És lesz, ha hallgattok parancsolataimra amelyeket én ma nektek parancsolok… akkor megadom országtok esőjét annak idejében, az őszi esőt és a tavaszi esőt… (M.V. 11:13-14)

Ha a törvényeim szerint jártok és parancsolataimat megőrzitek és megteszitek azokat, akkor megadom esőiteket az ő idejükben és a föld megadja termését… (M.III. 26:3-4)

Izraelben az év 12 hónapjából hét hónapon át nem esik eső. Az esős évszak szukot után kezdődik. Az első, őszi eső, a jore, illetve az utolsó, tavaszi eső, a málkos, melyeket a fenti idézet is említ, több alkalommal is előkerül a Tórában, mely az esőről Isten és a zsidó nép kapcsolatának részeként beszél. Bár az eső természeti jelenség, Izrael Földjén mégis különös, természetfölötti, vagy spirituális jelentőséggel is bír, és a világ Teremtője, Izrael Földje és a zsidó nép különleges, örök kapcsolatát jelképezi.

Az első eső tehát a jore nevet viseli. A név az egyik értelmezés szerint annyit jelent: tanítás, mert – ahogy a Talmud (Táánit 6a) mondja – ez a tél első figyelmeztető jele, ami arra tanít minket, hogy fel kell készülnünk a télre, rendbe kell hoznunk a tetőt, és elraktározni a napon megszárított termést. Napjainkban másként készülünk a télre, de az első őszi eső még mindig fontos figyelmeztető jel a hideg idő beálltára. Egy másik magyarázat szerint a jore azt jelenti: átáztat, átitat. Az első eső feltölti a szikkadt föld repedéseit, és leszivárog a mélybe, átitatja a földet. A harmadik magyarázat szerint azért nevezik jorénak, ami a lövés jelentésű szóból is eredhet, mert – akárcsak a kilőtt nyíl – pontosan eltalálja a célját. Az az eső, amelyik nem oda, nem úgy, vagy nem akkor esik, amikor kell, inkább árt, mint használ.

A most ünnepelt smini áceret/szimchát Torá kettős ünnepének egyik fontos pontja a muszáf (délelőtti) imában elmondott tfilát hágesem, az esőért való könyörgés. Az előimádkozó és a közösség egymásnak felelgetve mondja el ezt az imádságot. Nemcsak arra kérjük Istent, hogy őseink erényeit figyelembe véve és az ő érdemükben adjon nekünk esőt, hanem arra is, hogy olyan esőt adjon, mely életet és jólétet ad, nem pedig – ne adj’ Isten – elvesz, rombol és tönkretesz. Ettől a naptól fogva chesván hó hetedikéig, illetve – Izraelen kívül – december ötödikéig, vagy hatodikáig nem imádkozunk az esőért, de a harmat helyett már az esőt megemlítjük a mindennapi ámidá főimádságban.

Az esőt a Tóra az isteni tanításhoz is hasonlítja a nemrég felolvasott Háázinu szakaszban (M.V. 32:2):

Permetezzék mint az eső tanításom, hulljon mint a harmat szózatom, mint permetezés a sarjadékra és zápor a fűre.

Ez is megerősíti azt a fenti kijelentést, hogy a Tóra és az eső között szoros kapcsolat van: mindkettő az Istentől, az Égből érkezett áldás. Így kapcsolódik össze még inkább szimchát Torá/smini áceret napjának két központi eleme: egyrészt befejezzük és rögtön újra is kezdjük a Tórát, másrészt elmondjuk az esőért való imát.

Az eső azonban a testünkhöz is kapcsolódik. Az esőt héberül így nevezik: gesem, és ugyanez a szótő jelöli az emberi testet is. Az eső vízből van, a víz pedig az élet alkotóeleme, mindenben, ami a földön létezik, megtalálható, többek között az emberi testnek is háromnegyed része vízből áll. Így kerül teljes egységbe az ember, és az őt éltető két elem: az eső és a Tóra. Ahogyan a víz körforgása örök, úgy a Tóra sem ér véget soha, ahogy befejezzük az olvasását, már el is kezdjük újra, egyetlen napot sem hagyva ki. Ezért is említjük őseink erényeit és érdemeit az esőért mondott imádságban, hiszen ugyanannak az örök körforgásnak a részei vagyunk, akárcsak szent életű őseink. Így fejezzük be az esőért való imát:

Hiszen Te vagy örök Istenünk, aki szelet fúvat és esőt hullat áldásra és nem átokra; életre és nem halálra; bőségre és nem ínségre.

A közösség pedig minden sorra így felel: ámen.

 

zsido.com