Az 1938-as első bécsi döntés értelmében olyan városok kerültek vissza Magyarországhoz, melyek többségében magyarlakta települések voltak, és ahol nagyszámú magyar ajkú és magukat magyarnak valló zsidó közösségek éltek. Mai szemmel nézve megdöbbentő, de a visszacsatolás fölött érzett örömteli pillanatokban a zsinagógákban Horthyt éltették, azt a kormányzót, aki alig hat évvel később legalábbis passzívan nézte végig a deportálásukat. Vegyes érzelmeket kiváltó életképek 1938-ból.
Barát Endre költővágya
Az 1938-as bécsi tárgyalások hírére sokak kezdtek reménykedni: az esélyeket latolgatták, hogy mely felvidéki, többségében magyarlakta városok kapcsolódhatnak újra „a nemzet testébe”.
A felvidéki területek visszacsatolásának híre Breuer Soma (1880–1944) nagykátai rabbi fiát, az ismert költőt, Barát Endrét (1907–1976) is megihlette. A költő versbe szedte nagyapja családi történetét, 1938 októberében még abban reménykedett, hogy Nagyszőlőst is visszakapcsolják:
„A nagyapám ott élt a Felvidéken
– egyszerű kis gazdálkodó zsidó,
fél hold szőlőjét ápolgatta szépen
és ajkáról ömlött a meseszó…
Én nem ismertem, csak apám beszélte:
fehér szakálla volt, a szeme kék,
csendes, derűs és tiszta volt az élete
és imádta a három gyerekét…
A legidősebbet rabbinak szánta –
ha nem is volt nagy tudós ő maga,
ám szombat napján nem gyújtott pipára,
Pihent cselédje s két fakó lova.
Súlyos dologban teltek el az évek,
jött-ment, adott-vett, mindig csak robot –
de víg magyar szó szállt ajkáról, meg ének –
a nagyapám sosem panaszkodott.
A parasztocskák sorra süvegelték,
az öregúr le-lekezelt velük
s míg elszálltak, elsuhantak az esték,
derűs békében telt az életük.
S azután… utólszor látta lenyugodni
a Napot a bőtermő hegy felett,
jó nagyapám nem érte meg, hogy Sevljust
címeztek hozzá – Nagyszőlős helyett.
Az ízes, muzsikás magyar szavak
elhallgattak. A szelíd öregúr
csendesen pihen, csendes hant alatt –
most sóhajom messzi sírjára hull…
Mert régen-régen gyermekkorom óta
szerettem volna látni azt a sírt,
Apám bíztatott: »Elviszlek, ha újra
Szőlős lesz Sevljus…« Hogy vártam a hírt,
a szabadító, drága, szent jelet –
hogy leomlik majd a hazúg határ
s nem kérnek vízumot, útlevelet –
engedjetek, Nagyapó sírja vár!
Engedjetek! Nagyapó sírja vár
s a szelíd lejtőjű szőlőhegyek…
Húsz rabságos év telt azóta már,
De most hiszem, hogy hozzátok megyek!
Ott vár a zsupfödeles házikó,
ahol az Édesapám született,
a tornácon a sok délignyitó,
s a hegyoldali sziklaüregek,
hol a gyerkőcök játsztak – Nagyapám,
sírodhoz unokád most útrakél
s az ódon zsidótemplom ablakán
nemzeti zászlót lobogtat a szél…”1
Végül az 1938. november 2-án meghozott első bécsi döntés még nem váltotta valóra Barát Endre és sok más ember reményét. Ungvárt és Munkácsot még éppen hogy visszacsatolták, de Nagyszőlős még 1939 tavaszáig Csehszlovákia része maradt.
A nemzeti test beforradásának kezdete…
Egy nappal az első bécsi döntés után: „A történelem órája ütött és a nagy seb, melyet Trianon ütött nemzetünk testén, kezd íme beforrni. Megtörtént az első lépés a magyar igazság fölkelő napfényében és a magyar honvédség dicső csapatai most lépik át azokat a véres határokat, melyeket erőszak, árulás s a gonoszság hasított húsz év előtt a magyar nemzet testén.
Isten hozott Kassa, Losonc, Léva, Ungvár, Rimaszombat, Beregszász, Munkács! Isten hozott gyönyörű magyar városok, illatos magyar rétek, őszi hervadásban is ragyogó magyar mezők, Isten hozott magyar folyók, magyar patakok, Isten hozott magyar szívek! Újra együtt vagyunk és örökké együtt maradunk”2 – kezdte Szabolcsi Lajos (1889–1943), a magyar zsidó sajtó egyik kiemelkedő újságírója örömittas ódáját az Egyenlőség 1938. november 3-i számának címlapján.
gyönyörű vagy, Magyarország” című dalt a pályaudvaron
Közös nevező: a hazaszeretet
A magyarországi zsidó történelmet ismerők tudják, hogy az 1868/69-es zsidó kongresszus után három részre szakadt hazai zsidóság vezetői csak a legritkább alkalmakkor voltak egy véleményen. Tulajdonképpen a magyar ortodox, neológ és Status quo Ante hitközségek – egyetlen(?) – közös nevezője a hazaszeretet volt. Így aztán nem is annyira meglepő, hogy a három zsidó irányzat országos irodájának vezetői, az ortodox Kahan-Frankl Samu (1890–1970), a neológ Stern Samu (1874–1946) és a Status quo dr. Bernstein Béla (1868–1944) november 3-án ünnepi közös közgyűlést hívott össze, melyen elhatározták, hogy az ország összes zsinagógájában hálaadó istentiszteleteket tartanak. Még egy közös táviratot is szerkesztettek, melyben a felvidék visszacsatolását üdvözölték:
„Főméltóságú vitéz nagybányai Horthy Miklós Kormányzó kabinetirodájának
Mély tisztelettel kérjük, méltóztassák a magyar izraelita vallásfelekezet hűséges hódolatát tolmácsolni a Kormányzó Úr Őfőméltósága előtt a magyar Felvidék visszacsatolásának örömünnepén. Mélységes hálánkat fejezzük ki a Kormányzó Úr fennkölt személye iránt, akinek bölcs országlása az igazság erejével hozta vissza a magyar Felvidéket az ősi magyar hazához. Mindenható Istenünk áldását kérjük Őfőméltóságára, felajánlva minden áldozatkészségünket hazánk üdvére és testvéri egységben összeforrott magyarságunk javára.”3
Mozaikok a zsinagógai örömökből
A hitközségi vezetők elhatározása alapján az ország összes zsinagógájában hálaadó Istentiszteleteket tartottak. A Dohány utcai nagyzsinagógában a nyitott frigyszekrény előtt dr. Hevesi Simon (1869–1943) főrabbi a következőkkel zárta fennkölt gondolatait:
„Hálát adunk a mindenható Istennek, aki igazolta szentséges hitünket, mindazoknak hitét, akik az elfogultság és erőszak fölött bíznak az örök igazságban, akik hittel dalolták a magyar Hiszekegyet, mert beteljesítette a mi reménységünket, elégtételt adott megbántott szívünknek és megerősítette az emberiség lankadó hitét az isteni örök igazságban, amely végezetül mindig diadalt arat. Most forrón imádkozunk ennek a nemzetnek boldogságáért, Magyarország fennkölt lelkű kormányzójának magas személyéért, hogy szálljon reá és e honra az igazságos Isten gondviselésének és apadhatatlan kegyelmének minden áldása.”4
A budapesti orthodox hitközség ünnepélyes megemlékezéséről forráshiány miatt nem tudunk idézni, de feltételezhető, hogy a Kazinczy utcai nagyzsinagógában is méltóságteljesen megemlékeztek a visszacsatolt területekről, különös tekintettel arra, hogy azok a hazai vallásos zsidóság szülőföldjének javát jelentették. Így például a pesti orthodox hitközség első rabbija, Chájim Szófer („Máchne Hájim”, 1821–1886) korábban munkácsi rabbi volt.
De lássunk néhány példát vidékről is: a balassagyarmati ortodox zsinagógát – Észak-Magyarország egyik legnagyobb zsidó imaházát – nemzeti trikolórba öltöztették, a szombat délelőtti istentisztelet a férfikórus Hiszekegyével kezdődött, majd Deutsch Dávid (1898–1944) főrabbi – kinek már édesapja is itt volt rabbi – mondott fohászt a kormány tagjaiért, aztán dr. Weisz Náthán (?–1944) hitszónok rabbi méltatta az esemény jelentőségét. Csengeren az ottani „csodarabbi, Jungresz Lipót (1897–1990) rabbi”, a „Menuchet Áser”, Jungreisz Áser Ánsel (1806–1873) dédunokája fejezte ki az ottani zsidóság örömét nemcsak a hitközség tagjai, de a főszolgabíró és más városvezetők előtt is.5
A debreceni Status quo főrabbi, dr. Weisz Pál (1908–1998) többek között ezeket mondta: „Az öröm könnyéről akarok beszélni, mert nem lát ma senki a magyarok szemében mást, mint örömkönnyeket. […] Az én vallásom törvénye előírja, hogy szivárvány megpillantásakor áldást kell mondani. Amikor látom a magyar szivárványt, a kormányzóra gondolok és áldást mondok életére: áldja meg őt a Mindenható, hogy tulajdon szemével láthassa meg István király esztendejében István országának a feltámadását.”6
Gimnáziumokat kaptak volna a kárpátaljai zsidók az árulásukért?
Hamis lenne a visszaemlékezés, ha nem idéznénk a korabeli sajtó másik oldalát is. Az antiszemita kurzus, amint felocsúdott a területek visszacsatolásából adódó öröméből, konstatálta, hogy Munkács, Ungvár, Kassa stb. városokkal jelentős zsidó lakosság is visszakerült az anyaországhoz, így aztán elkezdték szerkeszteni demagóg és hazug cikkeiket. Például nagy képes mellékleteket közöltek a munkácsi és ungvári héber gimnáziumokról, alatta a vastagon szedett szalagcímmel: „Ezt kapták a zsidók árulásuk jutalmául!” Ezzel implikálva, hogy az ottani zsidók a csehszlovák kormány jóvoltából emelték – egyébként impozáns – iskolaépületeiket.
S habár a cikk szerkesztői nyilvánvalóan nem tévedésből terjesztették a fentieket, hanem puszta gonoszságból, azért még 84 év távlatában is érdemes megcáfolni állításukat. Először is nem hogy a csehszlovák kormány nem építtetett a zsidóknak gimnáziumot Kárpátalján, de még a hitközségek sem! Ugyanis ezek a gimnáziumok a Héber Iskolaegyesület kezdeményezéséből fakadtak, mely egyesületet mint cionista felfogású csoportot a hitközségek rabbinátusai, élükön a nagy tekintélyű Spira Chájim Elázár (Lázár, 1871–1937) munkácsi főrabbival, minden módon támadtak és próbáltak ellehetetleníteni.
Az ugyan igaz volt, hogy Tomáš Garrigue Masaryk (1850–1937) csehszlovák köztársasági elnök 1922-ben tízezer cseh koronát küldött a munkácsi héber iskola fenntartására, sőt még arra is ígéretet tett, hogy akár állami fenntartás alá helyezik a tanintézményt, ha azt saját épületbe költöztetik,7 azonban utóbbi nem történt meg. A tízezer koronás ajándék pedig bármennyire is gáláns (bár megjegyzendő, hogy az ottani magyar iskolákat több millióval támogatta), közel sem lett volna elegendő a gimnázium felállítására.
A saját középiskola ötlete 1924 nyarán vált valósággá, mikor lerakták az iskola alapkövét. Spira rabbiék nem tudták megakadályozni az alapkőletételt, viszont még az év decemberében a ruszinszkói vallás- és közoktatásügyi minisztériumban sikerült rendeletbe foglaltatniuk, hogy az új héber gimnázium nem nyitható meg, ugyanis az 1883. évi XXX. magyar iskolatörvény csak a hitközségek által fenntartott felekezeti iskoláknak ad jogot arra, hogy az oktatás nyelvét megszabják8. A héber gimnáziumot azonban nem a hitközség, hanem a cionisták építik, ők pedig nem nyithatnak héber tannyelvű középiskolát.
Hogy nyitották meg mégis a munkácsi héber gimnáziumot? Úgy, hogy a Héber Iskolaegyesület vezetői Prágába utaztak és ott Masaryk köztársasági elnököt kérték, hogy orvosolja sérelmüket.9 Ezek után kezdhette meg működését a héber középiskola 1925-ben. S noha az intézmény a továbbiakban is élvezte Csehszlovákia támogatását, az megmaradt elvi jellegűnek. A héber gimnázium működésének már második évében komoly anyagi gondokkal küzdött: az évi több mint 200 ezer koronás fenntartási költségnek alig felét tudták előteremteni a mintegy 60–70 ezer koronás tandíjból és az évi 30 ezer koronás állami segélyből. Így aztán még a bezárás kérdése is felmerült, illetve újból szóba jött az államosítás lehetősége is. Azonban utóbbi olyan feltételhez volt kötve, mint hogy a főbb tárgyakat az államnyelven kell tanítani,10 ami jelentősen megváltoztatta volna az eredeti célkitűzéseket. Végül az anyagi stabilitást az államosítás nélkül is sikerült megteremteniük.
Az 1920-ban alapított munkácsi Héber Iskolaegyesületet más településeken is kezdeményezett héber iskolát, közöttük a legsikeresebbet Ungváron alapították 1925-ben, melyet 1933-ig ők is működtették, majd az ungváriak önállósulásuk után 1935 őszén – szintén – közadakozásból megnyitották saját középiskolájukat is Héber Reform Reálgimnázium néven.11
Lehetséges, hogy az antiszemita szólamok arra a 100 ezer koronás támogatásra utaltak, melyet az ungvári gimnázium számára szavaztak meg a város 1 millió 100 ezer koronás szubvenciójából. Éppen csak arról feledkeztek el, hogy a megszavazott összeget sosem folyósították.12
Érdemes megemlíteni, hogy 1934 chesván havában Spira főrabbi vezetésével összesen 48 kárpátaljai rabbi tett közzé egy kiáltványt, melyben minden gyermeket óvnak a héber iskoláktól, és az intézmények bezárását is kezdeményezték.13 Nem voltak hát könnyű helyzetben a munkácsi és ungvári cionisták, de akárhogyan is, a gimnáziumaikat önerőből állították és tartották fenn, az intézményeik végét pedig, mint ahogy a kárpátaljai vallásos zsidók végét, a holokauszt pokla jelentette…
Antiszemita vádirat a magyar zsidók védelmében
A külhonba kényszerített magyar zsidók hűségének egy érdekes dokumentuma a Slovak című pozsonyi lapban jelent meg a visszacsatolást követően, mely a maga nemében antiszemita, mégis a szlovák oldal őszinte vallomása, egyben az ott élő zsidók magyar hűségének manifesztációja. A cikket a magyar nyelvű ortodox zsidó hetilap hozta le fordításban:
„Emlékezünk az utolsó eseményekre s tudjuk, hogyan viselkedtek a zsidók Szlovenszkóban, főként a legkomolyabb órákban, amikor megfosztottak bennünket Kassától, Érsekújvártól, repültek a zsidó küldöttségek Budapestre, ahol a konzultusokon összegeket raktak le, hűséget és támogatást ígértek a magyar kormánynak. Nem sajnáljuk a magyar zsidókat. Üdvözölték a magyarokat a kassai, ungvári, érsekújvári zsidó házakon lengedeztek az első magyar lobogók, ők szolgáltatták a magyar jelleget s ha nincsenek itt a zsidók, nem lett volna Kassa, Léva, Losonc és a többi szlovák város magyar befolyás alatt. Ők voltak a bacilusok, melyek a szlovák életet megmagyarosították s szétforgácsolták, mégpedig nagyon is erkölcstelen módon.”14
A zsidók nemcsak a szlovák városokban, de Kárpátalján is biztosították a magyar jelleget. Ezt bizonyítja például az 1932. júniusi munkácsi választásokat követő köszönetnyilvánítás, melyet a Magyar Párt vezetősége nevében R. Vozáry Aladár (1895–1959) ügyvezető és Nedeczey János (1852–1934) elnök jelentetett meg Az Őslakó című újságában:
„Különösen kihangsúlyozzuk a köszönetet és tiszteletet azokkal a zsidó vallású magyar-őslakó testvérekkel szemben, akik minden »zsidó« jelszó, a zsidó vallású közönség körében folyt hallatlan agitáció, a befolyásolás és eltántorítani akarás legkülönbözőbb eszközeinek igénybevétele ellenére is tömegesen szaporodtak a magyar őslakó tábor szavazói sorában.
Hálás köszönet és tisztelettel teljes elismerés minden egyes zsidó vallású magyar őslakó szavazónak azért, hogy győzelemre segítették a magyar ügyet, hogy Munkácson a magyarság városházi presztízsét és súlyát biztosították…”15
Az ott élő zsidóknak volt köszönhető, hogy 1938 őszén egész Kárpátalján Munkács volt az egyetlen város, ahol hivatalosan elismert magyar kisebbség élt, ahol még voltak magyar nyelvű utcatáblák.16 Aztán 1944 felszámolta a felvidék magyar jellegét.
1 Barát Endre, „Nagyszöllös”, Egyenlőség, 1938. 58. évf. 43. szám, 8. old.; 2 Szabolcsi Lajos, „Isten áldd meg a magyart!”, Egyenlőség, 1938. 58. évf. 44. szám, 1. old.; 3 „A magyar zsidóság ünnepi határozatai a Felvidék visszacsatolása alkalmával”, Egyenlőség, 1938. 58. évf. 44. szám, 2. old.; 4 „A magyar zsidóság hálaadó Isten-tiszteletei a Felvidék visszacsatolása alkalmából – A pesti izr. Hitközség”, Egyenlőség, 1938. 58. évf. 45. szám, 8. old.; 5 Uo.; 6 „A debreceni főrabbi a magyar szivárványról”, Egyenlőség, 1938. 58. évf. 46. szám, 10. old; 7 „Hirek – Masaryk elnök ajándéka egy héber iskolának.”, Uj Kelet, 1922. 5. évf. 92. szám, 4. old.; 8 „Hirek – A munkácsi héber gimnázium működését betiltották.”, Egyenlőség, 1924. 43. szám, 49. szám, 15. old.; 9 „Zsidó Világ – A munkácsi héber gimnázium Masaryk elnök előtt.”, Uj Kelet, 1925. 8. évf. 186. szám, 12. old.; 10 „A munkácsi héber gimnázium államosítás előtt”, Uj Közlöny, 1927. 49. évf. 269. szám, 1. old.; 11 Fazekas Lajos, Az Ungvári Héber Gimnázium Értesítője 1938–1939. Ungvár: „Viktoria” Könyvnyomda, 1939. 5–6. old.; 12 „Ungvár zsidósága sohasem adta el magát!”, Zsidó Néplap, 18. évf. 42. szám, 4. old.; 13 „Az orthodoxia rohama a héber iskolák ellen”, Uj Közlöny, 1935. 57. évf. 52. szám, 1–2. old.; 14 „A felvidéki zsidóság védelmében”, Orthodox Zsidó Ujság, 1939. 1. évf. 1–2. szám, 5. old.; 15 „A hűség dokumentumai”, A Magyar Zsidók Lapja, 1939. 1. évf. 4. szám, 7. old.; 16 Paál Jób, „Munkács 1938 ősze…”, Egyenlőség, 58. évf. 44. szám, 7. old.
Megjelent: Egység Magazin 32. évfolyam 152. szám – 2022. március 10.