HÉTRŐL HÉTRE: Ki írta Mózes ötödik könyvét?

HÉTRŐL HÉTRE

Ki írta Mózes ötödik könyvét?

„Hogyan viseljem egymagam bajaitokat, terheteket és pörös ügyeiteket? Hozzatok bölcs és értelmes férfiakat, akiket a törzsek ismernek, és én kinevezem őket fölétek…” (5Mózes 1:12–13.)

Mózes halálán van, és a Tórát ismétli, hogy el ne felejtsék azt Izrael fiai, akik nemsokára elfoglalják az őket jogosan megillető és a rájuk immár negyven éve váró Kánaán földjét. Azért, hogy ott önálló állami életet éljenek, az első és egyetlen olyan nemzeti államot, mely az egyistenhit letéteményese.

Az ismétlés történelmi visszapillantás is egyúttal: a 120 esztendős vezér, aki a Tórát adta a népnek, feleleveníti a 40 éves vándorlás legfontosabb és legjellegzetesebb mozzanatait, majd egy egész sor parancsolatot is elismétel, amiért a könyv a Misne Tóra (a Tóra ismétlése) nevet is kapta.

A Biblia-kritikusok alaposan kikezdték Mózes ötödik könyvét, kígyót-békát magyaráztak bele, és azt akarták elhitetni, hogy az egy sokkal későbbi korban íródott, és azt Josijáhu (Jósiás) király korabeli papok (mások szerint próféták) „hamisították”. Ezek a „bátor”, de annál tudománytalanabb nézetek a zsidóság körében nem találtak talajra. Komoly tudósok, akik tudományos munkásságuk mellett szilárdan hisznek a zsidó hagyományokban, rendre-sorra megcáfolták azokat. J. H. Hertz, magyar származású brit birodalmi főrabbi művében egész sor történelmi nyelvi, stilisztikai és ténybeli vonultat föl amellett, hogy a Mózes ötödik könyvét maga Mózes írta, és a Biblia-kritikusoknak fogalmuk sem volt, miről beszélnek.

Azt már évszázadokkal ezelőtt felismerték a hagyomány hű Tóra-kommentátorok, hogy az ötödik könyv Mózes három nagy beszédét tartalmazza (Dávid Hoffmann és jóval előtte a vilnai Gáon).

Az első beszéd történelmi visszapillantás, Izrael vándorlásainak áttekintése, kudarcok és eredmények összegzése, majd egy micvá (parancsolat): a menedékvárosok kijelölése. Ezt az első 4 fejezet öleli fel. A második beszéd a micvák gyűjteményes ismétlése (az 5–26 fejezetek, vagyis a könyv nagy része). A harmadik beszédben Hoffmann a „Szövetség” kihirdetését látja, azt a Szövetséget, amit az Örökkévaló kötött Izraellel Moáb síkságon (27–30 fejezetek). Innen a könyv végéig Mózes hattyúdala és áldása, majd halálának csodálatos leírása következik.

Szakaszunk fent idézett verse – „Hogyan viseljem…” stb. –, ami a héber Échá megfelelője, a heti Háftárában is előfordul („Hogyan lett becstelen nővé a hűséges város”), valamint a Tisá Böáv gyásznapján felolvasott Jeremiás Siralmai is az Échá (Hogyan, miképpen?) szócskával kezdődnek. Ez köti össze szimbolikusan a Siralmakkal Dvárim szakaszát, amit mindig a nagy nemzeti gyásznap, Tisá Böáv előtti szombaton olvasnak fel. Ugyanakkor a Háftárá Jesájá prófétakönyvének első fejezete, mely súlyos vádirat az ősei hitét elhagyó, Istenében meghasonlott zsidó nép ellen.

A jó beszéd

Mózes, tehát, életútjának végén, mikor összefoglalta az eseményeket, egyben emlékeztette népét magatartásának negatívumaira is, ami miatt negyven évig bolyonghattak a sivatagban.

Mózes feddő szavai hatottak a későbbi korok rabbijaira, akik dróséikban (szónoklat) – nem ritkán kemény szavakkal, a poklok minden kínját kilátásba helyezve – ostorozzák a zsidók vétkeit. Különösen dívott ez a középkor mágidjainál (vándor prédikátor), akik a végletekig is elmentek a zsidók kárhoztatásában.

A chászid felfogás nem tartja célszerűnek a vétkek állandó felhánytorgatását. Azt vallja, a nyilvánosan megszégyenített és megfélemlített zsidó ettől nem válik jobbá, S mi a biztosíték arra, hogy a Mágid mindig csak szent célt szolgál moralizálásával?

Az alábbi történetek ezen gondolatok jegyében fogantak.

Egy alkalommal Báál Sém Tov otthonától távol töltötte a szombatot. A szombat délutáni Minchá ima után egy Mágid tartotta a drósét, melyben indulatos szavakkal ostorozta a „vétkes népet”.

A következő napon a Mágid elment Báál Sém Tovhoz, hogy búcsút vegyen tőle és áldását kérje, s ekkor a cádik megkérdezte tőle, valójában ki is ő? A Mágid büszkén válaszolta, hogy ő az, aki előző este a templomban a drósét mondta.

– Hogy tehetted ezt? – kérdezte a cádik – hogy merészeltél a zsidókról ennyi rosszat mondani? Lehet, hogy te ezt nem tudod, de ha egy zsidó, aki egész nap keményen dolgozik, hogy egyáltalán megéljen, majd estefelé hirtelen eszébe jut, hogy „Jaj, Istenem, még nem imádkoztam Minchát, s ekkor elszalad a templomba imádkozni – bár nem biztos, hogy az ima minden szavát érti is – akkor az egek beleremegnek ebbe, s az angyalok megilletődnek? És akkor jössz te, és rossz hírüket kelted!

Báál-Sém-Tov nyomdokát követte Lévi Jichák, a berdicsevi is, aki – a zsidók nagy védőügyvédjeként – hasonló módon viszonyult a vándorprédikátorok tüzet okádó ágálásához.

Egy szép napon, bemenvén a berdicsevi zsinagógába, éppen egy ilyen prédikátort talált ott, amint átkokat szórt a nép fejére, kígyót-békát mondott rájuk, és se vége se hossza nem volt a bűnök felsorolásának.

Ekkor Lévi Jichák égnek emelte tekintetét és felsóhajtott:

– Világ Ura! Ne hallgass rá! A sok córesz beszél belőle. Biztosan csak a nyomora kényszeríti őt arra, hogy a vándorprédikátorok keserű kenyerét egye. Biztosan szüksége van arra a pár rubelre, amit adnak neki szörnyű dróséinak fejébe. Istenkém, add meg neki azt pár száz rubelt és akkor nem fog többé rosszat beszélni fiaidról…

Ugyancsak Lévi Jichák volt az, aki azt hangoztatta, hogy Mózes, amikor a néphez szólt, megengedett magának néhány feddő kifejezést. Ezzel szemben, amikor Istenhez szólt, akkor kizárólag jót mondott róluk, védte őket és még hibáikat is kimagyarázta.