Kaczér Illés: Ne félj szolgám Jákob 14.

Száraz kenyér a cigánynak

Jitele a nagykendővel a vállán áll az asztalnál és Mailech az orráig az apja öreg rókabőrkabátjába burkoltan, mert hűvös este lett. Jitele jóízűen szürcsöl és megjegyzi.
– Ez sokkal jobb, mint a latorkai tej. Ebbe cukrot tett a tehén.
Mailechnek is nagyon ízlik. Már harmadszor kér. Malkele mama szigorúan mondja, hogy nem jó tele hassal aludni menni. Elnyom egy sóhajt, siet el az asztaltól, Megy ágyat vetni a gyerekeknek.
– A szombat tiszteletére! – mondja Sulem, miután kényelembe helyezkedett az asztalfőn. Kitakarja a halmocska szilárd ennivalót, a kenyeret és a sajtot. Megnézi, visszatakarja. Holnapra is hagyni kell valamit. Még két szombati lakomára kell felkészülni, a délire és a délutánira. A gyertyák fel-fellobognak, sorvadoznak a szélben. Sulem átnéz a lángokon. A falu végi kuckók felől lompos alakok sompolyognak elő. Villogó szemmel közelednek. Kesét nézegetik? Vagy csak a szombat fényeit bámulják, mert ilyet még nem láttak eddig? Sulem nem akar törődni a gyanús alakokkal. Kese sorsa sem érdekelheti: az asztalra könyökölve és szeme elé ernyőzve tenyerét az első szombati lakoma nagy elégültségét énekli. Az utolsó gyertya is elaludt és még mindig dúdol. Észre sem veszi, hogy már nem péntekesti a dúdoló, ez már az, amelyet szombat este a Királynő távoztával a sötét és bizonytalan hétköznap küszöbén gajdolnak a riadt és gondbaborult zsidók: „Ál tirá ávdi Jáákov!” Ne félj, szolgám Jákob!

* * *

– Gut Sábesz! – bólogat Sulem, ahogy a délelőtti zsinagógából hazaérkezett.
A „zsinagóga” a rét szélén volt, ahol kilenc fácska hajlong a szélben. Három fehértörzsű nyírfa, két kopaszodó juharfa és négy göbös testű, lógós ágú fűz. Kilenc meg Sulem az tíz, a gyülekezet teljes. Nincs is nagy különbség. A fák hajladoznak, mormognak és suttognak. Sulem ugyanezt teszi. De mert Sulem az előimádkozó, az ő hangja néha érthetőbb. „Minden élő lelke dicséri nevedet…” Most végre itthon van. Az imabatyu a hóna alatt, mintha messziről hozná.
– Gut Sábesz! – kiáltja a kicsiny Mailech.
– Gut Sábesz! – csendül fel Jitele kedves hangocskája.
Kese is a szekér közelében jobbra és balra lóbálja a fejét, mintha mondaná:
– Gut Sábesz, Gut Sábesz, Sulem gazda.
Malkele ül a ládán és alig-alig biccent. Mi baja már megint? Eszi, emészti magát ezen a szép szombati napon. Az este is lelte a hideg. „Újrakezdődik”, – suttogta „Latorka utánunk jött.” „Dehogy jött, dehogy jött, Malkele, Latorka ,ott maradt északon, itt már nem lesz baj. A bátyúi istenes is mondta.” „Ismeri a bátyui istenes ezeket a cigányokat?” „Nem ismeri. De ha ő egyszer megmondta, amit megmondott, akkor ezek itt szelíd cigányok lesznek.” „De figyelted te, Sulem, hogy nézik a gyerekeket?”
Sulem most odamegy az asszonyhoz és az álla alá cirógat.
– Még mindig búsulsz? Nem volt elég éjjel?
Éjjel én nem búsultam.
– És ki hallgatózott és ki nézett ki az útra reggelig? Na, megtámadtak bennünket? Ugye, hogy nem támadtak meg.
– Nem támadtak meg. De most elvitték az utolsó darab kenyerünket.
– Mi-it? Elvitték? Amit az este félretettem a második és a harmadik lakoma számára? Világos nappal?
Sulem vakmerő tolvajlást gyanít. Mialatt ő a kilenc fácska társaságában áhítatoskodott, idesurrantak a cigányok. Akik mégsem oly jóravalók, mint feltételezte. De ahogy nézi a gyerekeket, Jitele arcáról sunyi bűnbánatot olvas le
– A mama haragszik, – duzzog a kislány – mert odaadtuk a kenyeret Dudujnak.
– Miféle Dudujnak?
– A furulyás cigánynak.
– Kérte tőled?
– Nem kérte.
– Akkor, hogy tehettél ilyet?
Jitele nézi az apja bozontos szigorát és szaporán kezdi:
– Be akartam menni a faluba. Mailech azt mondta, jön ő is. Jó, gyere te is, Mailech. Duduj feküdt az árokban és imádkozott.
– Az árokban imádkozott?
– Furulyázott, – kiáltja Mailech.
– Igen előbb furulyázott. Azután kivette a szájából a furulyát és kiáltozott. „Úristen az égben, telemegy a furulyám nyállal… Isten úr, isten úr, ha te olyan éhes lennél, mint Duduj: küldenél neki egy darab száraz kenyeret.”
– És?
– Erre, visszajöttünk a kenyérért és odaadtuk Dudujnak. Elég száraz volt.
Hiszen akkor rendben van, gondolja magában Sulem. Ahogy az asszonyt nézi, zavarban van, maga is érzi a nyomasztó válságot, szombat van és nincs egy falat kenyér a házban. De ha a gyerekekre néz, megenyhül. Ezek a kis tékozlók Isten úr küldöncei voltak. Isten meghallgatta Duduj cigányt, aki olyan gorombán imádkozott. Semmi kétség, az ő jóval finomabb és előzékenyebb kenyérkérelmei is meghallgatásra találnak.
Ez a gondolat nagy megnyugvással tölti el Sulemet. A „templomból” hazajövet maga is a darab száraz kenyérre gondolt. Tartott tőle, hogy enged testi vágyainak, leül az asztalhoz, feltakarja a félretett ennivalót és nem takarja idejében vissza. A vége az lesz, hogy morzsányi se marad a két ünnepi lakomára. Ezt a kísértést is megúszta és meglehetősen olcsón. Vannak itt azonban fontosabb teendők. Szombat délelőtt van, még egy-két óra az ebédidőhöz. Ilyenkor az ember azt teszi, amit a babiloni fogság és az írástudó Ezra óta mindenik őse megtett. Előveszi az Öt könyvet és áttanulmányozza az esedékes hetiszakaszt, a „szidrát.” Aztán maga mellé ülteti a gyerekeit és magyarázza nekik a szöveget.
– Jitele, fiam, melyik szidra van soron?
– Hogy melyik szidra? – Jitele hiába töri ezen a fejét.
– Hát persze, hogy nem tudod. A héten utaztunk, nem értünk rá tanulni. Igen egyszerű pedig. Az elmúlt héten „Toldóth,” ezen a héten „Vájécé – És elindult” No gyertek ide gyermekeim. Hozzátok a gyékényt a bakról. Itt száraz a fű, ide terítsd. Üljetek mellém.

(Folytatás következik)

Megjelent: Gut Sábesz 3. évfolyam 37. szám – 2014. november 12.