Karosszék a mauzóleumban

A feleségem szívesen mondogatja, hogy a legjobb barátaim valójában régóta halott emberek. Van ebben némi hátborzongató igazság. A napjaim legnagyobb részét olyan emberek társaságában töltöm, akik már azelőtt rég halottak voltak, hogy én megszülettem volna. Kisfiúként persze nem igazán volt időm efféle alakokkal foglalkozni. Inkább dámáztam, monopolyztam, bringáztam vagy úszni mentem. Esetleg a tévé előtt ültem vagy semmiségek miatt balhéztam össze a hozzám hasonlóan eleven és egészséges srácokkal. Amikor azonban az egyetemen összetalálkoztam az első régóta halott emberrel, egy Szókratész nevű finom úriemberrel, annyira a hatása alá kerültem, hogy nekiálltam megtanulni az anyanyelvét, csak hogy a saját szavaival adhassa át a gondolatait, tolmács közbeiktatása nélkül.

Amikor kiszivárgott, hogy ógörög szövegeket olvasok, sokan felvonták a szemöldöküket és azt firtatták, hogy miként

boldogulnék el turistaként Athénban. Azt feleltem, hogy meglehetősen jól, már amennyiben nagyon öreg görögökkel kellene társalognom. „Mit értesz az alatt, hogy nagyon öreg?” – kérdezték. „Legalább kétezer évet” – feleltem.

Az évek során azután újabb nyelveket sajátítottam el. Például a németet. De ez esetben is elsősorban az volt a célom, hogy olyan emberek társaságában tölthessek időt, mint Kant, Nietzsche, Rosenzweig és Kafka. Előfordul, hogy amikor egy olyan könyvet ajánlanak a figyelmembe, amelyről még nem hallottam, az első kérdésem így hangzik: „Életben van még a szerző?”. Ha a válasz igen, akkor udvariasan és bocsánatkérően azt motyogom: „Nos hát, nem igazán szoktam élő szerzők műveit olvasni”. A válaszom gyakran igencsak meglepi a könyvet ajánlót. „Igazán? És miért nem?” – kérdezik. Erre csak megrántom a vállam, és azt felelem: „Csak olyan könyvet merek a kezembe venni, mely már túlélte a szerzőjét”.

Valószínűleg nincs szükség arra, hogy elmagyarázzam azt a szédítő, bódító, ájult hangulatot, amely eláraszt, amikor belépek egy könyvesboltba. Vagy hogy mit érzek, amikor a saját könyvespolcomra pillantok a dolgozószobámban. „Ó, kedves barátaim!” – kiáltok fel majdnem. Abban is biztos vagyok, hogy ők is pont ugyanígy éreznek velem kapcsolatban.

Be kell vallanom, hogy természetesen előfordul az is, hogy egy hirtelen jött hangulatváltozás miatt a legszebb könyvespolc is egy vízszintes temetővé vál­tozik és úgy tűnik, mintha a szerzők ne­vei sírkőbe vésett gyászfeliratok lenné­nek: „Itt nyugszik…”. Ilyenkor csupán egyet tudok tenni: összeszedem magam, oda­sétálok a könyvespolchoz, leveszek egy kötetet és kinyitom. Nincs az a rossz­kedv, mely ellen tudna állni egy nyitott könyvnek.

A régóta halott barátaimmal töltött életemnek vannak jobb és rosszabb periódusai. Sikerült jól megismernem sok régóta halott férfit (és régóta halott nőt is, bár azért a férfiak vannak többségben). Szerencsés vagyok, mert egyes barátságok hosszú évekig vagy évtizedekig tartottak.

Többször előfordult az is, hogy sokévnyi barátság után egyikükkel-másikukkal keserű szakításra került sor. Néha olyan mély volt a törés, hogy az adott szerző összes művétől meg kellett szabadulnom, még ha csak filléreket is kaptam értük. Voltak sötét időszakok is, amikor egy egész társaságnak kellett búcsút mondanom. Más, boldogabb időkben pedig előfordult, hogy egy egész társaságot magamhoz öleltem, miközben csak két-három tagot ismertem közülük.

Ezzel érkeztem el végre e cikk témájához. Meggyőződéses könyvrajongóként és régóta halott szerzők barátjaként igen viszontagságos életem volt, de egy bizonyos témakör mindig a többi felett állt.

Ez az egyetlen társaság, melyet sohasem hagytam el és melynek tagjaival sohasem tudtam betelni. Ez pedig a régóta halott zsidó tanítók társasága. A rabbik, a Talmud bölcsei, az ő elődeik, vissza, egészen a Bibliáig és az utódaik, egészen napjainkig.

A zsidó örökség és hagyomány régóta halott alakjaival nem volt mindig könnyű barátságot kötnöm. Többször előfordult, hogy egy-egy talmudi lapról előlépő rabbi mélységesen megsértette az érzékenységemet. Többször úgy éreztem, hogy egy-egy rabbi feleslegesen ködösít, túlságosan didaktikus, idegesítően szőrszálhasogató vagy a magánéletembe követel túl nagy beleszólást. Ezzel együtt sohasem nehezteltem rájuk. Sohasem éreztem úgy, hogy híján lennének a bölcsességnek vagy nagylelkűségnek. Sohasem utasítottam el a társaságukat.

Vajon mi az oka annak, hogy ennyi időt töltök ezekkel a régóta halott zsidó figurákkal?

A magyarázatot a Talmud Táánit traktátusának 5b. oldalán találjuk, mely egy beszélgetésről folytatott beszélgetést ír le. Jicchák rabbi és Náchmán rabbi együtt étkeztek, majd az asztalnál maradtak, hogy a Tórát fejtegessék. Jicchák rabbi megemlítette, hogy egyszer a következő, igen különös megjegyzést hallotta Jochánán rabbitól: „Jáákov ősatyánk nem halt meg”. Nem véletlen, hogy Náchmán rabbi is furcsának találta ezt. „Hát nem mondtak felette gyászbeszédet a gyászolók, nem balzsamozták be a balzsamozók és nem földelték el a sírásók?” – kérdezte. Nem is beszélve arról, hogy Mózes első könyve egyértelműen közli, hogy miután Jáákov betöltötte a 175. életévét, „behúzta lábait az ágyba, kimúlt és megtért népéhez” (1Mózes 49:33.).

Jicchák rabbi egy prófétai ígéret felidézésével veszi védelmébe Jo­chá­nán rabbi állítását. Amikor a zsidók a babilóniai fogságban szenvedtek, Jeremiás így szólt hozzájuk (30:10.): „És te, ne félj szolgám Jákob, úgymond az Örökkévaló, és ne rettegj Izrael, mert íme én megsegítelek a távolból és magzatodat fogságuk országából; visszatér Jákob, nyugodt lesz és gondtalan, és nem ijeszti senki”. Jicchák rabbi a következő tanulságot vonja le ebből: „Mivel a leszármazottai élnek, ezért ő is él”.

Ezekkel a szavakkal Jicchák rabbi a Jochánán rabbi által is használt „ősatyánk” kifejezés mélyebb értelmére világít rá. A birtokviszonnyal azt jelentjük ki, hogy Jáákov ősatyánk létezése felett nincs hatalma a halálnak. Természetesen Náchmán rabbi is igazat beszélt. Jáákov ősatyánk ember volt. Az emberek pedig halandóak. Jáákov, az ember meghalt. Bebalzsamozták, eltemették és gyászbeszédet tartottak felette. Jáákov ősatyánkat azonban nem lehet pusztán a személytelen „ember” szóval jellemezni. Az emberek meghalnak. Az emberek, akik apákká lesznek, meghalnak. Az én apám azonban életben marad mindaddig, amíg én jelen vagyok, hogy megtestesítsem a belőle fakadó élő szellemet és a szent szikrát, amelyet tőle kaptam.

Amikor a régóta halott férfiakra gondolok, akik folyamatosan, türelmesen, csendesen várnak rám a könyvespolcomon – köztük Jáákov ősatyánk, Jáákov, az apám –, tudom, hogy a régóta halott zsidó férfiaknak igazságtalan előnyük van nálam nem-zsidó társaik felett. Ezzel együtt Szókratészt és Nietzschét továbbra is a barátaim között tartom számon. Még annyi év után is sok időt töltök velük. Hallgatom őket, vitázom és tréfálkozok velük. De egy cseppet sincs lelkiismeret-furdalásom, amikor közölnöm kell: kedves, régóta halott görög és német barátaim, ideje távoznotok, mert Mózes hív a Tóra egyik lapjáról vagy az Álter Rebbe a Tánjá egyik fejezetéből.

Mi a különbség régóta halott barátaim e két csoportja között? Nem lehet, hogy csupán előítéletességről van szó? És miként fordulhat elő, hogy Mózes mesterünk vagy Jáákov ősatyánk ugyanannyira élő a számomra, mint Oberlander Báruch rabbi és a Lubavicsi Rebbe?

Fogalmazhatunk úgy, hogy csak arról van szó, hogy a régóta halott rabbikra nem vonatkoznak bizonyos „archeológiai korlátok”. A következő példával illusztrálnám, hogy mit értek „archeológiai korlátokon”. Howard Carter ünnepelt régész volt, amikor 1922-ben feltárta Tutanhamon sírját. A felfedezés nagyszerű pillanatát felidézve a következőt írja Carter: „Egy pillanatra elvesztette a jelentőségét az idő mint az emberi lét egyik meghatározó eleme. Három- vagy négyezer év telt el azóta, hogy ember járt azon a helyen, ahol állok és mégis, az élet jelképeit látom magam körül. Egy félig telt habarcsos vödör az ajtó mellett, egy megfeketedett mécses, ujjlenyomatok a frissen festett falon, a küszöbre hullott szobadísz, mintha csak tegnap hagyták volna itt mindezt.”

Amikor valamelyik régóta halott barátom könyvét olvasom, hasonlóan ott érzem magam mellett a jelenlétét. Amikor Platón „Köztársaság”-ját lapozgatom és hallom, ahogy Szókratész Glauconhoz beszél, úgy érzem, mintha itt lennének a szobámban vagy én lennék náluk. Szavaik mélyen az agyamba hatolnak. Életben vannak. Vagy legalábbis nagyon közel az élethez. Meglehetősen elevenek, bár az a bizonyos „archeológiai korlát” elválasztja őket tőlem. A közöttünk lévő nem nagy, de igen mély árok azért létezik, mert az összes egyetemi tanárom közül, aki Szókratészra, Platónra és Nietzschére oktatott – és elmondhatom, hogy igazán remek és kifinomult professzoroktól tanulhattam –, egy sem tette a vállamra a kezét és nyújtott át egy kötetet a következő szavakkal: „Fiam, íme a könyv, mely utat mutat az életben”.

Igaz, ez nem is volt feladatuk. Amit a régóta halott görög és német férfiaktól tanultam, ahhoz mindig ásatást kellett végeznem. A múlthoz tartoztak és a remek professzorok segítségével a mélyben kellett felkutatnom, majd onnan a felszínre hoznom őket.

A múlt gondolatainak és igazságainak előásását lehetővé tevő régészeti munkával szemben a Tóra ősi igazságait a hagyomány segítségével fedeztem fel. A hagyomány egészen más kapcsolatot feltételez a múlttal, mint az archeológia.

A hagyományban nincsenek leletek. A hagyomány olyan tárgyakat biztosít, melyek éppúgy jelen vannak a mában, mint ahogy jelen voltak tegnap, száz évvel ezelőtt vagy három évezreddel ezelőtt. Ha valaki ellátogat az Izrael Múzeumba, megtekinthet egy tfilint, mely több mint kétezer éves. Ha megkérdezzük egy kisfiútól, hogy mit lát, azonnal tudni fogja, nem kell semmit sem hozzáfűznünk.

A hagyomány nyelve élő nyelv. Az ógöröggel és a latinnal szemben a héber Mózes mesterünk óta az ima és a rabbinikus irodalom nyelve. Egy mai athéni lakos fel tudja olvasni az Iliászt, ám egy szót sem ért belőle. Egy Bát Jámban élő, szekuláris családban nevelkedő kislány azonban kinyitja a Teremtés könyvét és úgy olvassa, mint egy mesekönyvet.

A hagyományt nem kell megfejteni. Az ősi szövegeket olyan professzorok szerkesztik kritikai kiadásba, akik az egész életüket azzal töltötték, hogy szövegváltozatok összehasonlításával olyan szavak értelmét kutassák, melyeket évszázadok óta nem ért senki. A hagyomány, ezzel szemben, nyitott könyv. A Tóra szavainak nem kell az értelmét keresni, mert az eredeti jelentésük soha nem veszett el.

A hagyományt nem professzorok tanítják.

Ez maga az élő bölcsesség, melyet kézről kézre adtak tovább,  nemzedékeken keresztül.

A tanár a diáknak, a szülő a gyermeknek. Az átadás gesztusa itt kiemelkedően fontos. Ahogy az is, hogy mindkét kézre szükség van hozzá. A szülő vagy a tanár az egyik kezével adja át a hagyományt gyermekének vagy tanítványának. A másik kezével eközben átöleli a gyermekét vagy a tanítványát. „Íme, kedves fiam. Íme, kedves lányom. Ez a könyv vezesse az életedet”. Gyakran egy csók és egy áldás is kíséri ezt a mozzanatot.

Így tehát, amikor leveszem Szókratészt a polcról és hallom, ahogy az ókori Athénban szónokol, akkor nagyon is élőnek látom régi görög barátomat. Vagy legalábbis majdnem élőnek. Amikor azonban azt hallom, hogy Jáákov ősatyánk maga köré gyűjti a fiait, hogy az utánozhatatlan atyai szeretet mélyéről fakadó és semmivel sem összehasonlíthatóan tiszta és szent elméjéből kiáradó áldásait átadja át nekik, akkor egy gyengéd kezet érzek a fejemen és teljesen biztos vagyok benne:

Jáákov ősatyánk nem halt meg.

Jáákov ősatyánk él.