A lengyelországi Apt (Opatów) városának zsidó közösségében szokás volt, hogy az engesztelőnap előestéjén a hitközség apraja-nagyja, férfiak s nők, a gyerekektől kezdve az egészen ősz aggastyánokig, mindenki felkeresi Ávrahám Jehosua Hesel rabbit, hogy áldását kérjék imájukra. Ilyenkor az Apter Rebbe gyermekei is apjuk elé járultak, de történt egyszer, hogy az egyik leánya elkésett, s mire apja házába ért, arról informálták, hogy a szent ember már a mikvébe ment rituális fürdőt venni. A fiatalasszony erre az ódon imaházhoz sietett, hogy apja áldását még az előtt megkaphassa, hogy reb Hesel átlépné a zsinagóga küszöbét.

Amikor a rebbe még a mikve vizétől nedvesen fénylő pajeszát csavargatva az imaházhoz ért, ott találta leányát, aki remegett a zokogástól, s karján legkisebb gyermeke, egy hároméves fiúcska is anyjával sírt. Azt, hogy a leánya miért sír, azt sejtette a rabbi. Az engesztelőnap lehetséges ítéleteinek borzalmai megrázták a lelkét. De hogy vajon a kis unokája miért rí, azt nem tudta kitalálni, ezért megkérdezte a fiúcskát: „Miért sírsz, kicsikém?”

„Nem tudom, hogy miért sírok.”– felelte szipogva a gyermek –

„De látom, hogy az édesanyám sír, s ha én őt sírni látom, akkor nekem is sírhatnékom támad.”

Az Apter Rebbe ezután belépett az imaházba, a frigyszekrény fehér függönye elé járult, s zokogástól fuldokló hangon így szólt:

„A gyermeknek sírnia kellett, amikor látta, hogy anyja sír. Mi, az Örökkévaló gyermekei pedig halljuk a Sechiná jajszavát, amely olyan panaszos, mint a megsebzett vadgalamb búgása, s amely azt panaszolja, hogy »Jaj nekem, aki feldúltam házamat, felégettem palotámat és gyermekeimet szétszórtam a népek között.« Mi halljuk ezt a jajszót és ajkaink mégis hangtalanok…”

S alig ért végére reb Hesel a mondatának, a közösség keserves könnyekre fakadt, s abban az évben talán életükben először, igazán megbánták bűneiket…

Az 1922-ben megjelent A gyermek sír elbeszélés alapján.

Fotó: Mayank Dhanawade on Unsplash

Megszakítás