Rappaport Ottó

Honnan jön az áldás?

Folytatjuk Rappaport Ottó cikkeinek közlését. A második rész, melynek eredeti címe: Honnan jött az áldás, megrendítő találkozását meséli el a lubavicsi rebbe, Menachem Mendel Schneerson rabbival.

Rappaport Ottó, az ismert publicista, színházrendező Erdélyből vándorolt Izraelbe, s ott az Új Kelet című napilapot szerkesztette, miközben szellemi irányítója volt a Bét Hátfucoton belül a magyar közéleti bizottságnak.

Ígéretemet, ha nem is egy év múlva, de két évre rá, betartottam: eljöttem Brooklynba a Crownheights negyedbe, ahol a chábád mozgalom világközpontja székel. Közben még jártam ugyan Amerikában, de Brooklyn sehogy sem vonzott, sőt, taszított, nem tudván szabadulni a nyomasztó hatástól, amely utcáin, terein közérzetemre nehezedett: a kelet-európai gettó-életforma légköre, hangulata, mentalitása és szemlélete pontosan ott folytatódik, ahol a negyvenes évek elején megszakadt. Az új környezet, valamint a fogyasztó társadalom ismertetőjegyei, a Westinghouse hűtőszekrény, a Cadillac vagy a Pontiac stb. mit sem változtatnak a lényegen: ide települt át a varsói Nalewki, a bukaresti Dudesti és a pesti Dob utca belső képe, lelkivilága, perspektívája. Mintha megállt volna az idő, alig vonta le valaki a nehéz, véres esztendők sorsszerű tanulságait. Most, hogy újra járom a brooklyni utcákat, a sejtés bizonysággá mélyül: e gettó belső falait nem a külvilág, hanem maguk a lakói emelték tulajdon kezükkel. S ha a zsidóságtól való menekülés, a környezetbe való felszívódás nem volt képes nyugvópontra juttatni az évszázados ellentmondást zsidók és a többiek között, akkor a különállás hangsúlyozása, az azonosság látványos demonstrálása még természetellenesebbé, kirívóbbá és kihívóbbá teszi a zsidók jelenlétét ez idegen térben.

“Innen üzente Isten az áldást”

 

Ünnep van, Sávuot. Jólöltözött, tálitba burkolt szakállas zsidók jönnek a templomból, az üzletek cégtáblái között jiddis feliratok virítanak. Egy-egy kirakatban a lubavicsi rebbe képe, héber könyvek, kegyszerek. Mégis miért oly idegen, távoli és bizarr minden, csupa díszharmónia? Autók otromba lármája keveredik az ünnepi áhítatba, néger üzletekből kiáradó zsivaj rajongó énekszóba, durva közönségesség légies lebegésbe, csúf hétköznapiság az elvont régiókba. Egy kétemeletes épület homlokzatán hatalmas, héberbetűs transzparens: “Mikán civá Hásém et hábráchá, chájim ád háolám“, azaz innen üzente meg Isten az áldást, az örök életet. Megállítok két bóchert: mi ez az épület és a felirat rajta? – Ez egy chábád iskola – felelik –, a felirat pedig lág báómerről maradt. – Mondom: Nagyon szép. De honnan a szöveg? – Hogy-hogy honnan? – kérdik vissza. – A zsoltárból. – Mondom: Igaz. Csakhogy kissé cenzúráztátok Dávid királyt, kijavítottátok. – Hogy-hogy? – kérdik ismét. – Úgy, hogy – válaszolom – Dávid király annakidején, mint ismeretes, jeruzsálemi illetőségű volt és úgy hitte, hogy onnan üzente meg az Úristen az áldást. Brooklynra, furcsa módon nem gondolt. Így vagyon írva, szó szerint: Misám – onnan, vagyis Jeruzsálemből, nem pedig mikán, – innen, Brooklynból. Azt mondják erre a fiúk, hogy az áldás onnan jön, ahol a rebbe lakik. – Mondom: Semmi kifogásom ellene, hogy némi pótáldás onnan is jöjjön. De speciel Dávid király annakidején mégis úgy vélte, az áldás kifejezetten Jeruzsálemből jön. Az a bizonyos áldás, amelyről ő énekelt, nem is jöhet máshonnan, még akkor sem, ha ott történetesen igen-igen szent rabbik éldegélnek. S az összhang kedvéért más mondatokon is sürgősen végezni kellene némi változtatásokat, ügyes kis simításokat. Azon például, hogy “Cionból indul a Tan és az Úr szava Jeruzsálemből”. Ezt feltétlenül módosítani kellene, így: Brooklynból indul a Tan és az Úr szava Boro Parkból. Vagy, az az ima is kijavítandó: “És lássák meg szemeink, midőn irgalmadban visszatérsz Cionba”. Cion helyett mindenképpen Brooklyn mondandó. Maga nem idevaló – mutat rám ujjával az egyik fiatalember. – Hát nem, de maguk sem. – Hogy-hogy? – kérdik kórusban. – Hát úgy, – mondom – hogy ezzel a kinézéssel és így, mindennel együtt, egyáltalán nem idevalók, ebbe a környezetbe. – Miért? – mondják. – Mi nagyon is jól érezzük itt magunkat, nem zavar a környezet. Viszont maguk a környezetet annál inkább – merészkedem. – És maga mit keres itt? – váltanak más tárgyra ifjú barátaim. – A rebbéhez jöttem, ünnepre.

Felragyog a képük. Na, és hogy tetszik itt magának? – Meg vagyon írva, mondom, “örvendj a te ünnepeden és légy igen-igen vidám”. Én pedig kissé szomorúan bájos asszonyokat látok gyerekeikkel, és arra a gyötrő ellentmondásra, szakadékra gondolok, amely a hitük, az imáik, a tanaik és az életük, a környezetük között van. – Jöjjön el estefelé – veregetik meg vállamat gyámkodó, kegyes nábobi nagylelkűséggel – a “fárbrengolásra”. (Így nevezik a rebbe összejöveteleit a hívekkel.) Elmúlik majd a szomorúsága.

A rebbe szerelmes a zsidókba

 

Vendéglátó barátommal egy órával előbb indulunk el, hogy egyáltalán be tudjunk jutni a templomba, a helyünkre, ahol többezer ember szorongott már. A hatalmas csarnok teljes szélességében felállított emelvényen egy majdnem húsz méter hosszúságú, hófehér terítővel letakart asztal közepénél egyetlen szék áll. A hullámzó embertengerből hófehér ingek kontrasztja virít ki. Markáns kifejező arcok, magas erős férfiak. Fürkészem, vizsgálom tekintetüket, vonásaikat, próbálom kibetűzni szemeikből titkaikat. Nem látni közöttük az egykori sápadt, csenevész, árnyékszerűen félszeg arcokat. Egy öreg zsidó felugrik a padra és a többezres tömegből kitör az ének, szlávos melódia, – mintha a Borisz Godunovból, vagy az Iván Szuszanyinból szólna – egy amerikai zsidó templomban… – Az ének után valószínűtlen csend telepszik a teremre, a várakozás lázas, de fegyelmezett csendje. Megint feláll egy öreg zsidó és felzeng az ének ezer meg ezer férfi ajakán, majd újra csend és várakozás. Bejön egy öreg zsidó, ezüst tálat, serleget, kalácsot, bort és törülközőt hoz és az asztal közepére teszi. Felcsendül az ének, majd ismét csend és várakozás. Láthatatlan jelre, mintha erős fuvallat futna végig az embersorokon, egymáshoz szorulnak, mint viharban a megriadt nyájak. Várnak. Nincs tülekedés, zsivajgás, vagy susmogás. Szinte hallani az emberek lélegzését.

Az embertenger kettéválik és a keletkezett folyóson magábatekintő, szomorú arcú ember megy végig, mintha egyedül lenne. Enyhe zavarral lép az emelvényre, szinte bocsánatkérően. Egyszál magában ül a hatalmas asztalhoz, annyira személytelenül, mintha senki se lenne az óriási csarnokban. Az áldást a kalácsra is halkan mondja és csak az ámen mennydörgő szava rázza fel az épület csendjét. Amikor betölti a bort a serlegbe, az emberek, kis műanyagpoharakba bort töltenek; a jobbkarok különböző magasságokba lendülnek, félszeg és bátor, zavart és követelőző, előremerészkedő és visszahulló, remegő és várakozó, kérő, reménykedő és türelmetlen karok. A szemek mind arra a pontra szegeződnek, ott, a végtelennek tűnő asztal közepére, ahol egyetlen ember ül, szótlanul, majdnem mozdulatlanul és szomorúan: Menáchem Mendel Schneerson. De miért ilyen magányos, ilyen szomorú az az ember, akinek a szavára hívők és hitetlenek, gazdagok és szegények, gyengék és erősek, zsidók és nem zsidók figyelnek oda. Hirtelen felemeli tekintetét és belenéz a hatalmas tömegbe. Mintha most látná őket először. Nézik egymást. Ezek mind, ott lenn, a teremben és itt fenn, körülöttem az emelvényen, mind egyszerűen szerelmesek a rebbébe. Ő pedig beléjük. Csak szerelmes emberek tudják így nézni egymást; ilyen csüggő várakozással, ilyen odaadó sóvárgással, ilyen olthatatlan szomjúsággal. Az igazi szerelem, szavak nélkül való, a szemnek titkos nyelvén szól. “Mert örök szerelemmel szerettelek” – mondja lassan a rebbe –, “ezért vonzottalak könyörülettel.” A Szináj hegyen is örök hűséget esküdtek egymásnak, Isten, az Ő könyve és az Ő népe.

A rebbe titkos fegyvere

 

Az ünnep miatt nincs hangszóró és csak nagyon közelről lehet hallani a szavakat. De a terem legtávolabbi zugában is mindenki úgy figyel, mintha minden szót hallana. Nem láttam még ilyen nagy tömeget, ilyen feszülten figyelni olyan beszédre, amit szinte nem is hall, nem is ért. “És eljegyezlek örökre. És eljegyezlek joggal és igazsággal, kegyelemmel és irgalommal. S eljegyezlek hűséggel, hittel” – idézi tovább a rebbe. Ez a hit nem vak hit, de az értelem éber figyelme, az ész józan mámora, a tisztánlátás, a tudás és az igazságkeresés sóvár vágya.

A rebbe iszik és a poharak ismét a levegőbe emelkednek, mint egy szürrealista tánckompozícióban. A rebbe nézi az embereket, felragyog az arca és folytatja. A Zohárt idézi, gondolatai a Kabbala szféráiban járnak, a magamfajta félanalfabéta alig tudja követni. Viszont – a Kabbalában való jártasságtól függetlenül – mindenki számára egyformán világos és érthető az, ami Schneerson szerint a leglényegesebb: a zsidóság-szeretet. Ez tartotta meg őket a gyűlölet évszázadain keresztül. Ésszel is érezni, szívvel is gondolkodni, mindig csak az értelemmel keresni a választ, a cselekvő, tettekben kifejeződő választ a zsidó sors súlyos kérdéseire.

Újra elhangzik a kórus, utána megint csend. A rebbe iszik és ismét csak, nem is tudom hányadszor ezen az egyedülálló estén, már nem is estén, hanem, éjszakán, magasba lendülnek a karok a poharakkal. Az apák fejük fölé tartják kisgyermekeiket, hogy ők islechájimot mondjanak Menáchem Mendel Schneersonnal, aki most mosolygó arccal nézi őket, szerelmesen. Ez az ő fegyvere. Ez segítette át a nagy betegségben; az, hogy nem hagyhatja el őket, hogy életbevágóan szükségük van rá, hiszen lám, mióta tartják magasba karjaikat és várják, hogy rájuk nézzen. Újra leejti a fejét, s maga elé néz. Vajon mire gondol? Ki tudja, talán arra, hogy az, amit nyújtani tud nekik, ez a nézés, a beszélő szemek, a szinte érthetetlen, alig hallható szavak, ez a részvevő, együttérző, odaadó mosoly sem segít rajtuk. Mert a legnagyobb szerelem sem tudja betölteni, kielégíteni a bolyongó otthontalan lelkeket. A legtisztább szerelem is fedél után, fészekre vágyik és az – lássuk be nincs nekik.

Ki vagy te Menáchem Mendel Schneerson? – kérdem gondolatban. Oroszul, franciául, angolul beszélő, Sorbonnet végzett kiváló mérnök és matematikus? Nagy rebbék senkit sem követő, egyéni utakat járó magányos utóda? Mint Jákob ősatyánk, Istennel, emberrel viaskodó, igazságkereső humanista bölcs? A tömeghatás rafinált mesterei által tehetségesen megrendezett, “felépített” élő mítosz? Vagy talán mindez együttvéve: karizmatikus vezető egyéniség, amilyet manapság olyannyira nélkülöz a mi árva nemzedékünk?

Honnan jön a Messiás?

 

A láthatár távoli peremén már sejtelmesen mocorog a hajnal. A többezres tömeg egyenként elvonul a lubavicsi rebbe előtt, aki serlegéből önt mindegyik pohárba néhány csepp bort. Aki nem egészen bizonyos benne, hogy a rebbe látta őt, az idejön, egész közel hozzá, hogy ránézzen, hogy szemtől szembe lássa, és – ahogy az áldás szólt az imént – “merítsen a boldogság forrásából”. Engem is odavisznek, bemutatnak; – ez egy izraeli magyarnyelvű lap szerkesztője. – “Írjon jó cikkeket” – mondja. Bizony rám férne, de főképpen az olvasókra – gondolom és hirtelen ezt mondom: Mikor fog Ön Jeruzsálembe jönni? Ez itt, ebben a keretben kétségtelenül szokatlan, bizonyos fokig felelőtlen kérdés volt. A rebbe nem habozik, erőteljesen rávág: “Megyek, megyünk mindannyian, mihelyt megjön a Messiás”. Kiáltani szeretném, mikor jön, merről, honnan és mivel, kivel? És addig hol van, mit csinál, mit gondol úgy általában a dolgokról. Ő ott, ahol van, hogyan bírja nézni azt, ami velünk történt, s történik? Neki nem kell számot adni semmiről, senkinek?! – szeretném kiáltani, de kérlelhetetlenül továbbsodor az előre hullámzó emberáradat a poharakkal.

Az épület előtti téren gyerekek, asszonyok, fiatalok, öregek felajzottan, izgatottan, mámoros nyugtalansággal járnak fel-alá, akárcsak a szerelmesek a pétervári Néva partján fehér éjszakákon… Körülnézek. A Messiás nem jön. Innen, erről a vidékről, erről a tájról biztosan nem.

Néhány nappal később, éjfél tájban ott ültem szemtől szemben Menáchem Mendel Schneersonnal, egyszerű, dísztelen fogadószobájában, – ahogy a chábádnyikok mondják – kettesben.

(Új Kelet, 1980.VII.18.)

Megjelent: Egység Magazin 9. évfolyam 37. szám – 2014. július 30.