Kaczér Illés: Ne félj szolgám Jákob 18.
A sátán itthagyta árnyékát
Jitelének már nincs nagy kedve a szidrához. Olyan kérdéseket intéz az apjához, amelyek semmiképpen sem illenek bele Jákob, Elifáz, Ráchel és Lea történetének a keretébe, holott ez az elmúlt hét és a mai nap uralkodó története. Azt kérdi például, hogy tudják-e a gójok, mi minden tilos a zsidóknak szombaton. Sulem azt feleli, hogy a zsidók közül is csak az írástudók tudják. A kislány erre megjegyzi, hogy azok a magyar urak azt hihetik, hogy idegen faluban járkálni se szabad szombaton.
– Járkálni mindenütt szabad Jitele. Föltéve persze, hogy a megtett út nem több két mérföldnél.
– De tatus, az a kocsma még félmérföldre sincs tőlünk.
– Oda én nem mehetek.
– Kár! Szerettem volna veled menni és megnézni.
– Ma nem. Megnézheted holnap.
– De holnap már csak kívülről. Amikor elutazunk mellette.
Sulem nézi a csalódott arcocskát. A szeme felcsillan. Van egy szép története Jitele számára.
– Tudod te, Jitele, ki volt a Remá? Te azt nem tudhatod. Nagy tudós volt, akár a Rási. Az apja, reb Iszerl, selyemmel és bársonnyal kereskedett Krakauban. Reb Iszerl minden pénteken pontosan tizenkettőkor bezárta a boltját, hogy készülhessen a szombatra. Egy péntek délelőtt hatlovas hintó áll meg a bolt előtt, kiszáll egy nagy úr, bemegy reb Iszerlhez. – Kellenének nekem, zsidó, bizonyos selymek, mintás brokátok, nehéz bársony és könnyű bársony. Reb Iszerl kirakja a pultra a végeket. A nagy úr megadja a méreteket. – Vágj le öt rőföt, vágj le hét rőföt, ebből négyésfél rőföt. Ütötte a tizenkettőt, reb Iszerl azt mondja, zárnia kell. A nagy úr rá se hederít. Kell neki még ez és kell neki még az. – Sajnálom, nagy úr, számomra megkezdődött a szombat. – Akkor nem vásárolok nálad. És ezt is itt hagyom, amit már kiválasztottam. – Jól van, nagy úr, hagyd itt… Amikor a vevő az ajtóból hátravetett, látta reb Iszerl, hogy Bal-Zebub volt nagy úrnak öltözve. Óriási kára volt a sok levágott anyag miatt. De az ég megjutalmazta az állhatatosságáért. A fia lett a nagy Remá.
– Maradt neki annyija, hogy szombatot csináljon? – kérdezi Jitele.
Sulemnek nem tetszik a kérdés. Türelmetlen mozdulatot tesz.
– Mehetsz az anyádhoz, Jitele.
Visszalóbálja magát a könyvhöz. Gajdol. „Fogada Léa a méhében. És szüle fiat…” Nem találja meg az összefüggést, az értelme is más a szövegnek, mint az imént volt. „És elnevezé Rubennek. Mert azt mondja vala: Meglátta az Úr az én nyomorúságomat… az Úr az én nyomorúságomat…” Valami kimaradt. Átugrott fontos verseket. Jitele megmondhatná, hol hagyták abba. De Jitele a maga gyermek-fejével folyton arra gondol, amire most nem szabad gondolni.
Kezdjük az egészet előlről. „És elindult Jákob. Meghált a mezőn. Az Úr megjelent álmában és azt mondta: Ezt a földet, amelyen fekszel, neked adom és a gyermekeidnek…” Öt köböl földet adnak a csárdabérlethez. Ha ez az a föld, amelyen fekszik, vagy ha ilyen fekete és kövér, mint ez itt, élvezet rajta termelni. Jajrizs papának csak negyedfél köböl földje volt. Ha szántott, a gyerekek szedték ki a barázdából a köveket. Lájle mama még ma is élne, ha ebben a puha talajban húzta volna az ekét. Az öt köböl csak ráadás. A csárda az országúton fekszik, a legjobb helyen.
Riadtan kapja fel a fejét. Senki se nézett oda és nem látta, hogy mélyen elpirult, ő azonban érzi önnön szégyenét, hogy nem a szidrán, hanem a szántón, a kocsmán és a mindenféle szeszesitalokon jár az esze. És hogy maga is tojásos lepényt szeretne most enni. Hol van az ő jámborsága és istenessége, ha engedi, hogy a testi vágyak elhatalmasodjanak rajta, amikor itt a nyitott könyv az ízek ízeivel! Amiket nem élvez többé, mert bűnös fejjel a három férfiúra gondol. Semmi kétség, nem az ég, hanem az alvilág küldöttei voltak. Meg akarták környékezni. Reb Iszerl meglátta, hogy vevője a pureci öltözetben Báál-Zebub volt, a sátán. Az ő sátánjai már nincsenek itt, de itt hagyták az árnyékukat. A gyékénytől a szekérig mindenre ránehezedik.
A gyerekek az anyjukon nyűgösködnek. – Mailech visszatér a tojásos lepényhez. Szombat délelőtt azt szokás enni.
– Hallgass el, Mailech, – inti le Jitele. – Most mesélte el anyuci, hogy beszélt Dávid Lévi dédapa a császárnővel. Németül vagy latinul?
Anyucinak nincs több kedve mesélni. Behunyja a szemét, elgondolkozik. Igyekszik összeszedni magát. A falu felé tekint. Sóhajt. Nézi a gyerekeit s tart tőle, látják a ziláltságát és a kétségbeesését. Változtat a tartásán, már mosolyog. Mailech ne gondoljon a tojásos lepényre és Jitele se nézzen bele, a tépelődéseibe. Sötétbársony szemében valami édes-szomorú fény gyúl ki, ahogy beszél.
– Berejne nagymama nagyon szép volt. Dóra néni házában Pesten van róla egy csontrafestett kép, azon még látni. Az arca hamvas barack, a haja vörös, mint a réztető a császári kastély tornyán. A császárnő egyszer a tulajdon kezével megsimogatta a fejét és megkérdezte tőle: „Hogy hívnak, gyermekem?”
– Azt mondta neki: gyermekem? – álmélkodik Jitele…
– Mein Kind, mondta.
Malke mama újra elmesélheti a hihetetlen esetet. Dávid Lévi fiatal házas volt és a világszép Berenikét meg akarta mutatni Bécsben. Malke mama magától Berenike nagymamától hallotta. Berenike már nagyon öreg volt akkor, foga se volt, de még mindig szép volt. „Wemenem gehert dos scheene Weiberl?” kérdezte a felséges uralkodó asszony Dávid Lévitől. Berejnét, Troppauból hozta Dávid Lévi, Berejne apja ott mézzel és viasszal kereskedett. Dávid Lévi Bécsben a Zum gelben Turban-ban szállt meg és az első években mindig magával vitte a feleségét.
Mailech nyafog, Malke mama nem hallja. Meséli tovább Jitelének és önmagának.
(Folytatás következik)
Részlet egy közeljövőben megjelenő könyvből
Megjelent: Gut Sábesz 3. évfolyam 45. szám – 2014. november 17.