Néhány nappal peszách beköszönte előtt tűz ütött ki a párizsi Notre-Dame székesegyházban. A tűzoltóknak több órányi megfeszített munkával sikerült megmenteniük a székesegyház tornyait és szerkezetét. A francia zsidóságot éppúgy megdöbbentette a tűzvész, mint mindenki mást az országban. Azonban, míg a szakértők a helyreállításról kezdtek tárgyalni, egészen elképesztő hírek keltek szárnyra a zsidók és a Notre-Dame kapcsolatáról. Cikkünkben utánajártunk ennek a – korántsem felhőtlen – kapcsolatnak. 

 

Szolidaritás és szimpátia

A francia főrabbi, Haïm Korsia együttérzéséről biztosította Párizs érsekét, Michel Aupetit-t: „Ez a hely mindannyiunké, együtt sírok Önnel” – mondta. „Katolikus testvéreinkkel együtt éppen úgy szenvedek most én, ahogyan az összes francia. Közös örökségünk egy része semmisült meg” – közölte. A zsidó közösség számos vezetője biztosította szolidaritásáról „katolikus testvéreit”.

Joel Mergui, a Consistoire Central Israélite de France, a francia zsidó közösség vallási ügyeit intéző testület elnöke is hasonló nyilatkozatot adott ki: „Mind sokkos állapotban vagyunk, hívők és nem hívők, keresztények és nem-keresztények egyaránt, mivel Franciaország, a kereszténység és az európai történelmi örökség egy ékkövét jelenleg lángok emésztik. Ez a varázslatos katedrális Párizs, a párizsi és a francia emberek életének részét képezte majdnem ezer éven keresztül. Mély szolidaritással és erős szimpátiával adózom katolikus barátaim felé.”

A Francia Zsidóság Képviselőtanácsa (CRIF) az ország zsidó közösségeit és szervezeteit a kormány előtt képviselő politikai ernyőszervezet a tűzoltókat biztosította támogatásáról, Bernard-Henry Levy zsidó filozófus pedig a CNN-nek adott interjúban kijelentette: „Amikor láttam az égő Notre-Dame-ról szóló képsorokat, úgy éreztem, hogy Párizs szíve ég és Franciaország lelkét emésztik a lángok.”

E nyilatkozatok kiemelten fontosak, hiszen a Notre Dame katedrális az európai és az egyetemes kultúra egyik szimbóluma. Mindamellett, hogy valóban nagy veszteség érte a világot a Notre Dame részleges leégésével, fontos, hogy az együttérzés kinyilvánítása mellett foglalkozzunk az ikonikus épület és a zsidóság kapcsolatával is. Ez a kapcsolat ugyanis, mint látni fogjuk mind történelmi, mind pedig művészi-művészettörténeti szempontból, korántsem volt felhőtlen.

A katedrális építésének kora

A XII-XIII. század folyamán épült székesegyház nyugati homlokzati domborművének készítése idejében mind Párizsban, mind Európa számos más területén fáradhatatlanul üldözték a zsidókat. IX. Gergely pápa 1239-ben leveleket küldött a katolikus egyházi vezetőknek, valamint Anglia, Spanyolország és Portugália uralkodójának, melyekben több tucat váddal illette a Talmudot (és azon keresztül természetesen a zsidóságot és a zsidó gondolkodást). Ennek alapötlete a párizsi Jechiél ben Joszef rabbi egykori tanítványától, a Tórával ellentétes tanok hirdetéséért a zsidó közösségből 1229-ben kiátkozott, később kikeresztelkedett Nicolas Donintól eredt. Donin 1236-ban IX. Gergely pápához utazott, és egy 35 pontból álló vádiratot nyújtott be a Talmud tanai ellen, azt bizonygatva, hogy a benne foglaltak sértik a kereszténység alapítóit, és gyűlöletet szítanak a nem zsidók ellen. Ezek alapján a zsidókat később a kor bevett gyakorlata szerint birodalmából később kiűző IX. Lajos francia király 1240-ben vád alá helyezte a Talmudot, melynek nyomán végül sor került a hírhedt párizsi hitvitára. Ennek helyszíne nem volt más, mint a Notre Dame előtti tér.

 

Vád alatt a Talmud

A hitvitát megtekintette a francia uralkodó is, aki – a kor lovagi-keresztény ideáljának megfelelően – a katolikus egyház vezetői között ülve követte a fejleményeket. A hatóságok arra kényszerítették a korszak legnagyobb bölcseit, Jechiél ben Joszef rabbit, valamint a rothenburgi Meir, a falaise-i Smuel és a coucy-i Mose rabbit, hogy keresztény teológusokkal vitázzanak az igaz hit mibenlétéről. A vita – melyről előre tudni lehetett, hogy csakis a zsidók kudarcával végződhet – egyik központi kérdése az volt, hogy a Talmud megparancsolja-e a zsidóknak a keresztények gyűlöletét. A bírák nem fogadták el a rabbik cáfolatát, kihirdették, hogy a zsidók alulmaradtak a vitában, és elrendelték az összes fellelhető Talmud-kötet elégetését. A hatóságok Párizs-szerte húsz, más források szerint huszonnégy szekérnyi Talmud-kötetet gyűjtöttek össze és vittek a város főterére, ahol ünnepélyes keretek között máglyán égették el azokat. 1242. június 17-én, Chukát hetiszakasz szombatjának előestéjén 24, Talmud-kötetekkel magasan megrakott szekér érkezett a párizsi Notre Dame előtti Place de Greve-re. Mintegy 10 ezer, más források szerint 12 ezer kézírásos könyvet égettek el akkor a máglyákon, az összes, Franciaországban akkoriban fellelhető Talmud-példányt és számos más zsidó kéziratot. Bár könyvégetésekre a korszakban más helyszíneken is sor került Európában, sehol máshol nem végezték ezt a műveletet olyan céltudatos lelkesedéssel, mint éppen Párizsban.

 

Megkülönböztető jelek viselése

A hitvita egy másik folyománya volt a Talmudégetések mellett, hogy megkülönböztető ruhadarab viselésére kötelezték a zsidókat. A halála után egyébként szentté avatott, a versailles-i székesegyháznak nevet adó IX. Lajos 1269-ben megparancsolta, hogy a zsidók megkülönböztető jelet viseljenek a ruhájukon, fejükön pedig csúcsos kalapot hordjanak. A zsidók kiűzésének és vagyonuk elkobzásának gyakorlata a IX. Lajost követő francia királyok uralkodása alatt is folytatódott, és csak évszázadokkal később vált biztonságossá számukra a franciaországi letelepedés, amikor a növekvő francia királyság olyan területekre is kiterjedt, ahol a korábban kiűzött franciaországi zsidók alapították meg új közösségeiket és élték mindennapjaikat.

A középkori építészet egyik csúcsának számító katedrális építésének időszakában a népesség jelentős része nem volt írástudó. A templomok díszítése: frízek, szobrok, festett üvegablakok, falfestmények, domborművek „biblia pauperum”-ként, vagyis a szegények Bibliájaként nemcsak díszítő, de oktatási funkciót is elláttak. A templomba érkező hívők ezen ábrázolások által ismerkedtek meg a hit elemeivel, mi pedig, évszázadokkal később, betekintést nyerhetünk általuk a korszak mindennapjaiba, életfelfogásába, értékrendjébe. A Notre Dame esetében sincs ez másként; szobrászati alkotásai többek közt azt is megmutatják, hogyan nézett ki egy korabeli zsinagóga, milyen öltözéket kellett a zsidóknak hordaniuk és milyen státuszt foglaltak el az akkori társadalomban.

Például úgy, hogy a keresztény Biblia zsidó szereplőinek – nevezetesen Anna és Joáchim, Mária szüleinek esküvőjéről van szó – megjelenítéséhez valóságos franciaországi zsidók álltak modellt. A zsidók akkoriban éppen csak megtűrt kategóriába tartoztak Franciaországban. II. Fülöp király 1182-ben kiűzte a zsidókat, de néhány évvel később elkezdtek visszaszivárogni, és néhány városban, többek között Párizsban telepedtek le. Tevékenységeik köre szigorúan korlátozott volt, mivel a III. Ince pápa által vezetett 1215-ös lateráni zsinat a zálogkereskedésre és régi ruhák eladására limitálta a zsidók által űzhető foglalkozások körét, és nevetséges, a keresztényekétől elütő ruhadarab viselésére kötelezték a zsidókat.

Azt, hogy pontosan milyen volt az előírt öltözék, többek között éppen a Notre Dame-ot 800 éve díszítő zsidó képmásokból tudjuk. A nyugati homlokzat kapuzata fölött elhelyezkedő domborművön ábrázolt esküvőre érkező zsidó vendégek mind hosszú köpenyt és magas, csúcsos kalapot viselnek. A zsidókat azonban – bár viseletük kiemeli zsidóságukat – nem gonoszként vagy nevetségesnek ábrázolták, ruházatuk csupán zsidóságuk tényét jelenti, nem ítélkezést. Ezen az ábrázoláson a zsidók nem üldözendők, csupán a keresztény narratíva szereplői. Úgy látszik, a művészek nemcsak a zsidók kinézetét, de egy zsinagóga belsejét is alaposan tanulmányozták, így a domborműves ábrázolásról egy középkori francia zsinagógát is megismerhetünk (mely egyébként a jeruzsálemi Szentélyt jelképezi). A szertartást vezető rabbi táleszba burkolózik, mellette tóraszekrény, benne tóratekercs, valamint egy kupac könyv és örökmécses látható. Jobb oldalról a jegyespár érkezik, áldozatot visznek a Szentélybe, mellettük láthatjuk a bimán (tóraolvasó emelvény) nyugvó tóratekercset. Nem messze ettől a jelenettől két, beszélgetésbe merült zsidó alakja figyelhető meg.

Eklézsia és Zsinagóga

A zsidóság és a Notre Dame további kapcsolatát a középkori művészet egyik ismert allegóriája képezi: két nőalak, Eklézsia és Zsinagóga, akik természetesen szintén megjelennek a székesegyház homlokzatán. Előbbi, a katolikus egyház képviseletében büszke, nemes, királynői jelenség, utóbbi, a zsidókat szimbolizálva, lehajtott fejű, tekeredő kígyóval eltakart szemű alak, kezében törött jogar, valamint az ujjai közül kicsúszó kőtáblák. A katolikus egyház azt közvetítette általuk híveinek, hogy a zsidóságnak vége, legyőzték és megalázták, csillaga leáldozott. A keresztény felsőbbrendűség ezen allegóriáit olyan fontosnak tartották, hogy az 1800-es években – miután a francia forradalom során megsemmisültek az eredeti szobrok – új, az eredeti formákat követő, műalkotásokkal helyettesítették őket. A két nőalak fölött húzódik a királyok galériája, mely az ősi Izrael és Júdea 28 királyát sorakoztatja fel, bemutatva Mária leszármazását (ezeket is a francia forradalom pusztítása után alkották meg újra).

 

A Notre Dame újjáépül…

A Notre Dame homlokzata nagyrészt érintetlenül vészelte át az áprilisi tűzvészt, és a franciaországi zsidó történelem e tanúja és művészi emléke megmenekült. Történetét és művészi díszeit tanulmányozva sokat tanulhatunk általa a franciaországi és azon túli zsidó történelemről és túlélésről. Ahogyan azonban sokan megjegyzik: a Notre Dame-ot újjáépítik. A száz meg száz, nácik által lerombolt zsinagóga, imaház, temető, ezer és ezer megsemmisített közösség nem fog újjáépülni soha. Ettől függetlenül mondhatjuk: ám Jiszráél cháj, Izrael népe él. A Talmud köteteit elégethették el a Notre Dame előtt majdnem 800 évvel ezelőtt, a székesegyház szobrászművészei kőbe faraghattak zsinagógát, ám a Talmud szellemiségét és örökségét nem tudják kiirtani.

 

Chana Deutsch írása