Reb Elimelech és reb Zisje jó testvérek voltak, életük java részét vándorbottal a kezükben az úton töltötték. Városból városba, stetlből stetlbe jártak, hogy minden házba betérhessenek, ott minden ember búját-baját meghallgassák majd azokat a lehetőségükhöz képest enyhítsék. A szegényeket igyekeztek kisegíteni, a csüggedőket bátorították, a betegeket gyógyították, de a legfőbb céljuk és munkájuk a vallástalanok megtérítése volt, hogy istenhitükben megerősítsék őket.

Habár a két testvér mindig együtt járt, együtt igyekezett az embereket jobbá tenni, egymás módszerével nem mindig értettek egyet. Ha például betértek egy vallásos szegény emberhez, reb Elimelech vigasztalni és bátorítani próbálta, hogy ne csüggedjen, hanem imádkozzék továbbra is, hogy a Gondviselő meghallja nyomorát és enyhítsen azon. Reb Zisje azonban nem akarta elfogadni, hogy egy istenfélő ember szegény sorsú, nélkülöző legyen, s ilyenkor annyit zúgolódott és ostromolta az Egek Urát, míg az Örökkévaló kénytelen volt megfordítani az ínséges sorsát.

Reb Zisje „erőszakos” beavatkozásait viszont igen rossz szemmel nézték az Örökkévaló angyalai és amikor már végleg megelégelték azokat, panaszra mentek a Mindenható elé. Különösen azok az angyalok zúgolódtak, akik az égben mint „könyvelők” dolgoztak, azaz az emberi élet és sors nagy könyveit vezették. Mert hiszen, ha már egy ember sorsát a szegények lapjára könyvelték el – és ezt reb Zisje megváltoztatni akarta – akkor nekik igen sok munka volt onnan törölni, s átvezetni egy másik oldalra.

Az Örökkévaló végighallgatta az angyalok panaszát, azután ráült a könyörületesség hatalmas trónusára és így szólt:

„Igazatok van fiaim és teljesen jogos a panaszotok, de mit is tehetnék az én Zisjele fiammal, aki nekem mindig is hűséges és szófogadó gyermekem volt. Ha háborog is néha-néha, a sok érdeme miatt kénytelen vagyok neki ezt elnézni és kívánságait teljesíteni.

Így szólt tehát az Isten, s az angyalok látszólag tudomásul vették a választ, de titokban elhatározták, hogy maguk tanítják móresre reb Zisjét merészsége miatt, és úgy megtáncoltatják, hogy örökre elmenjen a kedve az égiek dolgába beleavatkozni.

 

Vőlegény lett a váratlan széderesti vendégből

Gondoljon csak bele: elmegy széderezni, majd vőlegényként hagyja el a helyszínt.

 

Egy hóviharos decemberi este volt, amikor a jeges szél mint megannyi hegyes tőr csapott bele mindenbe, ami útját állta. Félelmetesen rázkódtak az erdő fái, amelyek között mint kísértet imbolygott a rongyokba burkolózott két vándor, reb Elimelech és reb Zisje. Kora hajnalban indultak útnak, mert úgy számolták, hogy akkor még fényes nappal érhetnek a legközelebbi faluba, azonban az ítéletidő lassította lépteiket, ahogyan a méteres hó is amiben botorkáltak a koromsötétben. A dermesztő hidegben és feketeségben már azt sem tudták, hogy merre van az előre és merre a hátra.

– Oh Elimelech – szólt reb Zisje – borzasztó ez az időjárás, annyira át vagyok fagyva és olyan kimerültnek érzem magam, hogy ha nem találunk helyet egy kis pihenésre, akkor bizony menten összeesem. Még egy rédlit sem tudnék eltáncolni…

– Ne szólj semmi meggondolatlant Zisje testvér – válaszolta neki a bátyja. Ha az Égből úgy van elrendelve, hogy nekünk bolyongani kell, akkor erőnkön felül megyünk tovább, s ha úgy akarják, hogy táncolj, akkor táncolni is fogsz, ez nem a te akaratodtól függ.

– De ha én nem akarom? – szólt vissza makacskodva reb Zisje, de hangja már beleveszett a süvítő hóviharba.

Végre aztán már késő éjjel volt, amikor valami kis fényességet pillantottak meg. A faluvégi csárdában pislákolt még a gyertya. A kocsmáros történetesen egy zsidó ember volt, aki szívélyesen fogadta a két vándor rebbét. A didergő embereket a kályha mellé ültette, s míg azok ízletes vacsorájukat fogyasztották, addig a kocsmáros fekhelyeket készített elő nekik. Reb Elimelech az alkóv díványán kapott helyett, míg reb Zisje a kemence tetejének melegében hajthatta álomra fejét. Pihenésük azonban nem tarthatott sokáig, mert mély álmukból hamarosan ajtódörömbölés verte fel őket:

„Moske, nyiss ajtót, de azonnal és adj pálinkát, de gyorsan!”

– kiabálták a lengyel parasztok, kikről csak a Teremtő tudja, honnét kerültek oda, abban a kései órában.

A kocsmáros felugrott ágyából, gyertyát gyújtott és beengedte tizenkét vendégét, akik a tüzes italtól akartak felmelegedni. A lengyelek az asztal köré ültek és ivásba fogtak, mikor pedig már eléggé felmelegedtek, dajdajozni kezdtek és az asztalra ugorva táncoltak. Onnan vette észre egyikük a kemence tetején kuporgó reb Zisjét.

„Ohó, fiúk, nézzétek csak! Egy zsidócska alszik a búbon, kapjuk le és táncoltassuk meg őt is.”

És a többieket nem kellett kéretni, reb Zisjét két markos kéz ragadta meg és úgy ahogy volt, éjjeli neglizsében megtáncoltatták. A tortúra mintegy félóráig tartott, majd a teljesen elszédült vándort visszafektették helyére, a parasztok meg újra leültek inni.

Míg a lengyelek magukkal voltak elfoglalva, reb Zisje észrevétlenül bátyjához ment, hogy cseréljenek fekvőhelyet, mert fél, hogy a parasztok ismét megtáncoltatják. Reb Elimelech pedig természetesen szívesen cserélt helyet reszkető öccsével.

Kis idő múlva a lengyeleknek megint táncolni támadt kedvük. „Fiúk!” – kezdte a legidősebb – „Emberek vagyunk, hát nem kívánhatjuk ettől a szegényke zsidócskától, hogy ismét velünk tartson, amikor előbb is alig állt már a talpán, de észrevettem, hogy az alkóvban hortyog egy másik. Most vigyük táncba őt!”

Erre az alkóvból előhúzták reb Zisjét, aki hiába ellenkezett, hiába mondta, hogy ő ugyanaz, mint akit az imént a kemence tetejéről szedtek le. Szavai hasztalanok voltak, sőt, „hazugsága” még inkább felbőszítette a parasztokat, s még a korábbinál is jobban megtáncoltatták.

Aztán reb Zisje akaratlan éjjeli táncának is egyszer vége szakadt, a részeg lengyelek hazamentek. Másnap reggel a két testvér újból útra kelt. A latyakos országúton pedig egyszer csak így szólt testvéréhez reb Elimelech:

– Lám-lám Zisje, nem megmondtam, hogyha az Égből elrendeltek valamit, akkor minden ellenkezés, minden fortély hiábavaló? Ha táncolni kell, akkor táncolni kell!

A tornai reb Guttmann József egy 1932-es története alapján.

 

Fotó: Vidar Nordli-Mathisen on Unsplash