Jó és rossz 2.
 

Létezik-e ösztönös vonzódás a jó vagy a rossz iránt?

Egyes gondolkodók úgy vélik, hogy a jó és a rossz azonos hatalommal rendelkező erő, és néhányan még azt is megkockáztatják, hogy a kettő közül a rossz az erősebb. Úgy vélik, hogy az emberi természet eredendően önző, s a moralitás nem más, mint egy mesterséges állapot, amely lehetővé teszi, hogy békében éljünk egymás mellett. Vélekedésük szerint a legtöbb embert rossz hajlamai vezérlik és a világ alapvetően közönyös, sőt gonosz hely.

A Biblia tanítása szerint ez egyértelműen hibás álláspont. Csak egyetlen Isten van, és az Örökkévaló jó; éppen ezért, az Örökkévaló valamennyi teremtménye, beleértve az embert és világunkat, alapvetően jók. Szívünk mélyén természetes vonzalom van az igazság és erényesség iránt, míg az igazságtalanság és a jogtalanság taszít minket. Él bennünk a remény, hogy a dolgok jobbá válnak, mint amilyenek.

Az a tény, hogy olyan világban élünk, ahol gyakran „a gonoszok prosperálnak” és ahol az önzés elhatalmasodik annak eredménye, hogy elsőbbséget adunk a materiális világnak, és elhanyagoljuk a spirituális világot. Miután Ádám és Éva vétkezett, dichotómia keletkezett az anyag és a lélek között. A világ a spirituális isteni „fényt” rejtő „edény” helyett inkább önálló és független realitásnak tűnt. Ez a torz helyzet enged teret a rossznak – ám ahol a jóság valós és kézzelfogható erény, a rossznak nincs saját hatalma.

Más szóval, a gonoszok prosperálása nem önálló realitás, hanem annak eredménye, hogy tekintetünket az egydimenziós materiális világra korlátozzuk, illetve, hogy nem ismerjük fel: fel kell tárnunk az „edényben” rejlő „fényt”. A rossz elleni harc helyett inkább a bennünk és másokban meglévő jóság elősegítésén fáradozzunk. A rossznak ugyan nincs önálló léte, ám ha mégis rá összpontosítunk, lehetőséget teremtünk kifejlődésére. A legjobb, leghatékonyabb válasz és megoldás a rosszra, ha nem a tünetek, hanem a kiváltó ok ellen küzdünk: vagyis az Örökkévaló elrejtett jelenléte ellen. Ha önzetlen jócselekedetekkel az Örökkévalót jelenlévővé tesszük életünkben, mindenestül elpusztíthatjuk a rosszat.

Ha gyermekünket tanítjuk, vagy azt látjuk, hogy barátunk enged az önzésnek, csábító lehet a korholás, és a reá leselkedő borzalmas következményekkel való ijesztgetés, amennyiben nem hagy fel viselkedésével. Ám a pozitív megközelítés jóval nagyobb sikerrel kecsegtet. Mutassunk rá a benne rejlő jóságra, tiszta lelkére és határtalan lehetőségeire: mutassunk rá, mekkora igazságtalanságot követ el, amennyiben nem él ezzel a lehetőséggel. Az efféle jó tanács önbizalmat és büszkeséget eredményez, míg a komor figyelmeztetés demoralizál és elzárja előlünk lelkét.

*

Történt egyszer, hogy egy rabbi belépett egy vidéki zsinagógába és végighallgatta, hogy a hitszónok miképpen korholta a gyülekezetet. A parasztok hangosan jajveszékeltek bűneik miatt, mikor meghallották milyen borzalmas büntetés vár rájuk rossz cselekedeteik miatt.

A rabbi ezután odalépett a hitszónokhoz és így szólt: – Kétféleképpen lehet megakadályozni, hogy a tolvaj folytassa mesterségét. Az egyik, ha börtönbe zárjuk, s ezáltal megvonjuk a lehetőséget, hogy másokat kifosszon. De ez valójában nem oldja meg a problémát, hiszen a tolvaj csak tolvaj marad, és amint szabadon engedik, folytatja a tolvajlást. A másik, ha jó útra térítjük a tolvajt azáltal, hogy rámutatunk: mennyire helytelen, ha így él. Tanítsuk tisztességes mesterségre, és ébresszük fel benne a büszkeséget és méltóságot, amely nem engedi, hogy tolvaj legyen. Hosszú távon mindig hasznosabb, ha lelkesedést ébresztünk, mint ha kritizálunk, ha bátorítunk, ahelyett, hogy elkedvetlenítünk. 

Hogyan viszonyuljunk a rossz által okozott fájdalomhoz?

Mindannyian láthattuk a rossz következményeit. Azt is belátjuk, az efféle szenvedés megerősíti az embert és nincs nagyobb elégedettség mint győzedelmeskedni a balsorson, még ha az ilyen reveláció nem is csitítja a szenvedő szívet. Óhatatlanul feltesszük a kérdést: Miért kell ennek így lennie? Ábrahám is így kiáltott az Örökkévalóhoz: „Vajon az egész föld bírája nem cselekedne igazságot?” – s kiáltását többszáz nemzedék visszhangozta a könnyáztatta történelem során.

A világ minden magyarázata sem képes elfogadtatni a szenvedéssel járó fájdalmakat. Még a leglogikusabb eszmefuttatás is teoretikus: a szív sohasem békül meg a fájdalommal. Másrészt, az Örökkévalóban való hit nem filozófiai kérdésekre adott válaszoktól függ; a hívő embert nem ingatja meg semmiféle intellektuális piszkálódás, mivel a hit az igazi és valódi ismeretének belső érzékén alapszik, amely jóval erősebb, mint a puszta logika, és a gonoszság által okozott fájdalom sem rendíti meg.

A hit paradoxona inkább azt diktálja, hogy mind megkérdőjelezzük, mind elfogadjuk az Örökkévaló tetteit, mivel tudjuk, hogy az Örökkévaló realitása jóval túlmutat sajátunkon, és nem érthetjük rejtélyes útjait. Ez a paradoxon az idők kezdete óta foglalkoztatta a gondolkodó hívőt. Míg az értelem küzd, hogy megmagyarázza, a szív megtanulja szeretni. Míg az értelem megpróbálja kategorizálni az egymásnak ellentmondó eseményeket, a szív elfogadja az ellentmondást. Felháborodás és odaadás, ítélet és belenyugvás, fájdalom és öröm – a szerető szívben mindez békésen megfér egymás mellett.

Igen, valóban kérdezzük és faggatjuk az Örökkévalót. Igen, valóban azért imádkozunk, hogy eltüntesse a gonoszságot és a szenvedést. És egyúttal azt is belátjuk, hogy csak az Örökkévaló tudja miért van szenvedés, miért lehetséges tragédia és gyötrelem. A szív egyetlen igaz válasza a hallgatás. Hiszen nincs szó, amely kifejezhetné a gonoszság okozta fájdalmat, nincs szó, amely enyhíthetné.

Ám nem szabad elfeledni, hogy az Örökkévaló mindannyiunknak fontos feladatot adott: végrehajtani és másokat is jócselekedetekre bátorítani; időt, energiát és tudást nem kímélve lehántani az „edény” burkait, hogy feltárjuk az Örökkévaló fényét. Még ha nincs is kielégítő válasz a rosszra, értelemmel teli életet tudunk – sőt kell – élnünk, elősegíteni az igazságot és jóságot, hozzájárulva egy jobb világ kialakításához, amelyben a rossznak nincs táptalaja, amelyben az emberi szívben nincs helye semmiféle embertelenségnek.

Hogyan viszonyuljunk tehát egy olyan borzalmas kataklizmához, mint a Holocaust? Nekünk aligha lehet magyarázatunk egy ennyire érthetetlen, értelmetlen gonoszságra, és nem értjük az Örökkévalót, hogy ezt miért tette lehetővé. Ugyanakkor ezt az eseményt végső kihívásnak kell tekinteni, mellyel teljes elszántsággal és eltökéltséggel kell szembenéznünk. Nem engedhetjük, hogy a tragédia megbénítson bennünket; inkább arra kell inspirálnia, hogy még erősebben elkötelezzük magunkat a jó erői mellett. Függetlenül attól, mennyi időnek kell eltelnie, míg a világ egésze bűnbánatot érez a Holocaust miatt, azt kell vallanunk: a magunk részéről nem lankadó elhatározottsággal teljesítjük feladatunkat, hogy ez a világ méltó otthona legyen az Örökkévalónak és az emberiségnek.

Miképpen birkózzunk meg tehát a rosszal és az így keletkezett fájdalommal? A hit nyújtja a legcsodásabb – és legpragmatikusabb – választ: ne hagyjuk, hogy szívünk vagy elménk e kérdés megválaszolásával küszködjön, hiszen úgysem lelünk megfelelő válaszra. Ahelyett, hogy időnket a negatívra pazarolnánk, inkább az általunk végrehajtható jóra koncentráljunk.

Képesek vagyunk legyőzni a rossz erőit azáltal, hogy rájuk irányítjuk a jóság fényét. És megvan bennünk a bizonyosság, hogy a jó győzedelmeskedik. Ez a bizonyosság több, mint egyszerű optimizmus. Mivel a jóság a világ és az emberiség természetes állapota, hatása örök életű és állandóan összeadódik. Az emberek jócselekedetei mind építőkövek, melyek a jó végső győzelmét segítik elő. Az erkölcsi botlás nem hiba, hanem e folyamat mellékterméke. Amikor a jó erői teret nyernek, a rossz forrásának erői megpróbálják visszavetni őket, és saját teljes összeomlásuk előtt mégegyszer kísérletet tesznek egy utolsó visszavágásra.

Oly sok jósággal és erénnyel eltöltött év után, melyek során csodálatos emberek hullatták vérüket és könnyüket a jó és helyes érdekében vívott harcban, a világ pozitív spiritualitással telítődött. A jóság a felszín alatt található, és arra törekszik, hogy kitörhessen. A többi már csak rajtunk múlik. Ha újabb jócselekedetet hajtunk végre – és nem tudhatjuk, melyik lesz a döntő – a magunk javára billenthetjük a mérleg serpenyőjét, kiszabadíthatjuk az évszázadok alatt felgyülemlett fényt, hogy az elárassza a világot a tudás fényével és az Örökkévaló jóságával.

*

1978-ban, nem sokkal azután, hogy a Rebbe komoly infarktust szenvedett, egy orvos vért vett tőle. – Mi vonja ki a vért az erekből? – kérdezte a Rebbe. – A tű vagy a fecskendő vákuuma? Az orvos elmagyarázta, hogy a vákuum.

– Ez arra a gondokkal küszködő emberre emlékeztet engem, aki egyszer felkeresett – mondta a Rebbe titkárának, aki mellette állt. – Arról panaszkodott, hogy „üresnek” és mindenre alkalmatlannak érzi magát. Én azt mondtam neki: épp ellenkezőleg – egy üres edény jóval többet képes magába fogadni, mint az, amelyik telítve van, és ezért valójában sokkal előnyösebb helyzetben van, hogy véghezvigyen jó és szent dolgokat.

Az a bizonyos nap ünnepnap volt, és a Rebbe ilyen alkalmakkor beszédet tartott. – Mivel nem lesz módomban beszélni – fordult a Rebbe titkárához –, azt kérem tőled, ismételd el, amit mondtam. Miképpen a vákuum sokkal inkább képes magába szívni, mint az, ami telítve van, és noha a ma esti összejövetelen az a személy, aki általában székemben ül, távol lesz, az ünnep hangulata nem romlik el. Épp ellenkezőleg: a vákuum mindenféle nagyszerű dolgokat fog előhívni az égből.

A New Yorkban megjelent best-seller alapján, amely a Rebbe beszédeinek válogatását tartalmazza: Simon Jacobson, Toward a Meaningful Life, William Morrow and Company, 294 oldal.

A volt miniszterelnök születésnapi ajándéka

Jicchák Sámir, Izrael volt miniszterelnöke, a nyolcvanas éveit tapossa de fiatalos és módfelett aktív. Rendszeresen interjúvolja őt a sajtó és a rádió, és ilyenkor a tőle megszokott eréllyel és egyértelműséggel fejti ki a Likud – jobboldali – álláspontját.

Nemrég fényképe jelent meg a sajtóban és a tévében, amint éppen töfilint rak, vagyis felteszi a hagyományos imaszíjakat, és imádkozik. Mint kiderült, a nem vallásos Sámir ezt születésnapi ajándéknak szánta, ugyanis aznap volt a néhai lubavicsi rebbe századik születésnapja. Sámir nagy híve volt a rebbének, mivel ő is az erélyes, kompromisszum-ellenes álláspontot képviselte az arabokkal szemben, mivel az veszélyezteti a zsidó nép biztonságát.

Sámirt Smuel Gárlicki rabbi, a lubavicsi rebbe tel-avivi küldöttje, vette rá az egyedi ajándékra… (lásd a képen)

Megjelent: Egység Magazin 12. évfolyam 48. szám – 2014. július 31.

 

Megszakítás