Edith Eva Eger számára a megbocsátás nem a múlt felmentését, hanem a szabadság visszaszerzését jelentette.
Edith Eva Eger Auschwitz túlélőjeként évtizedeken át kereste a választ arra, hogyan lehet együtt élni azzal, amit az ember nem maga választott. Viktor Frankl gondolatai segítették abban, hogy újra szembenézzen a múltjával, később pedig a megbocsátásban találta meg saját felszabadulásának egyik útját.
Rubin Eszter írása
Ez a gondolat Edith Eva Eger életében is személyes jelentőséget kapott. Tizenhat éves volt, amikor 1944-ben családjával Auschwitzba deportálták, szüleit meggyilkolták, ő és nővére, Magda épphogy túlélték a tábort. Később az Egyesült Államokban telepedett le, pszichológiát tanult, majd traumát átélt emberekkel kezdett dolgozni. Hosszú ideig próbált úgy tovább élni, hogy elzárta magát a múlttól, hiszen a hallgatás védelmet kínált, miközben észrevétlenül új börtönbe zárta.
Viktor Frankl könyve
Életének döntő pillanata volt, amikor 1966 őszén egyik diáktársa a kezébe adta Frankl könyvét. Eger először félelemmel nézett a vékony kötetre, hiszen miért térne vissza önként Auschwitzba, akár valaki más történetén keresztül is? Olvasás közben azonban egészen más történt, felmerült benne, hogy a történet elmesélése talán gyengítheti a múlt szorítását Frankl egyik alapgondolata által, amely szerint az emberi szabadságnak még a legszélsőségesebb helyzetben is maradhat egy utolsó területe, a saját viszonyulás megválasztása.
Eger később azt írta, hogy ez a felismerés megváltoztatta az életét. Franklról írt első szakmai szövege nyomán kapcsolatba kerültek egymással, Frankl eleinte mentorként segítette, majd a közös történelmi tapasztalatból és szakmai párbeszédből hosszú barátság alakult. Kettejük gondolkodása sok ponton találkozott, Eger azonban egyre közvetlenebbül fordult a trauma, a hallgatás és végül a megbocsátás kérdése felé.
„Ezt saját magamért tettem”
A döntés című könyvében Eger számára a megbocsátás saját felszabadulásának egyetlen lehetősége, ami közel sem egyenlő az emlékezet feladásával és az elkövető felmentésével. Amikor Izraelben túlélőknek beszélt erről, természetesen erős ellenállással találkozott, sokan úgy érezték, hogy a megbocsátás egyet jelentene a bűn elnézésével vagy elfelejtésével. Eger megértette a tiltakozást is, hogy saját útját soha nem lehet minden túlélőre érvényessé tenni. Számára a fordulat Berchtesgadenben, Hitler egykori hegyi rezidenciájának helyén következett be, ahol arra jutott, hogy a bosszú továbbra is összeköt azzal, akitől szabadulni szeretne.
„Ennek a megbocsátásnak semmi köze nem volt Hitlerhez. Ezt saját magamért tettem”
– írja. A mondat Eger megbocsátásfelfogásának lényegét sűríti magába, a történtek erkölcsi minősítése ettől nem változik, de Hitler többé nem rendelkezett hatalommal a belső élete fölött.
A megbocsátást gyászmunkaként is leírja. Meg kell gyászolni azt, ami megtörtént, és azt is, ami soha nem történhetett meg. A folyamat része annak elfogadása, hogy a múlt már nem alakítható. „Mi dönthetjük el, mire tanítsanak minket a borzalmak” – írja Eger. Ez a döntés lehet a megkeseredés, a félelem, a bezárkózás, vagy annak keresése, hogyan lehet a veszteség tudatával együtt, de mégis szabadon tovább élni.
A megbocsátás joga – és a meg nem bocsátásé
A gondolat ereje mellett a veszélyét is érdemes látni. A megbocsátás könnyen válhat külső elvárássá, különösen akkor, amikor az áldozat haragja kényelmetlen a környezete számára. Eger saját döntése az ő szabadságának része volt. Egy másik túlélő szabadsága magában foglalhatja azt is, hogy nem bocsát meg. A gyógyulásnak nincs egyetlen erkölcsileg helyes útja, és a harag sem feltétlenül a feldolgozatlanság jele. Lehet az igazságérzet, az emlékezés és a határok őrzésének része is.
Megbocsátani önmagunknak
Eger történetében a legnehezebb megbocsátás végül saját magára irányult. Könyvének egyik legerősebb felismerése, hogy könnyebb volt megbocsátania Hitlernek, mint önmagának. A túlélők bűntudata, amellyel oly sokan küzdöttek, a szégyen és a kérdés, hogy miért pont ő maradt életben, évtizedeken át kísérte. Itt a megbocsátás már egészen más jelentést kap. Az önmagával szembeni ítélet elengedését és annak elfogadását jelenti, hogy tizenhat évesen, lehetetlen körülmények között is az életet választotta.
Szabadon dönteni arról, amit nem mi választottunk
Frankl és Eger közös öröksége ezért talán nem is a megbocsátásban, sokkal inkább a szabadság fogalmában találkozik. Abban a nehéz és korlátozott szabadságban, amely lehetővé teszi, hogy az ember maga dönthessen arról, milyen viszonyt alakít ki azzal, amit vele tettek. Eger számára ennek egyik útja a megbocsátás lett. Más számára más út vezethet a szabadsághoz. Zsidó nézőpontból talán éppen ez az ambivalencia a legfontosabb. Az emlékezés, a felelősség és az igazság követelése mellett megmarad az áldozat joga ahhoz is, hogy saját maga döntsön arról, mit enged el, mit őriz meg és a megélt traumának milyen jelentést ad.
Viktor Frankl és a Rebbe
Az 1950-es évek végén Frankl logoterápiája még komoly ellenállásba ütközött a Freud tanait követő bécsi pszichiátriai közegben. A szakmai elszigeteltség súlyosan érintette a holokauszttúlélő Franklt, aki szinte az egész családját elvesztette a vészkorszakban. Visszaemlékezések szerint ekkorra érzelmileg is kimerült és elkeseredett, olyannyira, hogy azt fontolgatta, feladja bécsi munkáját, és Ausztráliába költözik a nővéréhez. Ekkor kereste fel Marguerite Kozenn-Chajes, egy amerikai-osztrák operaénekesnő egy váratlan üzenettel.
Chajes, aki maga is holokauszttúlélő volt, ’59-ben egy családi esemény kapcsán járt személyes audiencián a Rebbénél. A találkozó végén a Rebbe arra kérte, hogy keresse fel az általa addig még nem ismert Franklt, és adjon át neki egy üzenetet. Arra biztatta a pszichiátert, hogy a nehézségek és a szakmai ellenállás ellenére se adja fel, hanem folytassa a munkáját teljes eltökéltséggel. Biztosította arról, hogy ha kitart az elképzelései mellett, végül sikerrel jár, és munkássága széles körben elismertté válik. Franklt mélyen megérintette, hogy a Rebbe hitt benne és munkája jelentőségében éppen akkor, amikor ő maga már közel állt ahhoz, hogy feladja.
Úgy tűnik, hogy, bár soha nem találkoztak személyesen, a Rebbe mégis követte és nagyra értékelte Frankl munkásságát és logoterápia alapjául szolgáló látásmódját. Egy 1969-es levelében méltatta az eredményeit és azt a szemléletét, amely az értelem és a spirituális értékek fontosságát hangsúlyozta az ember életében. A Rebbe különösen nagyra értékelte, hogy Frankl – korának több meghatározó pszichológiai irányzatával szemben – ezeket a spirituális igényeket nem elfojtandó vagy kóros jelenségként, hanem az emberi lét lényegi részeként kezelte.
Frankl később világhírű lett, logoterápiája pedig a modern pszichológia egyik meghatározó irányzatává vált. Évekkel később is sorsfordító eseményként emlékezett a brooklyni haszid rebbére, aki élete egy rendkívül nehéz időszakában ismeretlenül is a segítségére sietett.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.