Hogyan induljunk Jákob útjára az ünnepek után?

Az Örökkévaló szolgálata a hétköznapokban a Lubavicsi Rebbe, Menáchem Mendel Schneerson rabbi tanításai alapján¹

 

„Az ünnepekből a hétköznapokba”

Míg tisré havában az Örökkévaló szolgálata a hónap számos ünnepnapja körül forog, addig az év többi részében az istenszolgálat elsősorban hétköznapi dolgokon keresztül valósul meg. Egyes helyeken a Szimchát Torá ünnepének kimenetelét szokás e szavakkal zárni: „VöJáákov hálách lödárko”, azaz „Jákob pedig útnak indult”. Ez azt jelenti, hogy a tisré hónap különleges szolgálata véget ért, s most kezdetét kell vegye az év hátralévő részének szolgálata. Ez a fajta szolgálat semmiben sem alacsonyabb rendű, mint a tisré hónap ünnepi szolgálatai; egyszerűen csak más.

Vizsgáljuk meg közelebbrõl a „Jákob pedig útnak indult” mondat szavait.

 

„Jákob”

A zsidó népet két néven is nevezik, az egyik Jákob, a másik Jiszráél, melyek mindegyikével harmadik ősatyánkat illették. A két név között jelentős kronológiai és jelentésbeli eltérés van. Izsák fia, Jákob, nevét születésekor kapta, mert „kezével Ézsau sarkát markolta”² (ékev – sarok). A Jiszráél (Izrael) nevet pedig később, „mert küzdöttél (szár) Istennel és emberekkel és győztél”³ A Jiszráél név messze magasabb rangú, mint a Jákob. A sarok, amelyből a Jákob név ered, a test legalsó része, amely alapján nem lehet különbséget tenni ember és ember között. Mi több, azért nevezték el Jákobnak, mert a testi világot reprezentáló Ézsau sarkát markolta. A Jiszráél név ezzel szemben a nagyságot jelentő szár gyökből ered⁴, betűi pedig a Li Ros szavakat formálják⁵, melyek közül a ros szó azt jelenti: fej. A fej a test legmagasabban elhelyezkedő része, és a fej – hang, arc, értelem – az, amely megkülönbözteti az egyik embert a másiktól⁶.

Bár a Jákob név alacsonyabb szintet képvisel, mint a Jiszráél, mégis az előbbi szerepel a már idézett kijelentésben: „Jákob pedig útjára ment”. Ez alapján értékes tanulságot szűrhetünk le az Örökkévaló szolgálatára vonatkozóan: minden egyes zsidó, különbség nélkül, születésétől fogva – amikor még csupán „Jákob” szintjén van és szolgálatának elején tart – egy az Örökkévalótól kapott küldetést teljesít. Ez a küldetés pedig abból áll, hogy ragadja meg „Ézsau sarkát”, azaz a világi, hétköznapi dolgokat, és tegye azokat „Jákob gyülekezetének örökségévé”⁷, vagyis változtassa azokat szentséggé, s ily módon tegye a világot az Örökkévaló lakhelyévé.

 

„indult”

Egy zsidónak folyamatos „mozgásban” kell lennie, vagyis egyre magasabbra és magasabbra kell emelkednie ebben a szolgálatban; nem maradhat meg passzív, változatlan állapotban. Ez a különbség az angyalok és az emberek között. Az angyalok „azok, akik állnak”⁸, mert noha félelemmel vegyes tisztelettel teljesítik Teremtőjük akaratát, mégsem képesek aktuális szintjüket jelentősen meghaladni. Csak az ember „az, aki megy”, mert az ő feladata az, hogy egyre magasabbra emelkedjék⁹, függetlenül attól, hogy milyen spirituális magasságokat ért már el.

 

„Útnak”

Egy út vagy ösvény összeköti a birodalom legtávolabbi határait a fõvárosban álló királyi palotával¹⁰. Bár a zsidó ember maga mögött hagyja a tisré hónap ünnepeit és visszatér a világi, hétköznapi dolgok birodalmába, a munkáját mégis úgy kell végeznie, hogy „úton” legyen – azon az úton, amely összeköti az ő hétköznapi tevékenységét a királyok Legfőbb Királyával: s ily módon minden az Örökkévaló lakhelyévé lesz. A „Jákob pedig útjára ment” kijelentés tehát azt jelenti, hogy a tisré ünnepi időszakát követően egy zsidónak hozzá kell látnia ahhoz, hogy az egész világot az isteni befogadó edényévé tegye. Noha különbözőek, a zsidók mégis egységet alkotnak. Az egyes számban megfogalmazott mondat, „Jákob pedig útjára ment”, azt hangsúlyozza, hogy bár a zsidók egymástól különböző egyénekként végzik szolgálatukat, ennek ellenére összességében mégiscsak „egy népet” alkotnak.

 

A zsidók „egy nép”

A Szimchát Torá után, amikor elhagyjuk az ünnepek szentségének birodalmát és visszatérünk a hétköznapokba, akkor kell igazán bebizonyítanunk, hogy a zsidók változatlanul egységet alkotnak. Részint ezért is szükséges kijelenteni mocáé Szimchát Torákor, hogy „Jákob pedig útjára ment”: az egyes számú igeidő azt hangsúlyozza, hogy még a Szimchát Torát követően is, amikor az egyes zsidók elindulnak „útjukon” a hétköznapi dolgok világába (nem úgy, mint mocáé Jom kipurkor, amikor az „út” a micvák világába visz), még akkor is egységben léteznek az összes többi zsidóval¹¹.

 

¹ Likuté Szichot, XX. köt., 266-314 old.; X. köt., 192-197 old.; ² 1Mózes 25:26.; ³ uo. 32:29.; ⁴ lásd Likuté Torá, Röé, 32b.; ⁵ lásd Derech Micvotechá, 15b.; ⁶ Szánhedrin 38a.; ⁷ 5Mózes 33:4.; ⁸ Jesájá 6:2.; Zchárjá 3:7.; lásd Smot rábá 25:2. és Torá Or, Pársát Vájésev, 59. old.; ⁹ Lásd a Bráchot traktátus végét; Sulchán Áruch, Ádmur HáZákén, Orách Chájim, 155. fejezet; ¹⁰ Lásd Biuré HáZohár L’Ádmur Háemcáé, a Vájislách hetiszakasz eleje, Széfer HáMáámárim 5689, 12. old.; ¹¹ Tánjá 227. old.; Torá Or 54. old.