Hogy napjaink izraeli társadalmára milyen hatással lesz ez a háború, ma még nem tudjuk. Az Izraeli Nemzeti Könyvtár beszámolójából azonban kiderül, hogy a jom kipuri háború hogyan hatott az akkori tizenévesek életére, akiknek – mivel minden hadra fogható férfit mozgósítottak – egyik napról a másikra mezőgazdasági vagy egészségügyi szakemberré kellett válniuk, de volt, aki holttesteket szállított el a kórházakból. A hátországban maradtak nem voltak kevésbé fontosak, mint akik a frontokon harcoltak – és ez ma is így van.
A jom kipuri háború első napjaiban a tinédzserek hirtelen új helyzetben találták magukat: a katonai szolgálathoz még túl fiatalok voltak, ám ahhoz elég nagyok, hogy felfogják az eseményeket, és képesek legyenek valamilyen mértékben betölteni a hirtelen keletkezett munkaerőhiányt. Üzletek, gyárak, farmok teltek meg az egyik napról a másikra felnőtté vált fiatalokkal, sőt, ők segédkeztek a halottasházakban is. Sokakban a mai napig fájón élnek az emlékek, vannak, akiknek egész további életét és munkásságát meghatározta a háború, megint mások életük szerelmét találták meg ebben az időszakban.
A gazdaságok azonnali segítséget igényeltek. A növényeket és az állatokat feltétlenül el kellett látni: tizenéves fiatalok hónapokon keresztül tartottak fenn és igazgattak több száz tehénnel, báránnyal, kecskével büszkélkedő farmokat. Állatorvosi teendőket láttak el, elléseket vezettek le, fejték és etették az állatokat. Mások hatalmas virágkertészetekben dolgoztak, és gyorsan bele kellett tanulniuk a mesterségbe, nehogy kárba menjen a tulajdonosok addig ráfordított ideje és pénze. A munka a cél és a hovatartozás érzésével töltötte el a fiatalokat. Tudták, hogy amit tesznek, elengedhetetlenül fontos, és ez átsegítette őket a nehézségeken és a kétségbeesésen.
A fiatalokra a kibucokban is szükség volt. A földeket gondozni kellett, nem engedhették, hogy kárba vesszen a termés. 13 éves gyerekek ültek a traktorok vezető ülésébe:
„Nem vesztegettem az időt. Odaléptem a táblához, ahol a kibuc járműveinek kulcsai lógtak. Megmarkoltam egy traktor kulcsát, odavezettem az ebédlőhöz, összeszedtem a munkásokat és elmentünk az avokádóültetvényre.
Másnap is így tettem, de ahogy kiértem az útra, arra jött az őrség. A rendőr jelzett, hogy húzódjak le, és már láttam is magam a börtönben, rácsok mögött. 13 éves voltam és egy munkásokkal megrakott traktort vezettem! Legnagyobb meglepetésemre a rendőr azt mondta: Fiacskám, amikor balra fordulsz, balra indexelj, ne jobbra. Na, húzzál dolgozni” – emlékezett vissza Ámoc Zertál, Éjn Semer kibucból.
„Egész éjjel jöttek a buszok és a dzsipek, vitték el a férfiakat. Másnap reggelre elárvult és kiüresedett a falu. Hirtelen csak mi maradtunk, néhány idős ember és a nők… mintha varázsütésre történt volna, a fiatalok hirtelen érettek lettek, az öregek megfiatalodtak, izmaik dagadtak… Mi, az idősebb tizenévesek kimentünk a mezőkre: gyapotot szedtünk, szántottunk, betakarítottunk… A mezőkön béke honolt. Nem voltak szirénák és nem volt rettegés… A mezők alternatív birodalmában ültünk a traktorokon, és ott, magányosan, néha sírtunk is, ahogy felfogtuk, hogy a világunk már soha nem lesz olyan, mint egykor volt. Nem mentünk vissza az iskolába, dolgoztunk, segítettünk.”
A katonáknak juttatott csomagokon, nekik írt leveleken keresztül szerelmek szövődtek a fiatalok között. A postán, az autószerelő műhelyekben, a villamosművek központjaiban és a kórházakban is fiatalok önkénteskedtek – a lányok ápolónők lettek, a fiúk többnyire betegszállítók. Ha kellett, tanították a fiatalabbakat, ha kellett, postát hordtak ki. Tartották a kapcsolatot a kórházakkal, koordinálták a sérültek szállítását. A fiatalok tizenkét órás műszakokat is vállaltak és ha kellett, még füllentettek is: idősebbnek mondták magukat a valóságosnál, hogy részt vehessenek a munkában. Az ekkor szerzett tapasztalataik sok esetben meghatározták, hogy mi lett belőlük felnőtt korukra.
„A rettegés valós volt, nem tudtunk csak egyszerűen otthon ülni, ezért a barátaimmal teendő után néztünk” – mesélte Szárá Ámeti Ben Mose, aki 17 éves volt akkoriban. A Porijá Egészségügyi Központba mentek: „Fogalmunk sem volt arról, hogy mibe keveredünk. Senkivel sem lehetett beszélni. A személyzet kétségbeesett. Arra kértek, hogy járjak körbe az osztályokon és nedvesítsem meg az ajkát mindenkinek, akinek erre van szüksége… Mindig arra gondoltam, mik vagyunk mi a sérült katonákhoz képest. De az az igazság, hogy mindannyian, az egész nemzedék örökké magunkban hordozzuk ezt.”
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.