Új oktatási központot nyitottak jom hásoá, a holokauszt emléknapja alkalmából az izraeli hadsereg fiatal katonái számára – írja a World Israel News. „A szemem előtt” – Jád Vásem Oktatási Központ a Holokauszt Emlékezetéért nevű intézmény az Áriel Sáron egykori miniszterelnök nevét viselő, a Negev-sivatagban fekvő katonai bázison jött létre.
1945 kemény és fagyos telén Jicchák Perlmutter tízéves kisfiú volt, aki a möllersdorfi koncentrációs táborban végzett nehéz fizikai munkát: talicskában szállította a szenet a vasútállomás és a helyi gyár között. A munkáért kapott kenyérdarabkát húgának tette félre. Aligha álmodhatott akkoriban akkor, hogy megéri a felszabadulást, felnőve gyerekei lesznek és az unokája a független zsidó állam hadseregének büszke katonája lesz. A magyarországi születésű Perlmutter azonban megérte mindezt és fontosnak tartja, hogy az Izraelben szolgáló katonák is tudjanak a holokauszt borzalmairól. Unokájával, Mátánnal ő is részt vett az új oktatási központ megnyitóján. Az állam függetlenségének hajnalán Perlmutter is szolgált az izraeli hadseregben. „És most az unokám követi az utamat” – mondta, hozzátéve:
„Amikor az unokáimat egyenruhában látom, óriási büszkeség tölt el és hatalmas győzelmet érzek a soában átéltek felett.”
Az Áriel Sáron gyakorlóbázison évente több ezer katonát képeznek ki, akik az új központ interaktív tárlatának és foglalkozásainak segítségével mélyebben megismerhetik a holokauszt szörnyűségeit.
„A növekvő globális antiszemitizmus és holokauszt-tagadás korában, amikor a megmaradt, tanúként szolgáló túlélők sorra tűnnek el, a központ felállítása kiemelkedő jelentőségű, mivel a holokausztot a zsidó nép történelmének döntő eseményeként mutatja be”
– mondta a Jád Vásem részéről a programot felügyelő Sáni Lourie Farhi. Azt is elmondta, hogy a tudás és ismeretek átadása mellett a kiállítás olyan értékekre is felhívja a figyelmet, mint a zsidó identitás, a kölcsönös felelősségvállalás, a vezetőség, a heroizmus és az Izrael Földjéhez, illetve a zsidó néphez fűződő szoros kapcsolat.
„Bár a Jád Vásem évek óta dolgozik együtt az izraeli hadsereggel, hogy a katonákkal jobban megismertesse a holokausztot, ez az első állandó létesítmény, amely katonai bázison található. Ezek a fiatalok néhány évre félreteszik a saját életüket, hogy Izraelt és a zsidó népet védelmezzék, így a kezdetektől arra a kérdésre kerestük a választ: mit kell nekik tudniuk életük e pontján és mi inspirálja majd őket?”
A történelmi kontextus felvázolása és a korabeli zsidó élet ábrázolása mellett a központ személyes történeteket is bemutat. „Nemcsak azt szerettük volna megmutatni, hogy miként haltak meg, hanem azt is, hogyan éltek a háborút megelőző években, kik voltak ők emberekként. Ablakot szerettünk volna nyitni Izrael és a zsidó nép eljövendő vezetőinek elméjében és szívében.”
Az egyik kapcsolódási pontot az jelenti, hogy a vészkorszakban a zsidók nagy része különös szeretettel viseltetett álmaik földje, Izrael iránt, ahol szabad és büszke zsidókként élhettek volna. A központ egyik fényképén a łódźi gettó látható: egy asszony gyermekeket tanít, a falon Izrael térképe.
„Képzeljük csak el: a gettóba csak meghatározott mennyiségű dolgot vihettek magukkal, és valaki úgy döntött, hogy azt a térképet is elviszi. Az Izraelről szőtt álom ilyen sokat jelentett nekik. Egy asszony, aki mindent elveszített, jövő nélküli gyermekeket tanít egy olyan ország szeretetére, amely teljesen elérhetetlennek tűnhetett a számukra, mégis ragaszkodtak hozzá”
– magyarázta a képpel kapcsolatban Farhi.
Egy másik közös érték a barátság és a kölcsönös segítségnyújtás. Az egyik donor, Rachel Shnay, a Jád Vásem Fiatal Vezetőinek Amerikai Társasága elnöke így nyilatkozott:
„Amint hallottunk a programról, rájöttünk, hogy ez a legmegfelelőbb mód arra, hogy emléket állítsunk a nagyapánknak.”
A családban mind a négy nagyszülő holokauszt-túlélő. Az egyik nagypapa, a tavaly elhunyt Symcha Horowitz, akinek most ebben a központban állítottak emléket, tanúja volt annak, hogy apját felakasztották, anyja pedig éhen halt a gettóban. Hat testvére közül négyen vesztek oda a koncentrációs táborokban. Veszteségei ellenére Horowitz részt vett az izraeli légierő életre hívásában és harcolt az izraeli függetlenségi háborúban. Vállalkozóként fizikailag elhagyta ugyan a zsidó államot – Bolíviában, Argentínában, Londonban, Miamiban és New Yorkban is élt –, ám az Izrael iránti szeretete és a benne élő cionista álom tüze soha nem halványult el. Egyik legkedvesebb és leginkább nagyra becsült tárgya az államalapítás előtti Izraelből, 1945-ből származó személyi igazolványa volt.
„A központ tulajdonképpen egy épületben köti össze a múltat, a jelent és a jövőt”
– mondta Shnay. „A katonák, akik időt töltenek el itt, látni fogják a túlélők, köztük a nagyapám bátorságát. Ezek az emberek szerették Izraelt és végtelenül büszkék voltak arra, hogy ebben az államban élhetnek. A katonák megértik, miért vannak ők itt.”
A jövő legalább annyira hangsúlyosan van jelen, mint a múlt, magyarázta az izraeli hadsereg részéről Michel Janko őrnagy, a hadsereg technológiai és logisztikai részlegének vezetője.
„Ez a központ nemcsak azokra emlékezik, akiket meggyilkoltak, hanem ígéretet is jelent a túlélőknek, hogy átvesszük a lángot és továbbadjuk. Nekem, Panel Janko, a deportálások és a holokauszt egy túlélője fiának nem csupán a családom örökségét jelenti, hanem egy kör bezárulását is. A soából az újjászületésbe való átmenet szimbóluma, és igen fontos eszköz arra, hogy katonák és a hadsereg más személyzetének nemzedékeit oktassa minderre.”
A bevezetőben említett Perlmutter, aki ma már dédnagypapa, 1946-ban érkezett Izraelbe. A felszabadulás után anyjával és nővérével visszatértek Magyarországra, ám hamarosan megtudta, hogy fivérét és a család minden más tagját meggyilkolták Auschwitzban. „Úgy érzem, hogy minden zsidónak és természetesen minden katonának tudnia kell, hogy pontosan mi történt és ismernie kell a holokauszt történetét. A múltját nem ismerő nemzetnek nincs jövője.” Unokája, a 24 éves Mátán Perlmutter hozzátette:
„Nemcsak egy holokauszt-túlélő unokája vagyok, hanem tiszt is. Úgy vélem, hogy nagyon fontos, hogy a katonák kapcsolódjanak a zsidó nép múltjához, mivel mi jelentjük Izrael Állam és a zsidó nép folytonosságát és jövőjét.”
Egy másik katona, Ájálá Silberstein azt hangsúlyozta, hogy a központ megerősítette a saját és a népe történelméhez való kapcsolatát:
„Úgy éreztem, hogy képes vagyok kötődni a személyekhez, a világukhoz és ahhoz, amit átéltek. Ugyanakkor katonaként megerősítette a küldetésemet – nemcsak az, hogy olvastam a történeteiket és láttam a fényképeiket, hanem az, hogy ahogy végigmegyek a központ helyiségein, valóban érzem őket.”
Rachel Shnay ehhez kapcsolódva elmondta, hogy a Hátikvá, Izrael Állam nemzeti himnuszának egy sora, „Lihjot ám chofsi beárcénu – szabad népnek lenni a saját országunkban”, mindig különleges hatást gyakorol rá.
„Ez a sor mindig a nagyapámra emlékeztet és mindazokra, akik keresztülmentek a poklon, mégis hajlandóak voltak arra, hogy kockára tegyék az életüket, ám ez alkalommal azért, ami a mindenséget jelentette a számukra” – magyarázta büszkén.
„A pusztulástól az újjászületésig, az a tény, hogy egyáltalán vannak ma zsidók Izraelben, már maga a csoda. A túlélők munkája és önfeláldozása miatt lehetnek ott. És nem lehet továbbhaladni, ha az ember nem tudja, hogy honnan jön”
– zárta szavait Shnay.
Címlapfotó: Yad Vashem
