HÉTRŐL – HÉTRE
Hetven nyelven
    “És írd a kövekre a Tannak minden szavát egész világosan.” (5Mózes 27:8.)
    Mózes itt megparancsolja a honfoglalásra készülődő népnek, hogy amikor átkelnek a Jordán folyón, helyezzenek el abban 12 nagy követ, melyekre felvésték a Tóra törvényeit, emlékeztetőül. (Később ezeket e köveket – más vélemény szerint másik 12 követ – Ébál-hegyénél helyezték el.) Nachmanides szerint ezek a kövek vagy nagyok voltak, hogy az egész Tóra rájuk férjen, vagy pedig csodálatos módon vésették rájuk a rengeteg szöveget. Hertz J. H. brit birodalmi főrabbi azonban rámutat Tóra-magyarázatában, hogy “mióta láthattuk, hogy a megtalált Hammurabi-kódex, amely hosszabb bevezetésből, 232 pontból és befejezésből, összesen kb. 8000 szóból áll, egyetlen diorit-tömbre van rávésve, elképzelhető, hogy Mózes ötödik könyvének törvényeit, sőt akár az egész Tórát, fel lehetett vésni 12 kőre”.
    Az “egész világosan” kifejezést bölcseink úgy értették, hogy “hetven nyelven”. Ez nem azt jelenti, hogy a kövekre a Tóra 70 nyelven volt felvésve, hanem csak az elméleti lehetőségét, hogy a Tórát lefordítsák idegen nyelvekre, és azt a népek körében terjesszék. Ez vetette meg a későbbi tárgumok (fordítások) alapját, úgy mint Jonátán ben Uziél és Onkelosz, a prozelita arameus fordításaiét, valamint Aquila, Akiba rabbi tanítványának görög fordításáét.
    Mindezeket megelőzte az úgynevezett Septuaginta, a hetven tudós fordítása, akiket, a hagyomány szerint, Tálmáj (Ptomoleus) Filadelfus király kért fel arra, hogy a Tórát fordítsák le görögre. A Talmud szerint a király a 70 tudóst külön-külön házakba ültette, és megkérte őket, fordítsák le a Tórát, anélkül, hogy bármelyikük tudott volna a többiek tevékenységéről. A Talmud szerint csoda történt, és mind a hetven bölcs, égi sugallattól vezérelve, hasonlóan oldotta meg a kritikus fordítási problémákat. Így például a tisztátalan állatok listájában a nyúl helyett “fürgelábút” írtak – mind a hetvenen! –, ugyanis a király feleségét Nyuszinak hívták, és attól tartottak, hogy Ptolomeus megharagszik, mert “kiszerkesztették” a feleségét, és betették nevét a Tórába…
    Bölcseink vegyes érzelmekkel fogadták a Tóra idegen nyelvekre való lefordítását (az arameus nem számított idegen nyelvnek, hanem egyfajta zsargonnak, amit a nép széles rétegei értettek és beszéltek), mert egyrészt örültek, hogy a Tan örök érvényű eszméi más népek tudomására is jutnak – ámbár a zsidóságnak nem voltak és ma sincsenek misszionárius törekvései –, másrészt attól tartottak, hogy nagyon nehéz, úgyszólván lehetetlen a Tórát hűen lefordítani, minden részletét pontosan visszaadni. Ezért voltak olyan bölcsek, akik azt mondták, hogy az a nap, amikor Ptolomeus lefordíttatta a Tórát, “olyan súlyos következményekkel járt a zsidókra nézve, mint amikor az aranyborjút csinálták” (Szofrim 1:7.).
    * * *
    A szakasz a zsengék bemutatásával kezdődik, majd rátér a tizedek törvényének taglalására. Háromféle tizedet ismer a hagyomány: az első – az eredeti tized (Máászér) a leviták létfenntartására szolgált, miután Lévi törzsének tagjai nem kaptak földeket az országban, így az egyetlen megélhetési alapjuk a tized volt, amit a néptől kaptak. A második tizedet (Máászér Séni) a földműves felvitte Jeruzsálembe, és ott elfogyasztotta vagy pénzre váltotta. A harmadik évben a tized teljes összegét a szegények, a nincstelenek ellátására fordították. Ezt később a “szegények tizedének” (Máászér Áni) hívták.
    A Máászér – tized – gondolata ősrégi. Már Jákob ősatyánk, amikor szökésben volt testvére, Ézsau haragja elől, fogadalmat tett, hogy ha Isten vele lesz, ad neki kenyeret enni és öltözet ruhát és hazasegíti szülei házába, mindenből, amije majd lesz, tizedet fog adni (1Mózes 28:22.).
    A Talmud elbeszéli, hogy Aquila, a prozelita, aki Akiba rabbi tanítványa volt, egyszer azt kérdezte Eliézer rabbitól, miben nyilvánul az meg, hogy a Tóra annyira szereti a prozelitákat? Abban, hogy írva van: “És szereti a betértet (prozelitát), és ad neki kenyeret és ruhát…” (5Mózes 10:18.)?! De hiszen hány pávám és fácánom van nekem, és akkor a rabszolgáimról még nem is beszéltünk (vagyis, milyen gazdag vagyok én), és akkor a Tóra egyszerűen kenyeret és ruhát ígér nekem? Felelé erre Eliézer rabbi: ne tekintsd ezt csekélységnek, hiszen Jákob ősatyánk is ezt kérte az örökkévalótól (kenyeret és ruhát), neked pedig, vagyis a betért prozelitának, ezt egyből megígérte…
    Úgy látszik, hogy Aquila, aki előkelő római patríciuscsaládból származott, nem volt elragadtatva ettől a választól. Bement tehát Jósuá rabbihoz (aki türelmesebb volt, akárcsak annak idején Hilél, aki szépen beszélt a betérni szándékozókkal, míg Sámáj erélyes volt velük szemben), és ő vigasztaló szavakkal szólt hozzá. Azt mondta neki, hogy nem kell a dolgokat szó szerint érteni: “kenyeret” alatt a Tórát kell érteni, míg a ruha nem egyéb, mint tálesz, vagyis imasál. Ha valaki Tórát tanul, akkor kap egy Táleszt, és a lányait papok veszik feleségül…
    A Midrás hozzáteszi, hogy Aquila visszatért volna a bálványimádáshoz, ha rabbi Josuá nem beszélt volna vele olyan szépen… (Brésit Rábá 70., Smot Rábá 19.)
    Naftali Kraus

Megjelent: Gut Sábesz 1. évfolyam 50. szám – 2014. augusztus 5.