“Jáámaud hábócher Géza ben Andor”

 

Avagy: miért könnyezett Hegedüs Géza, a magyar írótársadalom doyenje, amikor megtudta – sajnos későn – hogy őt tulajdonképpen Dov ben Ábrahám és Leának hívják

Nyolcvanhét éves volt amikor meghalt, nem régen, a Mester, Hegedüs Géza, a magyar írótársadalom doyenje. Közel 100 könyvet írt, ebből az 1963-ban kiadott, majd 1994-ben javított kiadásban megjelent (új) Magyar Irodalmi Lexikon csupán néhány tucatot említ. Az első életrajzi változatból 5 év hiányzik; ezt a javított kiadás szerint “munkaszolgálatosként a Don kanyarban, majd német koncentrációs táborokban” töltötte. Ebből az következik, hogy Hegedüs Géza zsidó volt, vagy a mai eufémizmussal szólva “zsidó származású”.

Amikor először voltam nála, erről (is) kérdeztem őt nagyon óvatosan, de ő nyíltan és büszkén válaszolta, hogy nagyváradi vallásos zsidó család sarja – “nálunk szombatot tartottak és kósert ettek” – majd elmondta, hogy neki bár micvája is volt a nagyváradi nagytemplomban.

Rossz szokásom, hogy megkérdezem a zsidókat mi a zsidó nevük – főleg amikor könyvet dedikálok – és ezzel nem egyszer kellemetlen helyzetbe hozom a megkérdezettet. A hagyomány szerint a neveknek nagy jelentősége van, és őseink annak érdemében szabadultak ki az egyiptomi rabszolgaságból, mert nem változtatták meg, nem “egyiptomiasították” héber neveiket. Rabbi Jiszráél Báál-Sém-Tov, a chaszidizmus megalapítója, szokta mondani, hogy ha egy ember elveszti eszméletét, azzal lehet őt magához téríteni, ha fülébe súgják a nevét. Természetesen a héber nevét…

Vettem tehát a bátorságot, és megkérdeztem a Mestert, ha egyszer volt bár micvája, mi a héber neve: a válasz lakonikus volt; kérem, nekem nincs héber nevem!…

Hogy, hogy nincs? – kérdezte megdöbbenve kollegám, a sáliách, a lubavicsi mozgalom Amerikából Pestre származott küldötte, Oberlander Baruch – hogy, hogy nincs? Volt bár micva és nincs héber név?! (Akkor, évekkel ezelőtt, kollegám még nem ismerte annyira a magyar zsidókat mint ma és azt hitte nem jól hallott…)

Hogy kikerüljünk a kényes helyzetből, megkérdtem a Mestert, emlékszik-e, hogyan hívták őt fel amikor a Tóra elé járult – ugyanis ilyenkor a 13 éves ifjú nevét és apja nevét mondják – héberül, persze. Nálam, például, Náftáli ben Jichák.

Géza bácsi nem jött zavarba. A lepergett évtizedek távolságát elegánsan átugorva, kivágta: “Jámaud hábócher Géza ben Andor – Álljon fel, és járuljon a Tóra elébe Géza, Andor fia – így hívtak engem a Tórához,” mondta, majd kíváncsian nézett ránk, várta a hatást.

* * *

A hatás leírhatatlan volt. Nem is írom le. Kollégám úgy ledöbbent, hogy szóhoz sem tudott jutni. Szó szerint elhitte amit a Mester mondott, egyrészt elég autentikusan hangzott, másrészt már sokat hallott a százéves asszimilációról, stb. Egyszer, emlékszem, magam meséltem neki egy háború utáni élményemet, amikor a Nagyfuvaros utcai zsinagógában úgy hívtak fel a Tórához egy bácsit, hogy “Jáámaud az a barnakalapos úr a jobb sarokból”.

Most már nem tudnám megmondani miért voltam éppen Hegedüs Géza esetében szkeptikus, és miért árulták el arcizmaim, hogy tamáskodom. Talán azért, mert már egyszer megtaláltam a Síp utcai anyakönyvekben egy neves izraeli – világhírű – író héber nevét? Talán azért, mert Hegedüs Géza bar micvája mégis csak több, mint hetven évvel ezelőtt volt, és akkor ugye, Nagyvárad esetleg mégsem Budapest volt…

Így aztán amikor a Mester (akinek szülei Goldzeler-ből magyarosítottak) nekem szegezte a kérdést: “nem hiszi el, hogy nekem nincs zsidó nevem”, azt válaszoltam, hogy én, lévén hívő ember, sok mindent elhiszek, de azért engedje meg, hogy utánanézzek.

Most rajta volt a sor, hogy csodálkozzon. Hogy lehet ennek ma – valahol a 90-es évek közepe táján jártunk – “utánanézni”? A nagyváradi zsidó hitközség anyakönyveiben – mondom én – ott van leírva milyen héber nevet jegyeztek be, amikor, uram bocsá, körülmetélték a Mestert. Mert azt ugyan ne mondja nekem, hogy akinek bár micvája volt, nyilvánosan, zsinagógában, azt nem vették fel nyolc napos korában, hivatalosan és ünnepélyesen Ábrahám Szövetségébe…

“Dehogy nem, dehogy nem” mondta a Mester – és hirtelen még sokkal idősebbnek látszott koránál. Biztos voltam benne, hogy most arra a felejthetetlen öt évre gondol amit a Dón-kanyarban és náci koncentrációs táborokban töltött el. “No de én Pesten születtem, és gondolom itt is volt a circumcisió. Édesanyám feljött Pestre szülni, és itt is maradt néhány hónapig”.

* * *

Így a helyzet sokkal könnyebb – gondoltam. Ahelyett, hogy Romániába kellene utaznom – még a gondolattól is borsódzik a hátam – elég bemenni a Síp utcába, ahol úgy ismernek mint a rossz pénzt. Bemenni az anyakönyvi hivatalba (első emelet, baloldalt) segíteni az ott ülő bácsinak a két méteres és ötven kilós fóliánst levenni és kezdődhet a keresés. Mivel a pontos dátumot és a szülők nevét is tudtam, az egész nem tartott öt percig.

Tessék: Hegedüs Géza, apja neve Andor, nagyváradi illetőségűek (akkor, 1912-ben, Nagyvárad még nem volt “külföld”), lakáscímük, stb. Ez egy fél sor a fóliánsban – magyarul. Utána jön a másik fele – héberül: a körülmetélt csecsemő a Dov nevet kapta, apja neve Ábrahám, anyja neve Leá. A gyereket egy Weinberger Jakab (Jáákov) nevű majl (mohél) vitte be a Szövetségbe, míg a szándák (koma), Goldzeler Géza volt (alaposan gyanítható, hogy ez Hegedüs Géza apai nagybátyja volt).

Most jött a neheze. Megmondtam, hogy mire kell. Egy fiatal hölgy hajlandónak mutatkozott, hogy mindezt egy “hivatalos” papírra legépeli, és beviszi az anyakönyvvezető főrabbi úrhoz (Deutsch Jiduhoz), aláírásra. Igen ám, mondta a hölgy, de ez 300 forintba kerül! (Na, gondoltam magamban, nekem soha ilyen sikerélmény többe ne kerüljön!) De ekkor a bácsi – akinek segítettem a fóliánst levenni – szintén közbeszólt. No de a héber részt Önnek kell bediktálnia, mert azt mi nem tudjuk elolvasni…

Ezen ne múljon, mondtam, majd a körülményes művelet elvégzése után segítettem visszatenni a fóliánst eredeti helyére. A pecsét is odakerült ahová kellett, a papírt is megkaptam, no meg nyugtát a kifizetett 300, azaz háromszáz forintról. Mondtam ugyan, hogy nem kell, de hát rendnek muszáj lennie.

* * *

Ki tudná megmondani miért könnyezett Hegedüs Géza, amikor megtudta, sajnos túl későn, hogy ő tulajdonképpen Dov Ben Ábrahám? Ki tudja mi fordult meg a fejében, amikor rájött arra, hogy nem tévedésből volt náci koncentrációs táborban és nem mint “magyar író” – hiába írt közel száz könyvet – hanem mint megvetett zsidó, mint “bolygó Ahasvér”, akit kivetettek magukból azok, akiknek nyelvét jobban tudta náluk.

Sajnos ez túl későn volt, élete utolsó éveiben, amikor úgy tűnt neki, hogy nincs visszaút. Nagy érdeklődéssel kísérte munkánkat, lelkesen írt könyveinkről (lásd utolsó cikkét, egy könyvismertetés ami a Könyvhét-ben jelent meg – s amiben Hágádánkról ír lelkesen).

Reb Dov ben Ávrahám, nem tudom van-e aki Kádist mond utánad. Attól tartok, hogy nincs. Mi mondunk Kádist utánad, megőrizzük Jahrzeitodat.

Ősi zsidó hagyomány tartja, hogy amikor egy zsidó ember a túlvilágra kerül, az első kérdés amit feltesz neki a szolgálattevő angyal; mi volt a neve, hogy hívták a földi élete során? Aki tudja, tovább, feljebb mehet. Aki nem…

Reb Dov ben Ávrahám tudta zsidó nevét. Mióta tudta, büszkén mondta, még meg is könnyezte. “Aki megsirat egy igaz embert, az Örökkévaló összegyűjti és elhelyezi a könnyeket kincstárában” (Sábát 105b.). Amikor ez megtelik – jön a Messiás.

* * *

Táchlesz, vagyis a dolgok gyakorlati értelme. Nem szépirodalom és ha akarjátok – nem mese. Aki Pesten született 1950. előtt és tudni akarja zsidó nevét, valamint apja-anyja zsidó nevét, menjen be a Síp utcába, ahol szívesen látott vendég lesz. Saját szemmel láthatja a beírást de ha írásban akarja – 300 forintba kerül.

Megéri.
Naftali Kraus

Megjelent: Egység Magazin 9. évfolyam 38. szám – 2014. július 30.