Erev Jom kipur reggelén vagy az azt megelőző napon (a zsidó naptár szerint tisri 8-án vagy 9-én, idén szeptember 14-én és 15-én) van egy meglehetősen sokakat megosztó zsidó szokás, a kápárá, melynek legalább ugyanannyi heves ellenzője, mint aktív gyakorlója van.

A kápárá, vagy ahogy vidéken mondják: „kapóró”, vagy „kapóre”, héberül engesztelést jelent. A szertartás kezdetekor különböző héber bibliai idézetekből (3Mózes 16:5–22., Zsoltárok könyve 107:10., 14., 17–21. és Jób 33:23–24.) álló imát, az úgynevezett „Böné ádámt” olvassák fel, utána a férfiak egy élő (fehér) kakast, a nők pedig egy élő (fehér) tyúkot vesznek, melyet háromszor megpörgetnek a fejük fölött, miközben háromszor elismétlik a „Ze chálifáti”, vagyis „Ez az én váltságom” kezdetű mondatot.

Fontos megjegyezni: egyes helyeken az állatot nem a lábánál, vagy szárnyánál fogva pörgetik, hanem az állatbarátabb „kosaras” megoldást választják, vagyis a szárnyasokat egy kosárba helyezve körözik a fejük felett.

A kápárá közben természetesen nem azt kell gondolni, hogy a kakas vagy a tyúk valóban az engesztelésünk lenne, hanem arra, hogy ami ezzel a baromfival történik, azt mi érdemelnénk a saját bűneinkért. Ettől pedig aztán illik is rosszul érezni magunkat és megbánni bűneinket, hiszen ki szeretné ha a lábánál fogva pörgetnék körbe-körbe.

A szertartást egyébként a gyerekek, idősek vagy betegek felett más, egy arra alkalmas személy végzi. A terhes nők pedig ha nem tudják a gyermekük nemét, akkor két tyúkot és egy kakast használnak: egy tyúkot maguk miatt, egy másikat pedig a növekvő magzatért.

Miért pont ekkor? 

A zsidó hagyomány úgy tartja, hogy az Örökkévaló kegyelme jom kipur, vagyis az engesztelőnap előtti reggelén és az azt megelőző napon érezhető a leginkább.

Miért pont kakast? 

Mert héberül a „gever” szó férfit, arámiul pedig kakast jelent, ezért elődeink úgy gondolták, hogy a kakas kivált(hat)ja a férfi büntetését.

Miért pont fehér kakas vagy tyúk? 

Úgy tartják, hogy a legmegfelelőbb, ha az állatok tollazatának színe fehér, akárcsak ahogy az egyik prófétai könyvben található:

„Jöjjetek, vessünk számot mondja az Örökkévaló, ha karmazsinpirosak is lesznek bűneitek, kifehérednek, mint a hó, ha olyanok lesznek, mint a bíbor, gyapjúfehérré válnak.” (Jesájáhu 1:18.) 

Ettől függetlenül a Sulchán Áruch törvénykönyvben az áll, hogy csak akkor „használjunk” fehér szárnyast, ha kéznél vannak, vagyis könnyű azokat beszerezni, és nem is kerülnek többe, egyébként viszont kifejezetten fehér kakast vagy tyúkot keresni nem is szabad, mert az hasonlítana az „amoriták útjára”, akik kifejezetten fehér kakasokat kerestek a bálványimádó áldozatuk bemutatására (Ávodá Zárá 14a). Utóbbi miatt Ráv Joel Sirks („BACh”, 1561–1640), prominens krakkói rabbi egyenesen megtiltotta a fehér kakas „használatát”. 

Használhatunk mást is, mint kakas vagy tyúk?

Amennyiben nincsen lehetőség, vagy nem akarjuk a kápárát (fehér) kakason vagy tyúkon elvégezni, akkor alkalmas lehet például a lúd is, de egyes vélemények szerint még a halak is. A galamb viszont alkalmatlan a szertartáshoz, mert a galambot a Szentély idejében áldozati állatként lehetett bemutatni. 

Konklúzióként levonható, hogy a kápárá szertartást el lehet végezni bármilyen olyan kóser állattal, vagy tárggyal, amely értéket képvisel, tehát adományként felajánlható, de nem használták áldozatbemutatásra a Szentély idejében. Így akár zöldséget, vagy gyümölcsöt is pörgethet a feje fölött.

Manapság egyébként a legtöbben az állatok helyett pénzzel „váltják meg” bűneiket, amit utána adományként dobnak be a zsinagóga cedáká perselyébe.

Bűnbakból bűnkakas és bűntyúk?

A szokás eredete bizonytalan, először a 9. században említik, és talán a Szentély idejében, az engesztelőnapi áldozatbemutatás mintájára alakulhatott ki. Akkor a főkohén két kecskebakot választott ki, melyek közül az egyiket feláldozta az oltáron, a másikra pedig ráolvasta Izrael bűneit, majd elkergette; – innen ered a hétköznap gyakorta használt „bűnbak” kifejezés. 

„És vessen Áron a két bakra sorsot, egyik sors legyen; az Örökkévalóé, a másik sors; Azázelé. És áldozza föl Áron a bakot, melyre a sors esett: az Örökkévalóé és készítse el vétekáldozatnak. Az a bak pedig, melyre a sors esett: Azázelé, állíttassék oda élve az Örökkévaló színe elé, hogy engesztelést szerezzenek vele, elküldvén azt Azázelnek a pusztába.” (3Mózes 16:8–10.)

Mi az állat további sorsa?

A szertartás után az állatot a sakter levágja, a húst pedig hagyományosan a szegényeknek adják, vagy felhasználják a böjt előtti lakomához és az ellenértékét pedig adományként ajánlják fel. A szárnyas levágása után ráadásul szokás (volt, legalábbis a falvakban) a beleket és egyéb belsőségeket az udvarra, vagy a tetőre hajítani, hogy azt más madarak, vagy kisebb emlősök megehessék. Ez, az kissé visszataszító akció egyébként nem barbarizmus egy atavista formája, hanem éppen a könyörületesség egyik szimbóluma, hiszen ekkor más teremtményeknek igyekszünk kedveskedni, ahogyan szeretnénk az Örökkévalótól is, hogy jó szívvel ítéljen meg bennünket. 

Mit gondolunk és mások mit gondolnak erről?

A szertás megítélése a különböző korokban és körökben más és más volt, és máig sok kritika éri, legalábbis ha állatokkal végzik.

Náchmánidész („RáMBáN”, 1194–1270) Talmud-kommentátor, vagy Joszef Káró (1488–1575), a Sulchán Áruch írója például ellenezte, sőt egyenesen lenézte a kápárát, így szefárd körökben nem is terjedt el.

Ugyanakkor a nagy kabbalista, Jicchák Lúria (1534–1572) kifejezetten szorgalmazta a hagyomány fenntartását, így orthodox, elsősorban haszid körökben ma is állatokkal végzik a kápárát. 

A fentiekből nagyjából kiderül, hogy sem a Tórában, sem a Talmudban nem jelenik meg a kápárá parancsolata. A kápárá tehát inkább egy népszokás, melyet a Sulchán Áruch (605:1–6.) tárgyal hat pontban. Ettől függetlenül meglehetősen széles körben gyakorolják – ha nem is a hagyományos kakas/tyúk-pörgetős módon – askenáz közösségekben.

Források: A vallási szövegeken túl: Bloch, Abraham P., The biblical and historical background of Jewish customs and ceremonies. New York: Ktav Publishing House, 1980. 159–160. Singer, Isidore (ed.), The Jewish Encyclopedia. New York, London: Funk and Wagnalls Company, 1906. vol. VII: 435–436. Ujvári Péter (szerk.), Magyar Zsidó Lexikon. Budapest: Zsidó Lexikon, 1929. 452.