Régi magyar zsidó talmud-tudósok

Hírünk a világban

Miért tartotta a rottenburgi Mózes rabbi a korabeli magyar zsidókat tudatlannak?

A talmud tudomány, amelyet ősidőktől fogva, kivált a középkorban majdnem mindenütt széles körben, buzgón s szeretettel műveltek, a középkor utáni századokban csodálatosképpen Magyarországon alig talált hivatott mívelőre. Legalább 1740-ig nyoma sincs annak, hogy hazánkban valamely neves talmud tudós élt volna, habár ma már bizonyos, hogy Magyarországon mindenkor laktak zsidók ezer év óta. Azokban a századokban, amelyekben a régi Germániában, Ausztriában, Franciaországban a legnagyobb s leghíresebb talmud tudósok terjesztettek olyan fényes világosságot, amely úgyszólván az egész diaszpórabeli zsidóságot beragyogta, ugyanabban az időben e tekintetben mély, áthatolhatatlan sötétség borította zsidó tudás szempontjából Magyarországot.

Ez évezrednél is több idő folyamán, amelyben a zsidók itt laktak legalább az első 6-7 évszázad alatt nem lehetett hallani, hogy akár csak egy tudós rabbi is találtatott volna széles ez országban. A történelemkutatók rábukkantak ugyan nagy fáradság után egy-egy rabbi, vagy zsidó tudós nevére Pozsonyban, Sopronban s Budán, de a híres Mózes rabbi Rotenburgból, aki ismert nagy művében a magyarországi zsidókról megemlékezik (III. rész és Or Zeruá 113.), megállapította ezekről, hogy “a tóratudományban járatlanok”, a “rabbijuk” tanító, kántor, templomi szolga és rabbi egy személyben.

Egyébként semmi hír sem maradt fenn talmud tudománybeli s valláserkölcsi állapotuk tekintetében. Hanem egy vallási dologban mégis kitűntek: szigorúan ügyeltek ugyanis a vallástörvény szabályainak a betartására, különösen a szombatot illetőleg. Kitűnik ez abból az “ítélet”-ből, amelyet egy magyarországi rabbi, Kalonimosz, egy konkrét esetben hozott (Sibolé Háleket hásálém 24.). A szóban forgó konkrét ítéletet dr. Kohn Sámuel szerint valószínűleg 1050 körül hozták Esztergomban, amely város akkortájt az ország fővárosa volt.

Szombatszegés Esztergomban

Történt akkor nevezetesen, hogy két reinsburgi zsidó: Abraham és testvére Jakob, Oroszországból visszatértében különböző árucikkekkel telt társzekerekkel érkezett a városba péntek este, éppen akkor, amikor a hitközség az esteli ima végeztével kitódult a zsinagógából. Az ünnepszegőket látván, a zsidók annyira felzúdúltak a jövevények ellen, hogy nemcsak, hogy senki be nem fogadta őket, de még a szokásos “sálom”-üdvözletre sem méltatták az érkezőket. Szombat reggel nem engedték be a szombatot ily módon megsértő utasokat a templomba. A hitközség, élén a nevezett Kalonimusz rabbival, törvényt ült az utasok fölött, s arra ítélte őket, hogy negyven egymás után következő héten böjtöljenek, s ezzel vezekeljék le súlyos bűnüket.

Ezen az egy eseten kívül nem találjuk nyomát Magyarországon valamely rabbi említésének. Sőt később arra lehet következtetni, hogy még a vallásos szokások is feledésbe mentek. Ez a sajnálatos jelenség késztette a híres Izsák rabbit Nagyszombatból, hogy Széfer Haminhágim (A vallás-szokások könyve) című művét megírja. Ez az Izsák rabbi híres nagytekintélyű gáon volt, nagy mesterek tanítványa, mégsem gondolt arra, hogy a Talmud terén sok évtizeden át folytatott kutatásainak eredményeit, mint elődei, pilpulisztikus műben, avagy responsum-gyűjteményben nyilvánosságra hozza, mert jól tudta, hogy nincs aki Magyarországon megértse őt.

“Kétségbeejtő tapasztalat”

Keserűen fel is jajdul említett művének előszavában, hogy: “a talmud tudósok és művelők majdnem megszűntek, olyannyira, hogy láttam kisebb s nagyobb hitközségeket, amelyekben alig találtam 2-3 oly egyént, akik ismerték volna a vallásos szokásokat… a kétségbeejtő tapasztalat késztette csekélységemet arra, hogy a Magyarországon dívó vallásos szokásokat egy gyűjteményben összefoglaljam.”

Jól látta s tudta, hogy a pilpulisztikus éleselméjűséget senki sem érti meg, hát inkább a gyakorlati vallásosság terén kívánt valamelyest hasznára lenni hitsorsosainak. Így a XVII. századig nagy híres talmud tudósoknak sehol sem találjuk nyomát hazánkban.

Végre 1600 körül feltűnik egy nemes férfiú alakja: Avigdor ben Moses, tudósé Kismartonban, aki megkezdte az eltespedt zsidóság fölébresztését, új életet kezdett önteni a megkeményedett szívekbe. Ő sem igyekezett a pilpul terén babérokat szerezni, hanem – számolva a mindennapi szükséglettel – lefordította a nép számára a “máchzórt”, az imakönyvet, mert tudta, hogy senki sem érti már a héber imákat, amit naponta elrecitálnak. De az ébredés korszaka nem tarthatott sokáig.

Az álmessiás rossz szelleme

Ez időtájt történt, hogy Budáról, ahol már akkor is nagy s mindenütt híres zsidó hitközség volt (Sááre Efráim 67.), és Kismartonból (Avak Szofrim, Amsterdam, bev.) a zsidókat kiutasították akik világgá széledtek. Ezen felül egy másik szomorú esemény is közrehatott abban, hogy a zsidóság Magyarországon újból züllésnek induljon. Akkortájt rossz szellem szállotta meg hittestvéreinket hazánkban is. Itt is csábítani kezdett a hírhedt Sábtáj Cvi hamis tana, és a zsidó községek becsületes vallási vezetés híján maradva, visszaestek a régi szomorú állapotba.

Méir Eisenstadt rabbi volt végül is az a férfiú, aki csodás akaraterővel fölgyújtotta újra hazánkban a Tóra fáklyáját. Új utat tört a zsidó tudománynak, maga köré gyűjtött sok-sok tudni vágyó tanulót, akik áhitattal ittak az előttük megnyílt új forrásból, melyet ő fedezett fel előttük. Ővele új zsidó korszak kezdődik hazánkban, ő volt a világító fáklya, mely szétoszlatta és fényével semmivé tette a tudatlanságot, sötétséget, homályt, mely országunk zsidósága felett lebegett. Huszonhat esztendő át, 1718-tól 1744-ig működött Kismartonban, s akkor vette kezdetét a valóságos talmud tanulás Magyarországon. A magyar talmud stúdium azután oly fejlődésnek indult, s oly tökélyre emelkedett, hogy azóta joggal lehet megállapítani, hogy a magyarhoni talmud tudósok a világ legelsői közé tartoznak.

Grünwald Lipót
(Egyenlőség)

Megjelent: Gut Sábesz 1. évfolyam 46. szám – 2014. július 31.