Kaczér Illés: Ne félj szolgám Jákob 6.

Kaczér Illés: Ne félj szolgám Jákob 6.

 

A Nikolsburgerek császári „sógorai”

 

– Mit tudják ők, mikor ismétlődik ott a háború és netán még véresebben, mint valaha? Amíg a Korzikai él, sehol sem biztonságos császárok szomszédságában. Én nem vinném fiatal leányaimat a mészáros közelébe. Ha tehetném, az öregeket is idehoznám. Itt a hegyek közt, ahova nem lehet ágyút vontatni, mégis csak biztosabb.

Helén mama vonogatta a vállát és Manasse papa hangja szemrehányó lett.

– Akkor nem mondtad, hogy Pozsonyban akarnál maradni. Álltál volna a bámészkodók közt, egy sorban a röhögő és lármázó csőcselékkel és meresztgetted volna a szemedet, mi történik a kapuk előtt és mi történik a kapuk mögött? Végignézted volna és végignézhettem volna én, miként alázzák meg Ausztriát?

– Egy Nikolsburger! – kiáltott fel az asszony. – Olyan büszkék vagytok. Ti és a Lotharingiai Ház. Jósua a nagy Kaunitz gabonakupece volt. Bocsánat a tiszteletlenségért, ezt csak mi, a harmadrangú Holischauerek, mondjuk így. Szerintetek gabonakancellár volt Jósua. Ám jó. A híres gabonakancellár és fia, a még híresebb Dávid Lévi, császárnőket és császárokat oktatott ki, hogyan kell uralkodni. De azt nem tudtátok kikönyörögni magas pártfogóitoknál, hogy a leányaitok ott menjenek férjhez, ahol születtek és nevelkedtek.

– Egy Nikolsburger nem könyörög. De nem is lázad. Egy Nikolsburger engedelmeskedik.

– Te talán engedelmeskedtél? Elfutottál, hogy kijátszd a császárjaidat.

Manasse szava halk lett. Mintha nem is a felesége, hanem valamilyen felsőbb számonkérő előtt kellene igazolnia magát.

– A császári törvény elől futottam meg. De csak azért, hogy egy fontosabb parancsot teljesítsek.

Megemelte hangját és mintha egyszeriben görnyedt tartását is levetette volna.

– Ha átnézed a családi iratokat, találsz ott egy fogalmazást bizonyos beadványról. Eredetije a bécsi udvari levéltárban hever. Okfejtése a nagy Maimonidészre, stílusának előkelősége egy másik ősünkre, Don Isac Abarbanelre emlékeztet. – Ha Ádám és Éva és ivadékaik – mondja ez az írás – nem teljesítették volna a felsőbb rendeletet, amely a világteremtés hatodik napján kelt és amaz ismert szavakkal kezdődik: „Szaporodjatok és sokasodjatok”, Felségtek dicső őse, Károly császár sem bocsátott volna ki a rendeletbe ütköző, tehát minden kétséget kizáróan érvénytelen ellenrendeletet… És ha éppen tudni akarod, Cheile fiam, ezeket a figyelemreméltó szavakat a mi Dávid Lévink, igenis, a nagy Dávid Lévi írta a Józsefhez intézett előterjesztésében. József belátta, hogy Dávid Lévinek igaza van. De József meghalt és az új uralom nem akart tudni Józsefről. Lipót nem látott be semmit és alig maradt a trónon két évnél tovább.

A Nikolsburgerek úgy beszéltek a császárokról, ahogy sógorokról szokás. Egyszerűen a keresztnevükön emlegették őket. József, Lipót, Ferenc. A szentmiklósi évek alatt róluk is kevesebb szó esett: Menasse egyre ritkábban vitatkozott kedvelt császárjaival. A feleségével lefolytatott párbeszéd és az üzlet bécsi veszteségei egy időre visszaterelték a családi kötelességekhez és az üzlethez. Összeállt Fürth Gedáljával, aki bizonyos Mayer Amsel Rothschild frankfurti kereskedővel volt összeköttetésben és a napóleoni háborúk előtt Mayer Amset fiának, Nathanielnek szállította Angliába a gyapjút. A társulás következtében Fürth fia, Azriel, elvette Nikolsburger Ráchelt. Röviddel ezután Hanna is férjhezment. A szentmiklósi jesiva első növendéke, Semája Káhn vette el. Semája két évig szombatolt a Nikolsburger-házban s a nyúlánk, feketeszemű, pap-ősöktől származó bóchert már mindenki kedvelte.

Hanna eljegyzése után Manasse papa új szombatost hozott a rabbi udvarából. A család összenézett. A nagycsontú vörhenyős Sulem kopott volt és ágrólszakadt, félszeg és szegletes: erősen kirítt az asztal ünnepi környezetéből. Általános volt a vélekedés, hogy csak átmeneti vendég, amíg jobb nem akad. De Manasse nem így gondolta. Manasse a világtalan rabbi belső tekintetével nézte az új bóchert és olyan rejtett szépségeket látott meg benne, amelyeket a többiek nem tudtak és nem is akartak felfedezni.

Sulemnek minden fogyatékossága mellett volt egy nagy előnye: a rabbi különösen kedvelte. Még az első fél év után történt, hogy a jesiva nyári szünidejéről visszatérve ott szorongott mintegy félszáz hallgató-társával az előadó-emelvény alatt. Juda Lőb rabbi felemelte a fejét és reádobta mutatóujját.

– Te vagy az ott, Sulem? Gyere fel hozzám.

Sulem megrettenve fogadott szót: a vak rabbi meglátta és megismerte. A rabbi valójában nem látott semmit. De megérezte rajta a föld szagát és az istállószagot, amelyet a falujából hozott és barátságosan érdeklődött nála, mit csinált, hogy töltötte el a szabadság heteit odahaza. Sulem nagyon szégyellte magát. Nem mondhatta, amit a többi diák mondott, hogy átnézte a jesivában tanult anyagot. Az apja földhözragadt paraszt, a házában és az egész faluban nem ismerik a könyvet. A rabbi ezt nem vette rossznéven tőle. A rabbit a föld érdekelte, az ásó meg a gereblye, a giliszta a barázdában, a vakondtúrás, az ürge és a sebzett bordájú ló. A vakember látni akarta az életet, amely Isten napja alatt mozog és azt tudakolta a többi között, hogy vajon alaposan megvakarta-e Sulem az apró tehén hátát. A jesiva rengett a hahotától, amikor Sulem igenlően válaszolt. De a vak rabbi csak bólogatott; átszellemült arcán világított a mosoly.

– Egy anyát simogattál meg, Sulem.

Eltűnődött és még ezt mondta.

– És netán egy elhalt dédanyát.

Az utóbbi szavaknak már kabbalisztikus értelme lehetett, ezt csak Manasse papa foghatta volna fel. Sulem és a többi ifjú számára a jesivában tilalmas tudomány volt a kabbala. Maga Kunicz rabbi tilalmazta azzal a megokolással, hogy rejtett ismeretekre az ember csak élete utolsó szakában érett.

(Folytatás következik)