Kaczér Illés: Ne félj szolgám Jákob 12.

Kaczér Illés: Ne félj szolgám Jákob 12.

Szombat az Ecsedi hajó mentén

Malke asszony nézi az emberét és hosszú idők óta először tetszik neki. Mi tetszik rajta? Az érdeklődése, a méltatlankodása; az, hogy kezd beleszólni a világ dolgaiba. Nem is olyan nagy baj, hogy elment a bátyui szenthez és emberek közt volt déltől éjfélig. Jó előjel Károly számára. Még nem adta meg magát Malkele, még ellentmond, de inkább csak, hogy a maga belső kételkedésének hangot adjon.
– Béke lesz. De lesz-e számunkra kenyér? Mély meggyőződéssel feleli az ember:
– Ha béke lesz, kenyér is lesz. Mert a sok kardból ekevas készül. Mindennél fontosabb, hogy a világ megnyugodjon végre. Tudod, mit mond Rábbán Simon ben Gámliél? Három pilléren nyugszik a világ. A törvényen, az igazságon és a békén. Az Atyák Fejezetében tanultuk Jitelével alig két hete… Jitele, kislányom, ébren vagy már?

* * *

Nem szívesen ment Nagykárolyba, gyerekesen rettegett a grófi várostól, amelyről egyébként nem tudott semmi rosszat. De egynek nyugtalanságai és előítéletei közepette is nagyon örült: a zsinagógának. Két év magányos raportozás után végre tagja lesz ő is a gyülekezetnek, amely minden kétséget kizáróan érvényes és jogfolytonos, mert tíz férfiú mindennap, még országos vásárkor is együtt van. Egy ember egyedül áll. Kettő is egyedül áll. Három zsidó férfi már kis közösség, amely együttesen mondhat köszönetet a Táplálónak, étkezés után. De étkezés előtt, amikor az életet és az élet javait kell kérelmezni, csak a szent tíz, a minján, küldöttségképes.
Néha azon kapta magát, hogy a kis közösség is kielégítené. Az asztali hármak együttese. Ült a kemény deszkaülésen és orrcimpái Károly felé tágultak. Blimele sógornő péntek esti asztaláról friss fonott kalács, töltött hal és sáfránnyal, borssal és petrezselyemmel fűszerezett tyúkleves szagai érkeztek és ezek a szagok, úgy elhatalmasodtak benne, hogy erős szegény-rokon-gőgje meghátrált és a tudatalattija legfenekére bújt el. Már élvezte az ünnepi vacsorát és a nagy tiszteletet, amely a távolról érkezettnek az első egy-két napon kijár. A sógor minden bizonnyal neki kínálja fel a péntek esti kiddust, ő ízleli meg először a bort és milyen tüneményesen jók ezek a hegyaljai borok! És asztalbontásnál ugyancsak boroskehellyel a kezében ő szólítja meg az együttest: „Uraim, elénekeljük az áldást!” Mire a hármak fennhangon éneklik: „Áldassék, mert az övéből ettünk”. Ez oly meggyőző, semmiképpen sem gondolhat arra, hogy nem az övéből, de a gazdag sógoréból ettünk.
A testi éhségnél is erősebben dolgozott Sulemben a kiéhezett lélek, a vágy, hogy befogadtassék a közösségbe. Nevetgélt, ahogy a közeledő jelenetet látta. Mordecháj magával viszi a péntekesti istentisztelethez. Az ifjak még sodort tincseiken babrálnak, az öregebbek frissen fésült szakállukat simogatják. A gyertyák már égnek, kezdik árasztani a mellre nehezedő ünnepiességet. A szájak mozognak és dünnyögnek. Ez még csak az előkészület, a szívek és a hangszálak hangolása. Még nem hangzott el az indító zsoltár: „L’chi nörannenu l’Ádo-náj… Gyerünk, ujjongjunk az Úrnak!” Még idejében érkeztünk. Innen is, onnan is elé sietnek az emberek, rázzák a kezét. „Béke veled testvér. Ki vagy? Honnan jössz?” Az írástudók ingatják a fejüket és behunyt szemmel hümmögik: „Aj, északról!” Szombat délelőtt újra érdeklődnek, de ezúttal hivatalosan. Az elöljárók az ezüstszegélyes talisszal a fejükön félreszólítják a sógort. „Ahá! Ahá!” És amikor a tórát az olvasóasztalra fektetik, a felolvasó harsány szóval hívja őt a kigöngyölt pergamen elé: „Lépjen elő… jáámod!… Indul az emelvény felé, a boldogult Manasse Nikolsburger veje! Hallgasd csak, hallgasd! A veszélyből való menekülés hálaversét kiáltja, mert halálos szorongatottságból szabadult meg a családjával együtt. Most pedig felajánl a Misna-egylet javára, mennyit, te? Kilenc krajcárt. Nem maradhatott neki több. Ej, hiszen ez a Sulem ben Jajris nem is közönséges reb, hanem „mórénu reb”. Ami azt jelenti, hogy szavahihető oklevelek szerint jesivavégzett írástudó.
A szép zsinagógai jelenet sajnálatos módon elmaradt és Blimele sógornő pénteki konyhájának a szagait is elfújta a szél. Ki tehet róla? Kese a maga alattomos feje után ment; valamilyen saját külön keresztúton léphetett félre, mialatt gazdája; kezében az ostorral, szunyókált. Nem vitte Károlyba a szekeret; de Kállóba se vitte. Csak dél felé tudódott ki; hogy rossz útra tértek. A nagy mocsár, az Ecsedi Láp mentén tévelyegtek. A talaj ragadós volt és süppedős, ahol nem fogta a kerekeket, süllyedt és visszaugrott, mint a kőttes tészta.
– Azért csak menjetek folyton-folyvást délnek, magyarázta nekik a szamaras ember. – Kicsit körülményes, kicsit fáradságos, de ha jól mentek, így is csak elértek Károlyba.
Így is csak. És ha jól megyek. A paraszt a szamáron könnyen beszél. Mit tudja ő, mit jelent a zsidónak a pénteki utazás? Ősz van, a nap rohamosan rövidül, mindent el kell követni, hogy ránk ne szombatodjék az úton. Sulem már azt is elfelejtette, hogy a gyerekek éhesek és ha szaladnak, még inkább megéheznek. Csak szálljanak le és szaladjanak a szekér után, tehermentesítsék a lovat. Kész szerencsétlenség, ha itt a lakatlan mocsár partján lepi meg őket a péntekeste.
Ezt Malke asszony is tudja. Nézi a felhőfoltos eget, nézi a lefelé guruló mérges napgolyót és arca csak akkor derül fel egy kevéssé, amikor a messziben zöldmohás torony tűnik fel és a torony alól sárgán, fehéren, kéken, zsúpfedeles házikók bújnak elő, mint kotlós alól a csibék. Még egy kis erőfeszítés, told a szekeret, Sulem, én is tolom, mindjárt benn vagyunk a faluban.
– Mindjárt? Szép kis mindjárt. Az legalább egy negyedóra.
Sulem nézi a lemenő napot és azt mondja. – Halt! Itt állunk meg. Szombat van.
Már csak annyi időt engedélyez magának, hogy kifogja Kesét és a réten, ahol megálltak, hosszú pórázra eresztve egy bütykös kis ficfához kötözze. A réttől néhányszáz lépésnyire a faluvég cigányai henyélnek rozzant vályogviskóik és lyukas sátraik körül és Sulemben átvillant a nyugtalanság, hogy a cigányok szemet vethetnek a lovára. De a következő pillanatban már nem ér rá nyugtalankodni. Találhatott-e más megoldást, mint a ló eltávolítását a jármű elől? Ez most nemcsak azért volt fontos, hogy Kese szombaton át maga gondoskodjék az eledeléről, hanem főként azért, hogy használhatóvá váljék a szekér. Kesével a rúd előtt tagadhatatlanul jármű, amelyet még megérinteni sem szabad szombaton. De a ló távollétében nem jármű, hanem – és ezt fedett volta is bizonyítja – lakószoba.
(Folytatás következik)