Idén április 23-án este köszöntött be jom hásoá, a holokauszt mártírjainak és hőseinek emléknapja. Ezen a napon a második világháborúban ártatlanul meggyilkolt hatmillió zsidó áldozatra emlékezünk. Megemlékezni pedig a személyes történeteken keresztül lehet a leghatékonyabb módon.
Jom hásoá napján Yakov Nayerman és édesanyja egy beszélgetését idézzük fel. A történet Nayerman tizenkét éves korába repíti vissza az olvasót, a konyha melegébe, amikor az ellenőrzésre váró füzetei fölött egy kérdést tett fel édesanyjának.
Jom hásoá napján idézett beszélgetés így kezdődött
— Mama, láttál valaha élő németet a háború alatt?
— Igen, kétszer. Másodszor már a győzelem után, mikor a foglyokat átvonultatták Moszkván.
— És láttál lövöldözést?
— Igen. Távolról.
— Mikor?
— Amikor először láttam németeket…
— Hogy történt?
— Nehéz visszaemlékezni. Ne beszéljünk róla, jó?
— De Anya, ha most nem meséled el, soha nem fogom megtudni. Ez titok?
— Nem, nem titok. Egyszer elmesélem. De most menj aludni…
— De miért nem most? Senki sem zavar minket. Mikor lesz megint ilyen pillanatunk?
Majd a következő vallomással folytatódott
A kisiskolás kérdésemre először elutasító fejcsóválás volt az édesanya válasza, aztán egy sóhaj, majd halkan, szinte suttogva mesélni kezdett.
„Mint tudod, 1938-ban költöztünk Krizhopilból (Vinnicjai terület, Ukrajna) Moszkvába. Heten éltünk egy félszuterén szobában, ami mindössze 14 négyzetméteres volt. Éjszakánként szétszedtük az étkezőasztalt, én ott aludtam. Volódja bácsi az asztal alatt. Alig vártam a nyarat, hogy visszamehessünk Krizhopilba a nyári szünetre. Eszter nagynénémnek volt ott egy kis háza, tyúkjai, a legédesebb görögdinnyék, és az összes legjobb barátom.
1941-ben is odamentünk. Akkor voltam 14, és velem volt az öcsém, a te nagybátyád, Szjuta. Három héttel később kitört a háború.
Összegyűjtöttek minket a tanácsháza melletti téren. A rádió hivatalos bejelentése után a tanácselnök kijött, és azt mondta, hogy minden zsidónak menekülnie kell, amíg még lehet.
Sokan, főleg azok, akik láttak németeket az első világháborúban, azt mondták, hogy a németek nem olyan rosszak, hogy semmi sem lehet rosszabb a bolsevikoknál, és úgy döntöttek, maradnak. (»A kommunisták direkt hazudnak.«) De Avreimul bácsi, aki korábban találkozott lengyelországi zsidó menekültekkel, tudta, hogy ez nem propaganda. Minden rokonhoz és ismerőshöz rohant: »Azonnal meneküljetek!«
Menekülés szekéren és gyalog
Az első napon lebombázták a vasutat, az összes járművet a hadsereg lefoglalta, a kolhoz 19 öreg lovat és szekeret adott a több mint 100 embernek – főként időseknek, gyerekeknek és fogyatékkal élőknek. A többieket már besorozták.
A mi lovunkat Orliknak hívták. Nyolcan voltunk a szekéren: a nagybátyám és nagynéném, három fiuk, egy öreg nagymama, meg mi ketten. De mindenki – kivéve a nagymamát – a szekér mellett gyalogolt, hogy ne terheljük Orlikot.
Sietnünk kellett, mert a front közeledett…
Félelmetes volt. Amikor bombáztak, lehúzódtunk az útról, és az árkokban bújtunk el. A német Messerschmittek alacsonyan repültek, és olyan ijesztő, sivító hangot adtak, amit semmilyen búvóhely nem tudott kizárni.
Egyszer egy bomba pont mellettünk csapódott be, az útra. Föld zuhant ránk, és az egyik robbanástól napokig alig hallottam.
De a legrosszabb a folyókon való átkelés volt. A menekülőket csak »szünetekben« engedték át a hidakon, amikor nem haladt katonai vagy hivatalos jármű. Egyszerre csak néhány szekeret. A többi az út szélén várt. Tudtuk, hogy ha a front túl közel ér, a hidakat felrobbantják – hogy ne kerüljenek az ellenség kezébe. Szóval időben kellett átjutnunk.
Egyszer egy kis folyónál keltünk át. Vicces neve volt – talán Szinyuha. A mi szekerünk és még 15 már átjutott. Négy még a túloldalon volt. Köztük volt a legjobb barátnőm, Malka is. Az út szélén álltunk, velük szemben, körülbelül 50 méterre. Integettünk egymásnak a folyón át.
Amikor megjelentek a németek…
Aztán hirtelen megjelentek a németek. Először pár bombát dobtak, mindet a túloldalra, a hídhoz vezető részre. Aztán ejtőernyősök kezdtek leereszkedni az égből.
Most már tudom, hogy a hidat jöttek biztosítani. Soha nem láttunk még ejtőernyőst. Olyanok voltak, mint kis vitorlák, amelyek a repülőgépek mögül nyíltak ki, és gyorsan ereszkedtek a túlpart földjére. Megbűvölten néztük őket, nem tudtuk levenni róluk a szemünket.
Emlékszem, mennyire lenyűgözött, milyen gyorsan és pontosan szedték össze a hatalmas ejtőernyőiket és készítették elő a felszerelésüket. Pár perc alatt végeztek. Valamiért senki sem próbálta megállítani vagy megtámadni őket.
A tíz szekér a „mi” oldalunkon gyorsan elindult tovább. Három család – azok, akiknek a szerettei még a túlparton voltak – és mi, ott maradtunk. Én nem akartam elmenni Malka nélkül.
A hídnál lévő teherautók sietve átjöttek a mi oldalunkra. A krizhopiliak is megpróbáltak a híd felé futni, de elkéstek.
Néhány német, még az ejtőernyőiket sem szedték össze, a híd felé rohant, mindenkit elkergetett, és elkezdték átvizsgálni, nincs-e akna. Aztán az egyikük – valószínűleg tiszt lehetett – odament a menekültekhez. Valamit kiabált, majd a folyó felé mutatott. Mind elindultak abba az irányba.
Láttam, ahogy Malka apja, Joszja bácsi próbált valamit mondani, talán azt kérte, hogy engedjék át őket a hídon. A tiszt megütötte. Joszja felállt, és sietve követte a többieket. Még két katona csatlakozott a tiszthez. Az embereinket egy friss bombatölcsér széléhez terelték.
És aztán, hirtelen, lövöldözni kezdtek. Pár borzalmas sikoly. Aztán csend.
Ott álltam, mozdulatlanul, mintha megbénultam volna. Aztán semmire sem emlékszem.
Malka és a többi áldozat emlékére
Nem tudom, ki tett vissza a szekérre, nem tudom, hogyan értük utol a többieket. Halványan hallottam a síró asszonyokat, akiknek a szeretteit kivégezték. Egész éjjel mentünk tovább. A férfiak mellettünk gyalogoltak, és halkan, szomorúan imádkoztak.
Még heteken át menekültünk, versenyt futva a fronttal. Éhezés, csak héjakon éltünk.
Egy hónap tehervagonban. Tífusz. Temetések az út mentén.
Sok minden elhomályosult, elmosódott az emlékeimben. De az a pár perc… olyan, mintha ma reggel történt volna. Talán ez lesz az utolsó dolog, amire emlékezni fogok, mielőtt meghalok.
Nagyon nehéz volt ezt elmesélnem neked. De azt akarom, hogy tudd. És egyszer majd te is meséld el a gyerekeidnek.
Mert hitünk szerint, amikor emlékezünk a halottainkra, meghosszabbítjuk a létüket ott.
Megígéred?”
— Igen, Anya.
S a fiú így is tett. Jom hásoá napja alkalmából Yakov Nayerman elmesélte édesanyja történetét, megemlékezve ezzel a kis Malka, családja és a kis krizhopili zsidó közösség tragédiájáról.
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.