknak a bűnbocsánatra.
- A mártírokért nincs váltságdíj
„Bajban vannak a gonosz népek, mert nem tudják rendbe hozni a bűnüket, hiszen írva van [arról az időről, amikor a népek megtérnek, és próbálják helyrehozni a kárt, amit okoztak]12: »A réz helyett aranyat hozok, a vas helyett ezüstöt hozok, a fa helyett rezet és a kő helyett vasat«. Igen ám, de Akiva rabbi és a társai helyett mit tudnak hozni? Erről van írva13: »És megtorlom vérüket, melyet meg nem toroltam!«” (Talmud, Ros hásáná 23a.)
Ezt a forrást annak alátámasztására hozta fel Henkin rabbi14 és Goldberger rabbi15, hogy az elrabolt vagyon helyett visszaadott pénzt el lehet fogadni, de semmit nem lehet elfogadni a mártírokért cserébe.
- Az egyiptomiak kincsei
„Beszélj, kérlek, a nép füle hallatára, hogy kérjen a férfi a barátjától, az asszony, az ő asszonytársától ezüst- és aranyedényeket.” (2Mózes 11:2.)
Ez a forrás arra hivatkozik, hogy az Örökkévaló felszólította az Egyiptomból kiszabaduló zsidókat, hogy magukkal vigyék elnyomóik kincseit. A „kérlek” szó bölcseink szerint16 azért van kihangsúlyozva, hogy megértsük, az Örökkévalónak rendkívül fontos ez a kérés, mivel erre vonatkozott az Ábrahámnak tett ígérete17: „…rabszolgákká teszik és sanyargatják őket… de ezután nagy vagyonnal fognak kivonulni.”
Eszerint nincs etikai akadálya annak, hogy a túlélők is elkérjék a vagyont az elnyomóktól. Megdolgoztak érte, megérdemlik – vélte Goldberger rabbi18, kiemelve, hogy amikor Nagy Sándor idejében az egyiptomiak vissza akarták kérni a vagyonukat, a zsidók azzal érveltek – eredményesen –, hogy ha ezt visszaadják, akkor az egyiptomiak meg fizessék ki a rabszolgaként végzett munkájuk bérét19.
Izrael Ávrahám Méir (1918–1995) volt bánffyhunyadi rabbi20 még hozzáteszi ehhez, hogy azért kellett külön kérni ezt a zsidóknak, mert talán ők sem voltak teljesen biztosak abban, hogy etikus-e elfogadni az egyptomiaktól a pénzüket. Hasonlóképen érvelt a litván Zálmán Sorotzkin rabbi (1880–1966) is21.
- Zsákmány-e a kártérítés?
Itt két forrás kapcsolódik össze: Eszter könyvében többször elhangzik22, hogy „Nem nyúltak a zsákmányhoz” – valamint Sámuel könyvében azt olvassuk: „De szánakozott Saul meg a nép Agágon meg az apró jószág és a marha legjaván, a másodelletteken és a kövér juhokon és mindazon, ami jó, és nem akarták elpusztítani… és lett az Örökkévaló igéje Sámuelhez, mondván: Megbántam, hogy királlyá tettem Sault, mert ő elpártolt tőlem és szavaimat nem teljesítette. … Mondta Sámuel: Micsoda hát a juhoknak e hangja füleimben, meg a marhának hangja, amit hallok?… Hát miért nem hallgattál az Örökkévaló szavára, hanem nekiestél a zsákmánynak és tetted, ami rossz az Örökkévaló szemeiben?” (1Sámuel 15: 9–11., 14., 19.)
Reuvén Katz (1880–1963) Petách Tikva-i rabbi23 a fenti idézetekkel mutatott rá arra, hogy a németek esetében se lenne szabad a zsákmány után nyúlni. Csakhogy az idézett esetekben a zsidók, védekezésből, Isten parancsát követve embert öltek. Azért volt fontos, hogy ne érjenek ellenségeik kincseihez, hogy ne tűnjön úgy, mintha a zsidók a zsákmányért támadtak volna. De a németek esetében ez nem áll fenn, ahogy Goldberger rabbi24 mondta.
- Két bűnért két büntetés jár
„Midőn dulakodnak férfiak és meglöknek egy viselős asszonyt, úgy, hogy elmegy magzata, de veszedelem [ti. a nő nem hal meg] nincs, akkor bírságoltassék meg, amint kiszabja rá az asszony férje és adja meg a bírák útján. Ha azonban veszedelem lesz, akkor adj lelket lélekért.” (2Mózes 21:22–23.)
A Talmud25 a fentiből vezeti le azt, hogy egy bűnért nem lehet két büntetést kiróni, ilyen esetben a súlyosabbat szabják, a könnyebbiket eltörlik (ti. nem kell kártérítést is fizetnie a halálbüntetés mellett). Ez áll akkor is, ha valami miatt nem lehet végrehajtani a súlyosabbat26. Mivel a nácik gyilkoltak, nem lenne szabad az enyhébb büntetést (kártérítés) kiróni rájuk, akkor sem, ha a halálbüntetést nem lehetne végrehajtani.
Csakhogy itt a náciknak két különböző bűnéről van szó: egyik a gyilkosság, másik a rablás, így két külön büntetés léphet érvénybe, a halálbüntetés (amit nem lehet végrehajtani) és a kártérítés27.
- Ne legyen a bűnös örökös is
„És beszélj hozzá, mondván: így szól az Örökkévaló: Hát gyilkoltál és birtokba is vettél?” (1Királyok 21:19.) Vagyis ha lemondunk a kártérítésről, akkor nem elég, hogy a nácik kiirtottak hatmillió zsidót, még a vagyonukat is megtarthatnák.
(folyt. köv.)
1 HáTorá vöhmödiná folyóirat 9–10. szám, 5718–5719 évi szám (megjelent 1959 nyarán), 93-94. oldal; Böcomát háTorá vöhmödiná 2. kötet 84–85. oldal; lásd még Hámáor 1953. október, 5. évfolyam 1. szám 13. oldal; 2 Chukát olám 1. kötet, 1950, 81. oldal; HáTorá vöhmödiná uo. 97. oldal végén; Böcomát háTorá vöhmödiná uo. 88. oldal; 3 Példabeszédek 6:23.; 4 Minchát Áser responsum 1. kötet 145. fejezet. A tanulmány dátuma: 1951. november 1. Az állásfoglalás tartalma arra utal, hogy később íródott, hisz azt írja például, hogy több rabbi kapja a kárpótlást az ő segítségével, ami biztos, hogy nem történhetett meg 1953. közepe-vége előtt; 5 Dániel 4:24.; 6 Uo. 26.; 7 A gyilkosság szabályai 12:15.; 8 Hámáor 5. évfolyam 6. szám 3–4. oldal; 9 Minchát Áser uo. Lásd még Slomo Jichák Levin rabbi írása, Hápárdész 1956. április, 30. évfolyam 8. szám 64–65. oldal; 10 Hámáor 6. évfolyam 7. szám 17. oldal; 11 Áteret Mordecháj responsum, 2012, 333. oldal 23. lábjegyzet.; 12 Jesájá 60:17.; 13 Joél 4:21.; 14 A 10. lábjegyzetben említett írásában; 15 Minchát Áser uo.; 16 Bráchot 9a–b.; 17 1Mózes 15:14.; 18 Minchát Áser uo.; 19 Szánhedrin 91a.; 20 Hámáor 5. évfolyam 6. szám 14–15. oldal; Vájáán Ávrahám responsum 1. kötet CM 10. fejezet, lásd még uo. JD 53:16.; 21 Oznájim láTorá kommentárjában 2Mózes 11:2-hez; 22 9:10., 15–16.; 23 Sáár Reuvén 301–304. oldal; 24 Minchát Áser uo.; 25 Ktubot 36b; 26 Uo. 34b–35a; 27 Lásd a hunyadi rabbi 20. lábjegyzetben említett írásaiban; Spálter rabbi Áteret Mordecháj uo. 330–331. oldal; más rabbik is írtak erről, lásd Hámáor 1959. február, 10. évfolyam 4. szám 13–14. oldal, uo. 1959. júniús-július, 7. szám 7–8. oldal; 28 Hácofe napilap 1954. április 29. 2. oldal; Or hámizrách 1. évfolyam 3–4. szám 70. oldal. Lásd még Fir drasosz, New York 1967, 49–50. oldal; 29 Nefes Háráv 1. kötet 88. oldal.
A magyar kárpótlás kérdése
Ahogy látjuk, a kárpótás elfogadása mellett érvelő rabbik leginkább arra hivatkoztak, hogy ez nem egy „vérdíj” a mártírokért, hanem az elrabolt vagyonért és a kényszermunka során elviselt szenvedésért való kárpótlás. A magyar kárpótlás esetében azonban részben az elhunytak után juttattak jóvátételi díjat a túlélő rokonoknak. Úgy vélem, a következő rabbinikus vélemény választ ad erre a dilemmára.
Joszéf Dov Soloveitchik rabbi (1903–1993), az amerikai modern ortodox irányzat vezetője meglepően radikális álláspont képviselt még a megállapodás megszületése után is28. Szerinte „a nácik olyan státuszúak, mint Ámálék, és tilos elfogadni tőlük bármilyen kárpótlást, mert az ő felfogásuk szerint ez megbocsátást hoz nekik.” Sajnálatát fejezte ki, hogy a híres rabbik nem azt az álláspontot hirdették ki, hogy „inkább meghalni, mint elfogadni a pénzt, mert, ha így tettek volna, biztos, hogy Ben Gurion nem mert volna másként dönteni.”
De, ahogy az lenni szokott, a legradikálisabb véleményt alkotók bizonyultak sokszor a legrugalmasabbnak. Később ugyanis azt mondta Soloveitchik rabbi29: „A történelem bebizonyította, hogy nem volt igazam. Enélkül nem tudott volna Izrael Állam fejlődni…”.
Soloveitchik rabbi szavai nem csak Izrael Államnak adtak „feloldozást”: ennek alapján mindazok, akik szükséghelyzetben vannak és a megélhetésre kell nekik a pénz, elfogadhatják kártérítést szenvedéseikért és mártírjaik szenvedéseiért cserébe.
Oberlander Báruch rabbi és Steiner Zsófia írása
Megjelent: Egység Magazin 28. évfolyam 104. szám – 2018. március 6.