Hitközség a közösségért: a nyitottságért közösen kell tennünk

Az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség programja összhangban áll ezzel az értékrenddel. A zsidóság egyik alapértéke a jótékonyság, amit héberül cedákának neveznek. Cedáká, azaz igazságtétel. A tanítás szerint azért rendezte az Isten úgy, hogy az emberek között egyenlőtlenségek legyenek, hogy azokat majd egymás között kiegyenlíthessék. Ennek szellemében látogatja végig az 1 százalékos adófelajánlásoknak köszönhető adományokkal és az együttműködés szándékával az EMIH Magyarország legszegényebb régiójának településeit. 

 

Országjárás adománnyal

Összeszorul az ember szíve, amikor Szabolcs-Szatmár-Bereg megye falvait, városait róva zsidó emlékekbe botlik. Itt egy magtár, amely egy zsidó kereskedőé volt, ott egy zsidó temető, amott pedig egy ma már nem működő zsinagóga. A helyi zsidó életnek a holokauszt vetett véget. Ma már alig találhatók errefelé zsidók. Emiatt is különleges a Hitközség a közösségért elnevezésű program, amelyet az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség indított útjára márciusban.

A különleges országjárás során a résztvevők nemcsak felkeresik azokat a helyszíneket, amelyek egykor pezsgő zsidó közösségi életnek adtak otthont, hanem adományokat is visznek a rászorulóknak. A kezdeményezés célja, hogy a szociális, kulturális és oktatási együttműködés közel hozza egymáshoz a főváros zsidó közösségét Szabolcs-Szatmár-Bereg, Borsod-Abaúj-Zemplén és Heves megye kistelepüléseinek lakóival.

 

„A magyar zsidóságnak ki kell lépni Budapestről” – utazás Tiszalökre

A közösségépítő túra első állomásán Köves Slomó rabbi stratégiai megállapodást írt alá Gömze Sándor tiszalöki polgármesterrel (Fidesz–KDNP), aki felidézte: „Amikor az EMIH képviselője itt járt nálunk a megállapodás aláírása előtt, beszélgetett középiskolás gyerekekkel. Jól kezdett. Azt mondta nekik, jól nézzetek meg, itt egy zsidó. Aztán a gyerekeket megkérdeztük, mi jut eszükbe arról, hogy zsidó. Az elején kicsit be voltak rezelve, de aztán oldódott a hangulat, és valaki azt mondta, hogy kereskedő. Aztán jött a pénz, a bankár és volt, aki azt mondta: holokauszt. Valóban, ami megtörtént, soha nem feledhetjük, de a jövőről is beszélgetnünk kell, és erre sok lehetőségünk van. Öröm, hogy az EMIH segít a helyi rászorultakon, de akkor ér valamit egy megállapodás, ha kölcsönös. Szerencsére vannak olyan rendezvényeink, ahol sok ember megfordul. Lesznek olyan fellépési lehetőségek vagy kulináris találkozók, amelyeken velünk lehetne az EMIH is.”

Köves Slomó ehhez azt tette hozzá, hogy a magyar zsidóságnak ki kell lépni Budapestről, ha azt akarja, hogy az emberek nagyobb nyitottsággal és megértéssel forduljanak felé. A zsidó közösség erőforrásait meg lehet osztani azokkal, akik ezt értelmesen tudják használni – tette hozzá. Az EMIH vezető rabbija arról beszélt, hogy a település történetének szerves része a zsidóság, ezért a zsidóság felelőssége is, hogy az itt lakókat segítsék a saját történelmük megismerésében. „Mi azt gondoljuk, hogy ebben a megismertetésben felelősségünk van. A közösség ma már sokkal inkább Budapesthez kötődik, de nem árt a zsidó gyerekeknek sem, ha eljönnek ide, látnak egy másik közeget, hogy egyúttal azt is megélhessék, mennyire sokfélék vagyunk. Mindannyiunk felelőssége, hogy a nyitottságért közösen tegyünk. Ez a megállapodás jó kezdet.”

Gömze Sándortól megkérdeztük, hogy milyen zsidó emlékek maradtak meg Tiszalökön. Elsőként a zsidó temetőt említette. Hány sír van ott? – érdeklődött a rabbi. Több száz – válaszolta a polgármester. Egy képviselőtársam a férjével három éve az összes sírhelyet lefotózta, ezt átadtuk az EMIH képviselőjének. A temetőt egy amerikai alapítvány kerítette körbe pár éve. Mi tartjuk karban – tette hozzá. – És mi lett a zsinagógával? – kérdezte tovább a rabbi. Egy nagyobb családi házat alakítottak át imaházzá. Ez nem sokkal a világháború után eltűnt. Az idősebbek úgy emlékeznek, hogy az árvízvédelmi töltés alatt húzódó úton volt az épület, de már semmilyen nyoma nincs. Még fotót sem találtunk – válaszolta.

Az adományokkal kapcsolatban a polgármester elmondta, hogy nyolc-tíz évvel ezelőtt az emberek 18-20 százalékának nem volt munkahelye. „Ez mára a harmadára csökkent. Jobb a helyzet tehát, mint volt, de még mindig sok a szegény. Kaptunk az EMIH-től két köbméter tűzifát is, ennek a kiosztása folyamatban van. Most, túl a fűtési szezonon, azokat keressük, akik a főzéshez is fát használnak. Az adományruhát pedig a családsegítő központon keresztül osztjuk ki” – jelentette ki.

 

„Te is közénk tartozol” – utazás Szorgalmatosra

Adományokra az országnak ezen a részén mindenhol szükség van. Ezt a Hitközség a közösségért program másik útja is bizonyította.

Zötyög a furgon Szorgalmatos határában. Adományokkal teli a csomagtér: tartós élelmiszerek, mosószer, tisztálkodószerek. Azoknak szállítják ki a falugondnoki járművel a csomagokat, akik nem tudták a polgármesteri hivatal elől saját maguk elvinni. Sokan vannak így, ami nem is csoda, hiszen egy-egy csomag 17-20 kilós, megemelni sem könnyű, nemhogy hosszasan cipelni.

A furgonban ül a település független polgármestere, Takács Pálné Kovács Piroska és Faith Asher, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) rabbija, aki képletesen is hosszú utat tett meg, hogy itt lehessen most, ebben a szabolcsi faluban, miután a nemrégiben felújított és megnyitott budavári zsinagóga rabbijának választották.

Egy idősebb, nehéz sorsú házaspárhoz megyünk. Tizenhét évvel ezelőtt az akkor tizenhat éves fiuk kiugrott a mozgó vonatból, mert az nem állt meg az állomáson. Olyan szerencsétlenül esett, hogy súlyos sérüléséből azóta sem gyógyult fel. A fejét ért ütés agytörzsi károsodást okozott, ettől teljesen lebénult és éberkómás állapotban van.

– Ebbe aztán belebetegedett az apja és az anyja is. Hihetetlen veszteség ez, nagyon értelmes fiú, sokra vihette volna – meséli a polgármester. Megállunk a kis ház előtt, a hatvan körüli édesanya a kapuban áll. Bekísér minket. Az utcafronti szobában egy nagy ágyon fekszik a fiú, nemrégiben töltette be a 33. életévét. Szilárdnak hívják. Élénk szeme folyamatosan cikázva követi, mi történik körülötte. Asher rabbi megáll az ágyánál, bemutatkozik.

– Adj egy mosolyt – nógatja az édesanyja. Majd felénk fordul: – Valamennyire itt van ám velünk. Bohóckodásra fogható, nevet a szeme, ha hülyeségeket mondunk. Sokat nézi a tévét. A Piedone-filmeket szereti, a harcias filmektől viszont megijed. Annak idején a mákos tészta volt a kedvence. Most csak szondán keresztül tudok neki pépesített ételt adni. A leturmixolt levesek azért nem tartoznak a kedvencei közé. A baleset 17 éve történt, azóta mind így vagyunk, csendesen, magunkban. Nagy kihívás volt őt hazahozni és itthon ápolni, mindent fel kellett áldoznunk ezért.

– Az Örökkévaló aszerint adja a kihívást, hogy ki képes azzal megküzdeni – teszi hozzá Asher rabbi, mire az édesanya nagyot sóhajt, amiben mintha ott rejlene az is, hogy ez azért túl nagy kihívás. Aztán, mintha közben magával is vitázna, hirtelen megrázza a fejét, a fiához fordul, és azt mondja: – Az is jó, hogy itt vagy köztünk, és mosolyogsz ránk. – És a fiú szeme, ahogy ránéz anyjára, mintha valóban fölragyogna: mosolyog.

Később egy ötgyermekes fiatal nőhöz kopogtatunk be. A kertben elszórt játékok. Az anya megtört, a földet nézi, miközben átveszi Asher rabbitól a csomagot. Sír. A polgármester azt mondja, a nő egyedül neveli az öt gyereket, nélkülözésben, hiszen a családi pótlék és az anyasági ellátás szinte semmire nem elég. A gyerekek apja nemrégiben elhagyta őket.

Sok errefelé a nagy család: egy tízgyerekes édesanyához megyünk. Egyik fia Debrecenben van, kórházban. Másfél éve diagnosztizáltak nála rákot, most kapott új csontvelőt. Az édesanyja azt meséli, egy kísérleti gyógyszerprogramnak köszönhető, hogy most erőre kapott a fia. Nagyon reménykednek.

– Nem adja fel, küzd – teszi hozzá. A polgármester róluk is szeretettel beszél, amikor visszaindulunk a községházára. – Meghalt kétéves korában az első gyerekük, az is rákos volt. Talán akkor határozták el, hogy annyi gyereket vállalnak, amennyit Isten ad nekik.

Mire visszaérünk a községháza elé, már várnak ránk azok, akiknek nem kell segíteni. Többségük harmincas-negyvenes nő, egyedül nevelik gyerekeiket. Sokszor olvassuk a szakirodalomban, hogy a gyerekszám szegénységi kockázat, mert Magyarországon a gyermekes családok, illetve a gyerekeiket egyedül nevelő anyák élnek a legnagyobb nélkülözésben. Az embert azonban akkor is arcul csapja a valóság, ha tisztában van a tényekkel.

A sorban egy hajlék nélküli, középkorú, rongyokba bújt férfi áll. Őt is odahívja a polgármester.

– Gyere, Feri, te is közénk tartozol – szól hozzá, és a gesztusában nincs semmi leereszkedés, sokkal inkább az elfogadás higgadtsága. A férfinak nincs háza Szorgalmatoson, a szőlők közötti présházak egyikében húzza meg magát. A polgármester nem akar ítélkezni, annak ellenére sem, hogy a környéken divatos szegények és szegények között különbséget tenni.

 

Ónody-Molnár Dóra írása